The Scorch Trials

"Az Útvesztő-sorozat második kötete. 
Már a sorozat nyitókötetében sem volt éppen leányálom a rejtélyes Próbák első szakasza a gyilkos Útvesztőben. A Tisztás túlélői most újabb titokzatos kalandnak, még kegyetlenebb kísérletnek néznek elébe: vár rájuk a Tűzpróba. Az Útvesztő ugyancsak szenzációs bestsellerré lett folytatásában Thomasra és társaira újabb vérfagyasztó megpróbáltatások várnak. A Föld felszínét hatalmas napkitörések jórészt felperzselték, az emberiséget megtizedelte egy halálos vírus. A fiatalok megtudják, hogy ők is megfertőződtek, ám ha kiállnak egy újabb Próbát, meggyógyulhatnak. Kalandos útjuk során nyoma vész a csapat egyetlen lány tagjának, Teresának, és a fiúk elhatározzák, hogy felkutatják, még ha ez az életükbe kerül is. Halvány fogalmuk sincs róla, micsoda elképesztő veszélyek várnak rájuk… James Dashner, a világszerte óriási sikert aratott Útvesztő-sorozat szerzője az egyik legnépszerűbb amerikai ifjúsági író. A trilógiának szánt sorozat köteteinek száma utóbb négyre nőtt, ahogy a Sziklás-hegységben élő szerző gyermekeinek száma is. Az Útvesztő és folytatása, a Tűzpróba írója amúgy nem nagy barátja a számoknak, pedig eredetileg könyvelőként dolgozott. Most viszont rendkívül hálás azért, hogy történetek írásából élhet, és úgy tartja, nála nagyobb mázlista kevés van a világon."

James Dashner The Maze Runner sorozatának második része is eljutott hozzám, és azon melegében át is rágtam magam a Tűzpróbán. Ugyanis olyan ez a könyv, mint a drog. Csak még egy oldalt, csak még egy oldalt, csak még két bekezdést, csak egy rövid fejezet... A sokadik még után azon kaptam magam, hogy a 319. oldalt falom, és már annyira közel a vége, hogy értelmetlen lenne abbahagyni. Nem is hagytam.

A regény pergő ritmusú, az izgalmat folyamatosan fenntartó akció, - tudom, unalmas, hogy örökké a Harry Potter-hez hasonlítom, de - olyasféleképpen sodró lendületű, mint a Harry Potter, az ember olvasás közben automatikusan vetíti a filmet magának, és botladoztatja a saját Minho-ját és Thomas-át a végeérhetetlen sötét folyosón, majd kilöki őket a felperzselt fennsíkra, ahol a nap a lelket is kiégeti a vándorokból. A VESZETT kísérletében újabb és újabb változókra vizsgálják a srácok reakcióit, és ezek a változók - bár az útvesztő után ezt sosem gondoltam volna - egyre halálosabbak. A fiúk túlélése a lehetetlennel, és sorozatban több hatalmas csodával határos, csak Thomas maga annyiszor volt életveszélyben, ahányszor Kína teljes lakossága eddigi történelme során összesen, és akkor a többi tisztársról még nem is beszéltünk.Hihetetlen. Közben valahogy mégis hiteles. A bökött A csapat után előkerülnek a roppancs B-k, a lányok, és előkerül egy új telepata, Aris.

A világról, és a regényben leírtak mögötti valós történésekről még mindig keveset tudni, nem hihetünk a szemünknek, és az eszünknek sem. Lehet, hogy minden hazugság. Lehet, hogy minden így igaz. Lehet, hogy, amit a tisztársak szemszögéből látunk, az a megmaradt világ. Lehet, hogy minden a kísérlet része. A sok bizonytalanság mellett egyetlen dolog tűnik bizonyosnak, az első rész nagy túlélő esélyese, az akkor még második helyre szoruló Minho szép lassan átveszi a teljes csapat irányítását, és amíg legutóbb Thomas-t jelöltem meg a változás belső indukátorának, most Minho minden cselekvés motorja. Bár erre a feladatra jelölték ki, mégsem a kijelölés állítja őt a csipet-csapat élére, hanem belső nagysága, sziklaszilárd jelleme, és erős idegei. Mindezek mellett, Thomas-hoz hasonlóan, aki ebben a történetben inkább a szív, nem a vezér, Minho is mer gyenge lenni, és ettől válik igazán szimpatikussá. Newt továbbra is abszolút kedvenc. Sose fogja elveszteni a helyét a szívemben.

Dashner leírásai még mindig hátborzongatóak, és elképesztően reálisnak érződnek. Szinte érzem a forróságot, szinte vágja a szememet a fény. A homok pereg az ujjaim között, és cuppog a talpam alatt a nyálkás, taknyos vér... Az elképzelhetetlen is elképzelhetővé válik (lásd varázstakony), és annak ellenére, hogy még mindig értelmetlen minden, a hihetetlen, felfoghatatlan borzalmak is igazsággá válnak. A harc a túlélésért egyre keményebb (és higgyétek el, ez nem fejezi ki, mennyire kemény is valójában), és olyan gyomrosokat oszt ki a könyv, amik a legvadabb rémálmomban se szerepeltek korábban. Ha Chuck miatt sírtál... Ezen a történeten zokogni fogsz.

Na és ki az, akiről még nem esett szó? Teresa. Róla ne is essék. Teljesen bökött. Ha az első részben utáltad, kedves olvasó, akkor itt meg is köpködöd majd. Nekem is nehezemre esett visszafogni magam. "Aluszikálj, Thomas" - hangzott el a nőstényördög agyából telepatikusan, és itt vágta el magát nálam végleg. Amit eztán tett, az már lófüle volt ehhez a mondathoz képest. Ez a lány egy plotty, és per pillanat émelyítően boldog vagyok, amiért nincs románc, és amiért a fülszövegnek - ismételten - köze nincs a történethez.

A belbecsről ennyit, a külcsínről pedig csak annyit, hogy mindkét borító szép, a minőség továbbra is magas, a ragasztókötés szépen tart, és elütéssel sem találkoztam, szóval a kiadó továbbra is hű magához. Ezúton is köszönöm a kedvenc könyvtárosomnak, hogy amikor kétségbeesetten ráírtam Facebookon, hogy azonnal kérem a folytatást, félretette nekem.

8.5 pont

Taking Chances

Van egy könyv, amiről a molyon már elmondtam szinte minden rosszat. Egy könyv, ami a legvadabb rémálmaimban se jöjjön elő, soha többé. Egy könyv, ami rosszabb, mint a Twilight. Egy könyv, ami rosszabb, mint a Szürke 50 árnyalata... Egy könyv, ami rosszabb MINDENNÉL, amit valaha olvastam. Igazi trash skálás, méghozzá olyannyira, hogy ingyen sorsoltam ki mazochista jelentkezők között, és még az ajánlott postát is képes voltam fizetni, csak, hogy megszabadulhassak tőle. Pedig, ha megnézzük a fülszöveget, és figyelembe vesszük, hogy Vörös Pöttyös, elsőre akár még ártatlannak is tűnhet. 

"A tizennyolc éves Harper egész életét tengerészgyalogos apja szigorú felügyelete alatt töltötte, most azonban elérkezett az idő, amikor végre a saját életét élheti, és olyan tapasztalatokra tehet szert, amelyekről korábban csak az apja egységében szolgáló újoncoktól hallott. Harper hatalmas reményekkel kezdi meg első évét a San Diego-i Állami Egyetemen. 
Új lakótársának köszönhetően Harper hamar belecsöppen a bulik, a helyes pasik, a családi élet és a mindent elsöprő érzelmi viharok világába. A szíve csaknem kettészakad, amikor egyszerre szeret bele új barátjába, Brandonba és szobatársa bátyjába, Chase-be. Kemény külsejük és viharos múltjuk ellenére a fiúk imádják Harpert, és bármit megtennének érte – ha kell, félreállnak, csak hogy ő boldog legyen."

Ezzel reklámozza magát a könyv... Elhúzza a mézesmadzagot, kizárólag azért, hogy az első adandó alkalommal beletaposson az ember gyomrába, lerúgja a veséjét, megrepessze a lépét, és kizabálja az agyát az fülén és az orrán keresztül. 

Figyelem! A következő értékelés rengeteg csúnya, de azért nyomdafestéket még valamennyire tűrő szót fog tartalmazni, ezért előre is elnézést kérek.

Ha három szóban kéne értékelnem ezt a könyvet, azt mondanám, hogy irreális, ostoba, kidolgozatlan.
Mivel rettentően dühös vagyok Molly McAdams-re, és főleg magamra, amiért megvettem ezt a f*st, nem három szóban fogok értékelni. Őszintén mondom, hogy kategóriájában ennyire rosszat tán még életemben nem olvastam. Ha azt hittem, hogy Bella Swan az antinő a tvájlájtból, és ő lesz a LEGALJA a főhősnők között, hát, ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna. Harper kilométereket ver az önző, idióta, csak magával törődő Bellára. Harper nem csak ostoba, önző, gyerekes, éretlen, és idióta, hanem emellé még egy rohadt szemétláda is, aki a szerelem címke mögé rejtőzve olyan válogatott kínzásoknak teszi ki a két szerencsétlen fiút, aki az útjába akadt, amilyeneket más az ellenségével se tenne meg. Elképesztő ez a nő. 

A negatív karaktereket általában szívlapáttal akarom agyonveretni, de ezt a szörnyeteget, ezt szívem szerint élve boncolnám fel. Centi széles darabokra tudnám vágni egy életlen bicskával és egy műanyag kanállal. Ha valaki egy Parancsnok mellett nő fel, egy bázison, akkor ugye logikus, hogy az az első dolga, hogy piercinget rakasson az ajka felé, amint eljött otthonról. Ugye? Aztán elrohanjon egy buliba, ahol ágyba bújik (nem szexuális értelemben) egy számára idegennel, akibe persze RÖGTÖN beleszeret, párhuzamosan azzal, hogy beleszeret az illető idegen srác lakótársába is… Ez a NORMÁLIS viselkedés egy támaszponton nevelkedett lánytól. Úgy tört ki az apja által emelt falak közül, mintha nem is 18 éves lenne, hanem 3. Felelősségérzet nulla, józan ész megintcsak nulla. Mindent és mindenkit tönkretesz maga körül, és eközben természetesen saját magát is. Egy másodpercig nem tudom sajnálni ezt a nőt, sőt, válogatott szenvedéseket kívánok neki. 

Az instalove elképesztően dühítő, az, hogy a nagy semmit is képesek meglátni benne ezek a férfiak, és mindketten ennyire szeretik őt, vérforraló. Az egész egy agyrém.
De ezt még mind lenyeltem volna. Az életszerűtlen monológokat, a botrányos dialógusokat, a pocsék fordítást simán elfogadtam volna. Amit viszont képtelen voltam, az a két fiú családja… Mindenki MINDENT megbocsátott ennek a kis szutyoknak, mindenki szinte automatikusan ÉS AZONNAL befogadta, az egyik szerelme szüleit alig pár hét után anyának és apának hívhatta, a másik szerelme szülei tolerálták, hogy egyik kapcsolatból ugrál a másikba, és hogy párhuzamosan hülyít két jobb sorsra érdemes embert. SENKI NEM vágta pofon, és nem mondta azt, hogy térj észhez lányom, egy hazug görény vagy, és nem érdemled meg egyik férfi szerelmét se, mindenki inkább csak simogatta az álszent kis lelkét, hogy Harper drágám, Te olyan jó ember vagy, jó lélek, Téged csak elterelt ez a két nagy szerelem…. Röhög a vakbelem… Életszerűtlen, eltúlzott, ócska tündérmese, ami már-már annyira negédes, hogy a visszájára fordul. 

Az egyik nagy konfliktus 100 kilométerről bűzlik, hogy hazugság, Harper mégis felül neki, és elüldözi az egyetlent, akit érdemes lett volna választania.
A másik nagy konfliktus pedig gyomorforgató. Nem tudom, hogy normális emberek hogy reagálnak arra, ha (nem lehetek spoileres) szóval arra, ami történik, de ha az én „menyem” két héttel „bizonyos események után” már egy másik férfival csókolózva vigasztalódna, biztos, hogy nem simogatnám megértően a buksiját, hogy édes kislányom, hát ez is egy nagy szerelem, hanem kitépném a szívét a torkán keresztül a 10 körmömmel. Mert ilyet normális nő nem csinál.
Hogy a két férfi főhősről is szót ejtsek.
Chase érdekes személyiség is lehetne, de nem kap teret, nem kap időt. Nem ismerjük meg, bár a két fiú közül kérdés nélkül őt választanám.
Brandon annyira kétdimenziós, hogy hiába van jelen, nincs ott igazán. Instalove, instakedvesség, instaminden…
McAdams szerintem minden létező romantikus könyv főbb momentumait egybe akarta olvasztani ebben a karakterben, hiszen verekszik (mint Travis, meg a Real főhőse, meg… ) birtokló, bár tagadja (mint Edward, mint Travis, mint…. ) okos (mint Travis, mint Edward, mint…. ) Stb. Szóval Brandon igazából egy herélt Travis light, akibe szinte minden más romantikus férfi főhőst beleoltottak, de az életet, a valóságosságot, a szerethetőséget kilúgozták belőle a biztonság kedvéért. Csak, hogy biztosan ne ártson… 

Történik, ami történik, ez megint spoiler lenne, nem mennék bele inkább… De oldalról oldalra nyúlt az arcom, és a végére fel akartam gyújtani az egész könyvet, kitépni a lapokat, megtaposni, stb.
Egyrészt mert van ám egy olyan szó, hogy bizalom. Meg egy olyan is, hogy logika. Sőt, szókapcsolatban is létezik, logikus gondolkodásként. Hát, ebben az univerzumban semmi sincs ebből. Amit ez a Harper nevű szörnyeteg tesz, arra pedig szavak sincsenek.
Ez nem szerelmi történet, ez inkább pszichohorror.
Aki jót akar magának, az nem olvassa el, és SOHA SEMMILYEN KÖRÜLMÉNYEK KÖZÖTT nem adja 14 -18 éves kamaszok kezébe, mert ha erről az agyhalott Harper-ről vesznek példát, akkor szomorú jövő elé nézünk össztársadalmi szinten.

Gyöngyszemek a könyvből:
„elfojt a magzatvíz”
„szereltek”
„de viszont”
Folytassam?

Nincs az a pontszám, ami ezt kifejezné.

-10 pont

A damaszkuszi mester

"A regény egy csodálatos klezmerhegedű „élő” vándorlását, történetét és sorsát beszéli el a XX. századi Magyarországon és a világon. A hegedű a történet kezdetén néma. Ettől maga a hegedű „szenved” a legjobban, hiszen ez a hangszer érez, sőt lelke van. Hangja azonban – legalábbis ekkor – nincsen. 
Az elbeszélés kerete a kelet-európai zsidó revival folyamata a kétezres évek Budapestjén. A világírű hegedűművész, a csaknem nyolcvanéves Zigenheim Jakab Junior fél évszázados bolyongás után hazatér Magyarországra örökségével, a csodálatos klezmerhegedűvel. A hegedű, amely csak annál szólal meg, akit gazdájának választ, a második világháború óta néma, Zigenheim Junior mégis több évtizeden át őrzi különös örökségét, mert küldetésének érzi, hogy a megfelelő időben továbbadja a hangszert valakinek, aki arra alkalmas. Az „örököst” a fiatal budapesti zsidó lány, Ritter Beka személyében találja meg, aki nem régiben elhunyt apját gyászolja."

Évszázadokat felölelő történet, 3 párhuzamos történetszállal, és 2 közepesen unalmas főszereplővel, akik közül csak az egyik ember. A hegedű sajnos élemedett kora ellenére kifejezetten ostoba, és ahhoz képest, hogy lelke van, és varázslat szólaltatja meg belőle a muzsikát, elég egyszerűcskére sikeredtek a gondolatai. Beka jelene szinte elveszik az emlékek között, a családja múltja borostyánként fonódik a lányra, aki a vékonyka (alig 150 oldalas) könyv végére sem tudja lerázni magáról a tragédiákat. A félelem nem a lelkében bújik meg, inkább a génjein keresztül örökítették belé az ősei. Ezt leszámítva egészen szimpatikus lány, csak az a sok fóbia ne kínozná, és ne szivárogna be lassan az olvasók elméjébe is… 

A főszereplőt leszámítva a karakterek kidolgozatlanok, és túlságosan fekete-fehérek. Az anya Beka szemén át nézve olyan mérhetetlenül antipatikus, hogy alig lehet befogadni a róla szóló sorokat.

Nem voltam maradéktalanul elégedett, valahogy furcsának éreztem a nyelvezetet, azt, hogy a mobilját zsebéből elővevő fiatal egyetemi hallgató pendelynek nevezi a testvére testét fedő szövetet… Furcsának éreztem, hogy Bekának felnőtt nőként ennyire fogalma sincs a szexualitásról, mobillal a zsebében, az internet korában ennyire nem lehet elmaradott senki. 

Nem voltam maradéktalanul elégedett, mert egy ilyen nagyívű történetet, ekkora utat - amekkorát bejárt a hegedű - nem lehet alig 10-20 oldalban elmismásolni. Az össz-zsidó üldöztetést, a különböző korok kegyetlenségeit szintén lehetetlen átadni 2-3 sorban/éra. Túl kevés, túl gyors, és túl elnagyolt az egész, miközben Beka problémáinak boncolgatásánál túl lassú, túl részletekbe menő, és túl fárasztó. A két történet egyáltalán nincs arányban egymással, és hiába értem a koncepciót, hiába egyértelmű, hogy az írónő azt szeretné, ha a lány jelenkori kételyein és útkeresésén keresztül értenénk meg a zsidóság múltják és tragédiáját, a dolog sajnos nem működik. Pedig annyira jó volt a koncepció. Olyan kár érte.

Az utolsó öt (ismétlem ÖT) oldalra bezsúfolt „szerelmi történet” pedig végképp agyoncsapta az egész regényt. Komolytalan, kidolgozatlan, és mindennel szembemegy, amit Beka addig képviselt. 
A remek alapötlet és a kellemes zeneiség ellenére ez a történet sajnos középszerű maradt, ezért az alacsony pontszám. 

6 pont

A halál szerelmese

"Moszkvában működik egy titokzatos társaság: a Halál Szerelmesei, melynek tagjai egymás után vetnek véget saját életüknek. Meggyőződésük ugyanis, hogy a földi élet csak büntetés: szabadulni kell tőle. S bár ez a büntetés ideiglenes, tilos önkényesen megszakítani – az áhított öngyilkosságot csak az követheti el, aki megkapta a Halál hívó jelét. A társaság tagjai türelmetlenül várják a jeleket, s a szerencsés kiválasztott azonnal végez magával – csak egy búcsúverset ír még előtte. 
Mása Mironova egy unalmas vidéki városból költözik Moszkvába a szerelmese kedvéért, s hamarosan ő is a titkos társaságban találja magát. Most végre csupa izgalom az élete. S minden még izgalmasabbá válik, amikor Eraszt Fandorin – álnevén Gendzsi herceg – is csatlakozik a klubhoz. Senki nem sejti róla, hogy ő nem a dekadens moszkvai értelmiségiek egyike, hanem nyomozó – bár moszkvai hivatalos karrierjével már felhagyott –, aki mindenáron ki akarja deríteni, ki és mi célból veszi rá ezeket az idealista fiatalokat az öngyilkosságra. 
Borisz Akunyin krimisorozatának újabb kötetében Fandorin, a zseniális nyomozó új oldaláról mutatkozik be – megváltoztatta a nevét, remekül tud haikut írni, éppen új távolsági és sebességi rekordot készül felállítani háromkerekű automobiljával, de mindezeknél fontosabb, hogy ezúttal minden hivatali kötelezettség nélkül, a dekadens eszmékbe bódult fiatalok iránti együttérzésből kockáztatja életét…"

Kemény borítós, az Európa Kiadóhoz méltóan szép, letisztult borítójú könyv, ami - küllemét tekintve - remekül illeszkedik a Fandorin sorozatba. Tetszett a koncepció, és a fülszöveg is csábítónak ígérkezett, a könyvet olvasva mégis csalódnom kellett... A szép külső most középszerű, vontatott, mondhatni unalmas belsőt takart. 

Alapvetően 4 különböző stílust elegyítve született meg ez a regény, bulvárcikkek adják a felvezetést, és a fűszert az egymást követő tragédiák sorára, egy ostoba kislány irodalminak szánt, de inkább nevetséges naplója a tökéletesen hiteltelen, idealizált, hazug ábrázolása az eseményeknek, egy ügynök főnökének tett jelentései mutatják meg a majdhogynem hiteles képet, és végül ott vannak a "szimpla leírások", az egyszerű történetmesélés, amikor maga az író narrál, és ő próbálja megértetni az olvasóival, mi is történik. A bulvárcikkek és az ügynöki jelentések nagyon tetszettek, és teljesen be is szippantott a könyv ezeknél a nézőpontoknál, azonban Columbina halálosan ostoba sorai oldalanként reszeltek le rólam egy-egy IQ-pontot. Azt a nőt szívem szerint a megjelenésétől számított 3. oldalon szúrtam volna szíven egy kalaptűvel, naivitása, nagyravágyása, hóbortjai, és általános debilitása ugyanis teljesen kikészített. 

Na de nézzük a történetet... A fiatal, ostoba Mása Mironovna (vagy valami hasonló nevű igazából mindegy is) az isten háta mögött harminchárommal találkozik egy ifjú diákkal, aki elrabolja a szívét. A lány megszökik a szüleitől, addigi életéből, követi a fiút Moszkvába, ahol immáron Columbina-ként, a végzet asszonyaként kíván megjelenni. Befest egy kis siklót, hogy kobrának hazudhassa, átalakítja a ruháit, melyek révén csak még nevetségesebb, még szánalmat ébresztőbb lesz, mint korábban. Ő azonban végre "valakinek" érzi magát, és mint femme fatale vonul be Petya karján Prospero dózse titkos helyére, ahol gyülekeznek a halál szerelmesei. A dózse egy hazug szemfényvesztő, mindemellett egy vén kujon, egy erőszaktevő hipnotizőr, és egy rendkívül beteg elméjű, ebből fakadóan rendkívül veszélyes ember. A köré gyűlő kis társaság minden tagja sérült valamilyen módon, de a legbugyutább közöttük minden bizonnyal Columbina. A kör tagjai a halált várják vőlegényül/menyasszonyul, és ha megkapták a jelet, eldobják maguktól az életüket. Ekkor a megüresedő helyre a kör új tagot vesz fel. Tehát soha véget nem érő öngyilkossági hullám ígéretét hordozza, ezért mielőbb fel kell számolni, el kell pusztítani, és ki kell húzni a vezetője méregfogát. Ezt a feladatot vállalja magára Fandorin, akinek eleinte nincs tudomása arról, hogy más "árulók" is tagjai a körnek, hogy nem csak ő dolgozik a dózse ellen. 

Egy rettentően elcsépelt poénnal akartam indítani, el szerettem volna mondani, hogy ez a regény oroszokról szólt (haha), de aztán meggondoltam, mert pont annyira szólt oroszokról, mint amennyire nem. Pont annyira regény, mint amennyire nem, és pont annyira krimi, amennyire nem. 
Néhol megdöbbentően vontatott, Fandorin is csak passzív szemlélője az eseményeknek, nem alakítója, pedig újabb és újabb tragédiák követik egymást. A dózse sorra rontja meg a fiatal lányokat, köztük Columbina-t is, aki nem csak ártatlanságát, de maradék józan eszét is elveszti a történet előrehaladásával.  A krimiszál elnagyolt, a művészieskedés túl sok. Ennyit nem bírt el ez a soványka történet. 

Akunyin remekül ábrázol, szinte bármit, kivéve a vakszerencse által az emberek útjába sodort véletleneket. Az nem igazán megy neki, ebben a könyvben mégis abból próbált összezsúfolni jó párat, a hitelesség épp ezért szenved csorbát. A dózse annyi minden egyszerre, hipnotizőr, kémikus, mondhatni alkimista, élvhajhász, értelmiségi, koszorús költő, avatott irodalomkritikus... Annyi szerepet akar betölteni, s annyi szerepben bukik el csúfosan. Gendzsi herceg látja Prospero újabb és újabb bukását, de az egymást csak nevetséges álneveiken ismerő körtagok istenítik a vén bolondot. 

A fülszöveg és a letisztult borító sajnos becsapott, azt hittem többet, jobbat kapok majd. Persze magával a regénnyel nincs gond, szórakoztató, kellemes, csak többet ígért annál, amit nyújtani tudott. Főleg a lezárással van gondom, senkiről nem derül ki semmi a továbbiakban. Nem tudni, mi lesz a túlélők sorsa... Ez pedig súlyos hiányosság. 

7 pont

The Maze Runner

"Izgalmas, rejtélyes, eseménydús, olvasmányos – e tulajdonságok közül akár egy is elég ahhoz, hogy egy regény már az első mondattól lebilincselje az olvasót. S ha ráadásul egy író mindezen jellemzőket olyan ügyesen ötvözi, mint James Dashner „Az Útvesztő” című regényében, a könyv biztos sikerre van ítélve.

Egy könyv, amely kamaszokról szól – kamaszoknak és örökifjú olvasóknak, akik szeretnék a Tisztásra furcsa körülmények között érkező fiúkkal együtt megfejteni az Útvesztő rejtélyét; akik szívesen csatlakoznának az önellátó közösséget alkotó srácokhoz a hatalmas falak között elterülő Tisztáson; akik vállalnák, hogy a Futárokkal együtt feltérképezik a falak mögött található labirintust, hogy a Tisztás lakói a hosszú – némelyiküknek már két éve tartó – fogság után végre kiszabadulhassanak. De vigyázzunk, ez a kaland veszélyes vállalkozás!"

Ezzel a fülszöveggel harangozták be a The Maze Runner sorozat első kötetét, ami meglepő módon a The Maze Runner - Az útvesztő címet kapta. Amikor olvasni kezdtem, nem voltam teljesen Zöldfül, ugyanis a filmet sikerült elcsípnem korábban. Ha őszinte akarok lenni, a film érdeme, hogy a könyv lényegesen előrébb került a várólistámon, mert bár megjelenése óta tervezgettem, hogy amint időm/kedvem lesz, beszerzem legalább az első kötetet, és bepróbálkozom vele, de amint megláttam, hogy száguldozik Dylan O'Brien azok között a falak között, azonnal rám tört a vágy... Tudtam, hogy ezt olvasnom KELL, most azonnal. Aztán persze közbejött az élet, főleg a második film (ami kicsit el is bizonytalanított, szerintem kevésbé lett jó, mint az első), de mikor a kedvenc könyvtárosom rám írt Facebookon, hogy megvette a könyvtárnak a teljes sorozatot, mégis jelnek éreztem. Kocsiba ugrottam, és fél óra múlva már itthon lapozgattam az első részt. 

A filmes borító gyönyörű, remekül ábrázolja a könyv hangulatát, szépek a színei, tetszik a belőle sugárzó lendület, és kétségbeesés. Jó váltás volt. Az eredeti inkább valami ostoba gyerekfeladványra emlékeztetett, amiben meg kell találni, hogy jut az egér a sajthoz. Ez sokkal baljóslatúbb. 

A puha borító ellenére a papír minőségi, alaposabb lapozgatás után sem akarnak szökni a ragasztókötött lapok, erőteljesebb fogdosás után sem tűnik úgy, hogy bármi bármilyen irányba szakadni akarna. A lapok nem átlátszóak, nem WC-papír jellegűek. Tényleg polcra kívánkozó, szép könyv tehát, melyben kimondottan figyeltek arra, hogy a belbecs a külcsínhez igazodjon. A szerkesztés szép, igényes, elütést talán egyet sem találtam, vagy ha igen, annyira jó volt a tartalom, hogy nem akadtam fenn rajta. 

A fordítás szerintem jól sikerült (félig elolvastam angolul is, hogy erről meggyőződhessek) remekül visszaadja a szlengszavak és a fiúk által alkotott szavak hangulatát és jelentését a magyar verzió. Igényes munka. A kiadó minden dicséretet megérdemel, mert láthatóan komolyan vették a fiatal olvasókat is, nem nézték hülyének a kamaszokat. Riszpekt nekik. 

A történet pedig... Ha azt mondanám, hogy ezerszer jobb, kifejezőbb, mélyebb mint a film, akkor még mindig nem mondtam semmit. 361 oldalon keresztül olvashatjuk a srácok kitörésének sztoriját, és egyetlen olyan részt nem tudnék mondani, ami unalmas, vontatott, vagy éppen nyögvenyelős lett volna. Bár egyes szám harmadik személyben íródott, tehát nem Thomas gondolatait, belső monológjait követhetjük nyomon, és nem az ő szemén át látjuk a világot, hanem a valós helyzetet írja le Dashner, mégis úgy érezni, hogy Thomas szemszögéből vizsgál mindent. (Kicsit emlékeztet a Harry Potter-re emiatt, ott sem Harry narrál, de valahogy úgy épül köré az egész, mintha mégis ő mesélne.) Dashner - hasonlóan Rowling-hoz - néha csal is kicsit, egy-két kósza gondolatot becsempész a sorok közé, egy-két dőlt betűs betekintést enged Thomas fejébe. 

A fülszöveg már önmagában spoileres, mégsem árul el semmit arról, mi is várja az olvasót. Egy kis Legyek ura-hangulat, zárt térbe helyezett csoport, egy kis Kocka-utóérzés, rendkívül sokféle karakterű/eltérő jellemű kamaszfiúk tucatjai, akik meghatározott rend szerint próbálják élni ezt a börtön-életet. Dashner nem fél bántani a szereplőket, hullanak is rendesen (erről valamiért a Fűrész jutott eszembe) A megmaradtak brigádokba rendeződnek, foglalkozások szerint, sajátos hierarchiát építenek, melyben a takarítók (lögybölők) sokkal lejjebb helyezkednek el, mint a kiutat keresők (futárok). A srácok (hasonlóan a börtönszlenghez) sajátos szókincsből gazdálkodva beszélgetnek, sajátos módon káromkodnak, saját maguk alkotta fogalmakat használnak, hogy definiálni tudják a körülöttük levő őrületet, a világnak ezt a mesterséges szeletét. Thomas utolsó fiúnak (és utolsó előtti embernek) kerül közéjük, a több év alatt már remekül kialakult rendszerbe érkezik, ahova - ez már az első napon kiderül - képtelen beilleszkedni. Egyértelmű, hogy azért tették ide, hogy megbolygassa a rendszert, megváltoztassa a srácok életét. Hiszen Thomas nem fél, ahogy a többiek, nem bizonytalan, ahogy mások, és nem hallgat, pedig a szabályok szerint hallgatnia kéne. Válaszokat keres, és nem áll le addig, amíg azok legalább egy részét nem kapja meg. A fülszöveg egy másik - alternatív változatában - Teresa-t (a Thomas után érkezett egyetlen lányt) jelölik meg a változás okában, de szerintem ez nem igaz. A változás Thomas. 

(Míg a filmben Teresa hoz valami rendkívül fontosat, az ellenszert, a könyvben az kezdettől fogva a fiúk rendelkezésére áll, tehát a lány szerepe a könyvben lényegesen kisebb, és mivel a könyv bő felét kómában tölti, sokkal kisebb hatással tud lenni a szereplőkre, és magára Thomas-ra is.)

A könyv egyszerre posztapokaliptikus disztópia, egyszerre YA fantasy-dráma, és misztikus thriller, némi természetfelettivel fűszerezve. Egyszerre van meg benne a korlátok közül kiszabaduló tudomány és a fiatalok közti belső ellentétek okozta feszültség, valamint az ismeretlentől és a megismeréstől való bénító félelem. Az útvesztő nappal - nyitott állapotában is - rémisztő, éjszaka pedig maga az életre kelt borzalom, és bizonyos jelenetekben kifejezetten olyan, mintha valóban élne. Miközben mindent mechanika mozgat, még az élő szövetre épült siratókat is, a srácoknak fogalmuk sincs, ki vagy kik tették őket oda. 

A történet végére persze egy-két kérdésre választ kapunk. Kiderül a hogyan, nagyrészt a miért is. Megtudjuk, kik az Alkotók, és azt is, mi köti össze Thomas-t és Teresa-t, de a valamiképpeni lezárás ellenére is olyan cliffhangerrel ér véget a regény, hogy a falat kapartam abban a 3 napban, amíg a könyvtár nyitására vártam. 

A karakterek - nagyrészt - zseniálisak, Thomas sokkal szimpatikusabb itt, mint a filmben - pedig ott is beleszerettem kicsit-, Newt sokkal fontosabb szereplő, és bár Alby nem olyan kedves, és nem olyan szerethető, mint a vásznon, mégis jobban lekötött ő is itt a papíron, mint a filmes verziója. Gally ugyanolyan rohadék, és végig azt a vörösesszőke kalácsképű gyereket láttam magam előtt mikor a róla szóló sorokat olvastam. Minho sokkal összetettebb, sokkal nagyobb stratéga, imádtam a furmányos logikáját, és az esendőségét is. Kifejezetten tetszett, hogy Dashner  merte igazinak mutatni a fiúkat, fiatal férfiaknak, kamaszoknak, gyerekeknek, megmutatta a félelmeiket, a gyengeségeiket, láthattuk őket sírni, nevetni. Külön jót tett a sztorinak, hogy csak egy azaz egy darab lány szerepelt benne, aki - hála az égnek - csak egy azaz egy fiúnak jelentett többet baráti társaságnak. Dashner tehát nem játszotta ki a YA-regények örök buktatójaként megjelenő tricikli-kártyát, bár a Thomas és Teresa közti telepatikus kommunikáció már-már rémisztően mutatott a Twilight irányába. (Szerencsére nem indultak el afelé az események.)

Az egész történet alatt nekem igazából egyetlen dolog volt furcsa... És emiatt fogok az értékelésemben pontot levonni. Ha ennyire okos, impulzív, ügyes srácokat sikerült itt összegyűjteni, hogy telhetett el úgy két év, hogy egyikük sem akart válaszokat? Egyikük sem kereste a megoldást, próbálkoztak-ezzel azzal, de pár kudarc után feladtak mindent, beletörődtek a sorsukba, és a futároktól várták a kiutat... Hogy nyugodhattak bele? Hogy fásulhattak be ennyire? Az egy dolog, hogy elvesztették az emlékeiket, de az átváltozás némelyiküknek visszahozott belőle ezt-azt, összerakhatták volna ezeket az emlékeket. Miért Thomas kellett, miért ő a katalizátor? (Most vonjuk ki a képletből, hogy kicsoda valójában Thomas, a többi fiú szempontjából ez nem számít.) 

9 pont