Íme Leo könyve, amit az első rész megjelenésekor annyira vártam. Amitől annyit reméltem, és ami - sajnos - szintén csalódást okozott. De még mekkorát..."Megérdemel-e mindenki egy új esélyt? Az is, aki hazudik érte?
Jár-e mindannyiunknak egy újabb dobás? Akkor is, ha részben mi okoztuk a saját vesztünket?
Mi mindent követnél el azért, hogy új esélyt kapj a szerelemre? Hogy új esélyt kapj az életre? Hogy elmondhasd a saját történetedet?
Evie már elmondta az övét. De minden szerelemnek két oldala van. Most adjunk egy esélyt Leónak!"
Kezdjük azonban a jó dolgokkal:
A múlt megidézése ismét remek, a két fiatal nevelőotthonbeli kapcsolatának momentumai csodálatosak. Imádtam őket, és annyira szerettem volna ugyanazt a két embert látni felnőttként… Annyira szerettem volna tovább imádni mindkettőjüket… Nem sikerült.
Leo dr. Fox-szal, a pszichiáterrel folytatott beszélgetései is egészen élvezetesek, bár nagyban rontja az élményt Leo maga.
Minden, ami nem a jelenben játszódik, szuper, és olyan alap, amire lehetne építkezni, Mia Sheridan mégsem teszi. Végig olyan érzésem volt, mintha két ember írta volna ezt a könyvet, valaki, aki a múltat kitalálta (és őt nagyon szeretem), és valaki, aki a jelenben vergődik, és tönkretesz mindent, még dr. Fox-ot is. (Ezt a Rontó Pált nagyon nem kedveltem.) A pszichiáter alakja a múltidézésnél érdekes volt, izgalmas, valóságos, aztán a számítástechnikai bravúr és a Lauren-en kitöltött bosszú ezt is fellőtte a csillagokba. Egy vicc lett az egész.
Érdekes, hogy az első könyvben Leo-ra voltam sokkal inkább kíváncsi, untam az egyszerű, kissé üresnek ható, bugyuta Evie-t, és reménykedtem abban, hogy Leo hozza el a mélységet… Most épp fordítva éreztem. Leo lett a faék, akinek egy értelmes gondolata sincs, és aki (lásd Christian Grey-t) egy normális világban vélhetően képtelen lenne bármilyen céget vezetni, nemhogy ekkorát (bár Grey-nél még így is értelmesebb).
A második rész, és igazából a teljes sorozat legnagyobb tanulsága tehát az, hogy mindkét szereplő érdekesebbnek tűnik a másik szemén át, mint amilyen valójában, tehát legalább arról hiteles képet kaphattam, mennyire torzítja a látásmódot az eszeveszett szerelem. (Legalábbis Mia Sheridan szerint.)
Hogy mi volt a legnagyobb gondom ezzel a könyvvel? Nem az, hogy Sheridan még mindig nem tud összetákolni egy középszerű románcot sem, nem is az, hogy Raine Miller-i mélységekbe jutott a gusztustalan férfiábrázolással, hanem az, hogy Leo egyszerre simulékony és édeskedves, és egyszerre ordenáré és gusztustalan. Igaz, csak 23 éves, és „még kinőheti”, de saját bevallása szerint már „felnőtt férfi” (lófülét), és vélhetően sajnos így marad. És mekkora kár érte. A sérült kamaszfiút bármikor magamhoz öleltem volna, és egyengettem volna az útját a felnőttségig, bőven megelégedve azzal a "nyereséggel", hogy boldog felnőtt lett, de azt a szörnyű alakot, amivé vált, csak pofán vágni akartam. Ahogy beszélt, ahogy gondolkozott, ahogy Evie-vel bánt (birtoklás, kisajátítás, "úgy élj, ahogy én akarom"- attitűd)...
Kicsit olyan érzésem van most, hogy köszönöm szépen, megnéztem, de nem kérem. Vigye, aki akarja. (Lehet, hogy a könyvet is, de Leo-t mindenképpen. Nem lett book-boyfriend alapanyag belőle)
A könyv további hibája, hogy a jelen még mindig, a férfi szemszögén át is dögletesen unalmas. Találkoznak, összejönnek, kiderül, ami beborult, aztán szánsájn. Mindezt úgy produkálja a regény, hogy Jake egy tapló, és Evie-n kívül kb. minden nővel bunkó módon viselkedik. Különösen Gwen-nel, aki bár olyan, amilyen, nem ezt érdemelte volna. Végülis Jake volt, aki használta őt, Jake volt, aki eldobta őt.
Sheridan stílusa nem sokat javult az első történet óta, de mindenképpen érdekes, hogy az egész könyvre vetítve van nagyjából 10-12 remekül sikerült mondat, és kb. ugyanennyi olyan, amitől a bőrt tudtam volna lekaparni az arcomról. A többi szimpla középszer. Jobbára ártalmatlan. Hálisten Leo nem lesz Grey szintű vadbarom.
A borító megint ronda, de már kezdem megszokni (az első résznél fél fokkal kevesebb PS torzítja, de a természetességtől mérföldekre vagyunk). Legalább tartós.
A „harmadik rész” ízelítője viszont… Kapásból millió kérdésem van. Miért nem Gwen? Ha nem Gwen, akkor ki az a Grace? Miért egy hetero pornószínész? Innentől akkor csilláron lógós ugrópók pozítúrában várhatóak a szerelmi jelenetek? Mi akarna ez lenni? És főleg miért? Ezekre a kérdésekre sajnos nem fogok választ kapni (de remélem itt a többi kedves értékelő majd megírja), ugyanis Ms. Sheridan és én magyar nyelven, és főleg pénzért itt és most végeztünk egymással.
6 pont
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése