Ahhoz, hogy a Szívcsapás sorozat utolsó részéről bármit is mondhassak, az első és a második részről is beszélnem kell. Szerettem ezt a sorozatot, és szerettem Will Coopert. Elviseltem Layken Cohen-t. Szerettem a kissrácokat. Szép utazás volt. De hogy is kezdődött? Egy költözéssel.
Gondban voltam az első rész elolvasása után, mert adott volt egy sablon szerelmi történet, és egy sablon szakítás, ezerszer is olvasott, elcsépelt konfliktussal, és hosszú oldalakon keresztül olyasmik miatt vergődött a két főhős, ami miatt talán teljesen felesleges. Épp mire meguntam mindezt, és úgy kezdtem érezni, hogy mindenki megbolondult, aki az egekig magasztalta ezt a könyvet, megkaptam Colleen Hoover-től a pofont, ami már kijárt, amiért képes voltam „lenézni őt”."Apja váratlan halála után a 18 éves Layken lesz édesanyja és öccse legnagyobb támasza. Bár kívülről erősnek tűnik, valójában teljesen reményvesztetté válik.
Ekkor lép életébe egy fiatalember, aki mindent megváltoztat. Az ország másik végébe költöző Layken megismerkedik új szomszédjával, a huszonegy éves, jóképű Will-lel, aki szenvedélyesen rajong a slam költészet iránt. A fiatalok hamar egymásra találnak, és a lányban újra feléled a remény.
Csakhogy egy megdöbbentő felfedezés már az első csodálatos randevú után kettejük közé áll. Ettől fogva minden találkozás fájdalmassá válik számukra. Meg kell találniuk az egyensúlyt az egymás iránt táplált érzelmek és az őket szétszakítani akaró erők között."
Az egész történet olyan éles kanyarral váltott irányt, hogy pislogni sem volt időm. Később a sírástól erőm se nagyon. Utólag értelmet nyert a vergődés bő 90%-a is, a maradék 10%-nál fenntartom, hogy a főhős és a főhősnő egyszerűen ostobán viselkedtek.
Kel és Caulder halloweeni ötleténél pedig megérkeztem a történetbe. Azt hiszem nem túlzok, ha azt mondom, hogy nemcsak az év, de az étvized legjobb monológja hagyja el Layken száját. A szituáció, ahol és ahogyan elhangzik, csak még megrázóbbá teszi. Csak potyogtak a könnyeim, és át akartam ölelni azt a végtelenül bátor 18 éves
A borítóval nem vagyok teljesen kibélkülve, de hát hogy a pillangóba lehetne más rajta, mint egy pillangó? Minden a helyére került. Arról viszont nem vagyok meggyőződve, hogy kell-e folytatás, valóban elbír-e egy ilyen történet egy második részt. Hiszen ez, akármilyen szomorú is, egy tündérmese. A folytatás pedig már a való élet lesz, annak minden nyomorával, és bűzével, dolgos hétköznapok egy formabontó családban, ahol megfér négy árva, egy intézeti gyerek, egy feminista és rendkívül tudálékos kislány. Nem tudom, akarom-e látni, ahogy két alig huszonéves két kamaszt nevel. (Hazudok, persze, hogy akarom látni! Will-ből sosem elég.)
Amit még fontosnak tartok kiemelni. Két elképesztően jó ötlet is volt a könyvben, amiket be kéne vezetnem a saját életemben is.
– A melyik inkább „ismerkedős” játék.
– A fénypont-mélypont napelemzős játék.
Szuper mindkettő.
Így lett 10 pontos a Szívcsapás története, persze csak azért, hogy a második kötetet, a Visszavonulót jól lehúzhassam.
A két fiatal azonban még nem is sejti, hogy mindaz, ami összehozta őket, egy idő után kettejük közé állhat. Kapcsolatuk komoly veszélybe kerül, és elképesztő akaraterőre lesz szükségük ahhoz, hogy megmentsék. Layken nem biztos benne, hogy Willel való viszonya a megfelelő alapokra épült, Will pedig nem tudja, hogyan bizonyíthatná szerelmét egy olyan lánynak, aki továbbra is „töklámpásokat farag”.
Miközben válaszokat keresnek a kérdéseikre, egy még nagyobb erőpróba vár rájuk – valami, ami nemcsak az ő életükre, de megmaradt szeretteik életére is végzetes hatással lehet…"
Hello Olvasó, Isten hozott a szexi Will fejében, és abban a folytatásban, ahova az első rész megjelenése óta félve akartál megérkezni. Belezuhantam ebbe a történetbe, mint Alice az üregbe a fehér nyúl után, és hiába rettegtem tőle, többé nem volt megállás.
Azon túl, hogy kissé felesleges folytatás volt, egy rettenetesen zavaró dolog is volt a könyvvel kapcsolatban. Valahogy sikerült megcserélni az oldalak sorrendjét a kötéskor, 270 után jön a 274-5, majd utána a 271… Először meg is ijedtem, hogy hiányzik belőle egy lap, aztán szimplán dühöngtem, hogy ott van az, csak elbújtatva. Nem súlyos baki, csak olyan amatőr dolog. Kár érte. Rontotta az élményt.
A borító szép, Kiersten karakterét imádtam, Eddie sajnos kevesebb szerepet kapott, hiányoltam a remek meglátásait és a humorát. Viszont imádtam Will fejében lenni. Kéne egy Will Cooper mindenkinek.
Az idealista, mindenfajta szexuális kapcsolatot nélkülöző szerelmi történet kicsit negédes volt nekem, de sikerült behúzniuk a csőbe, mert a „nagy megdöbbentő esemény” bekövetkeztekor sírtam. Nagyon tetszett, ahogy Will szemén át láttatta az eseményeket az írónő. Ahogy ismételgette a mondatokat, a szavakat, ahogy a monotóniával próbálta megnyugtatni magát, az elképesztően valósághű volt. Szinte éreztem magam mellett a padlón fekve, és majdhogynem képes lettem volna vele ordítani.
Majdhogynem. Kár, hogy a „nagy megdöbbentő esemény” tök felesleges klisé, bár előrébb lendíti kettejük kapcsolatát, mégis felesleges kör, kiszámítható, tudjuk, hogy jön, mint december 6-án a Mikulás. Hatásosabb lett volna, ha nem gondoltam volna előre, hogy hmm… Még csak a könyv közepén vagyok, kibékültek… Hmm… Itt most valami „nagy megdöbbentő esemény” következik majd.
Viszont szép az utolsó randevújuk miatti keretes szerkezet.
Imádtam Julia humorát, megdöbbentő, hogy holtában jobban csillogtatta, mint életében.
Nem bántam meg, hogy elolvastam, de azért többet vártam. Több tökfaragást.
Fénypont: A srácok tehetségnapja, ahol slam-előadást tartottak.
Mélypont: Vaughn.
Így lett 8 pontos a Point of Retreat.
"Colleen Hoover, a New York Times bestseller írója a viharos szerelemmel, szenvedéllyel és fájdalommal teli Szívcsapás-sorozattal számos olvasót ejtett rabul.
Miután Layken és Will szerelme a legnagyobb próbatételeket is kiállta, az immár házasságban élő fiatal pár végre kezdi biztonságban érezni magát a kapcsolatban. De bármennyire is élvezi Layken az új, közös életüket, néhány kérdés nem hagyja nyugodni. Noha Will szeretné magában tartani a múlt fájdalmas emlékeit, Layken mindent tudni akar róla. Will végül beadja a derekát, és elmeséli saját történetét, mely során felszínre kerülnek legbelsőbb érzelmei és gondolatai. Miközben újraéli jó és rossz pillanatait, a Laykennel való első találkozásáról is meglepő dolgok derülnek ki.
Az Ez a lány-ban Will a saját szemszögéből meséli el Laykenhez fűződő, bonyolult kapcsolatát. Kettejük jövője azon múlik, hogyan birkóznak meg a múlttal a közkedvelt Szívcsapás-sorozat záró részében."
És így jutottunk el a This Girl-höz, ahol ismét Will narrál, és ahol mindent megtudhattam róla, amit eddig nem. Tudtátok róla, hogy félig puerto rico-i? Na, hát én sem. És azt, hogy többet tudott Julia-ról, mint mi olvasók? És hogy elájul, ha szülni lát valakit? Főleg, ha az a valaki fontos számára?
Will Cooper <3 Még mindig.
Slam poetry <3 Még mindig.
Ez a könyv? Pont az, ami, és annyi, amennyi. Egy kellemes visszaemlékezés Will szemén át, egy korrekt kis leporelló, tulajdonképpen az első két kötet elolvasása után ez a harmadik bárhol felcsapható, Will és Lake életének bármelyik fejezetét érdemes újraolvasni, és a fiú szemén át újranézni. A történet csak a románcra fókuszál, és kicsit talán a halálra is, de ez elengedhetetlen (ismerve az alapot). Semmi lényeges újdonságot nem tudunk meg, semmi érdemi pluszt nem ad, mégsem egyszerű újramesélés, sokkal több annál. Ajtó Will gondolataiba, szívébe, amin végre engedi belépni az olvasót. Sokkal inkább érzelemközpontú, és sokkal kevésbé koncentrál az előző 2 könyv cselekményére. Nem a megtörtént eseményeket láttatja újra, inkább arról mesél, Will mit élt át mindeközben.
Csak még jobban megszerettem őt. Örülök, hogy a harmadik részt sem hagytam ki, és annak is, hogy happy enddel búcsúzhattam el a szereplőktől. Szép utazás volt.
Ezért 10 pontos a This Girl, nem azért, mert valóban annyit érdemel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése