Becca Prior: A tanítvány 2.

Amit molyon nem lehetett, mert mégis korlátok közé szorítanak az oldal szabályai, azt most megpróbálom itt leírni. Mesélek kicsit arról, milyen könyv is "az első erotikus melegregény", A tanítvány, hogy mit gondoltam-éreztem olvasás közben, és hogy miért nem tettem fel azonnal (automatikusan) a kedvenc-listámra. A tanítvány egy (elvileg) 4 részes sorozat, amiből eddig két könyv jelent meg.


Második könyv 

"Küzdelem és remény. Néha olyan döntések elé állít az élet, ahol csak vesztes lehetsz. Ha gyáva vagy, elveszíthetsz valakit, aki mindennél többet jelent számodra. Vagy küzdhetsz… Küzdhetsz a világ ellen, a nehezebb utat választva… A harcot egyedül vívod, társad csupán a remény. A remény, ami mindig elkísér, bármit is sodorjon eléd az élet. Bíznod kell és szeretni… Mert élni csak szeretve érdemes. Vannak szerelmek, amik az égben köttetnek, és bármennyire szeretnéd elhitetni magaddal, hogy minden a te döntéseden múlik, az élet megtanít rá, hogy vannak kivételek. Lewis és Harry története folytatódik…"

 A kis betekintő után most merüljünk mélyebbre a Stylinson románcba, ami ebben a könyvben igazából Milinson románc. A második részre további videókkal melegítettem, nagyon kitartóak ugyanis a rajongók, gyűjtögetik a gyanús (illetve nem gyanús) másodperceket. Eljutottunk arra a szintre, hogy ami abszolút nem gyanús, az a leggyanúsabb, és minden mögött, ami éppen feketének vagy fehérnek néz ki, teljesen más motivációt vélnek felfedezni. Ha valamelyik srác balra néz, akkor azért néz balra, mert a másik épp ott van, vagy tudatosan azért néz balra, mert épp nincs ott!
Még azt is megtudhattam, hogy a gyerek sem létezik, és minden kamu, az is, hogy én blogolok (mondjuk, amilyen gyakorisággal teszem, valóban nem nevezném blogolásnak).
Ilyen lelki tuning után vettem kézbe A tanítvány második részét, ami boldog végkifejletet ígért a srácoknak, rengeteg szerelmet, még több szexet, és azt, hogy hozza - legalább -  az előző rész színvonalát, ha már az előzővel együtt íródott.

A második részre sokat javult a helyzet, bár az Atlantába induló Harry és apja az egyik lapon Kanadába indult Georgia állam helyett, aminél konkrétan lekapartam a bőrt az arcomról, vagyis még egy ellenőrzés ráfért volna a könyvre… Egy szinonimaszótárt is küldenék Miss Prior-nak, mert nagyon unom már azt a 10-12 szót, ami eltömítette ezt a részt is. Még mindig vannak olyan szavak, amelyeknek vagy nem ismeri a jelentését, vagy anno rosszul tanulta meg, mert konzekvensen rosszul használja őket. Néhol rosszul ragoz. De tényleg javuló tendenciát mutat. (Főleg amiatt vagyok dühös, hogy ilyen hibá maradtak, mert ezeket bárki ki tudta volna javítani, ha kicsit többször nézik át a végleges szöveget.

A stlus még mindig jó, lendületes, és folyamatosan motiválja az olvasót, hogy haladjon, lapozzon. A váltott szemszög sokat javult, nem ugyanazokat az eseményeket kell újraolvasnom más szemén át, vagy ha igen, akkor valóban ad némi pluszt a történethez a másik nézőpont. Kezd elkülönülni a két srác jelleme, és nem csak abban térnek el, hogy Harry sokat káromkodik, Lou pedig inkább szépelgő szemérmességgel próbálj leírni a világot. Még mindig nem látom Hazza stílusában az új Hemingway-t, és nem is értem, hogy kaphat irodalmi ösztöndíjat, derült égből villámcsapás az egész. Nem mintha egy ilyen Übermesch-ből ne néznék ki mindent, de azért illett volna korábban megcsillogtatnia a tudását, még akkor is, ha elnyomta magát, hogy az apjának megfeleljen.

A konfliktusok még mindig túl hamar oldódnak meg, Lou unokahúga a sztoriban egy vicc, főleg mivel teljesen hihetetlen hogy egy 16 éves nagyszájú gyereklány oldja meg a könyv legnagyobb problémáját. Ahogy Nasir megszelídülése is furcsán hat. Az, hogy mindenki ilyen hihetetlenül megértő, és édes és kedves, elég életszerűtlen, a vonaton felháborodó vélhetően valláskárosult idős házaspár pedig eltúlzott. (Bár sajnos ismerek ilyen embereket is.)

Még mindig hiányoltam az igazán jellegzetes Lou + Hazza hangulatot, bár visszatért Ed Sheeran és a Kiss me, de sehol sincsenek a páros tetkók, eltűnt Lou gitárja is, és szép lassan kikopott mellőlük az iskola is, többé már szinte háttérként sem funkcionál a sztorihoz, bezáródunk a kapcsolatukba, és ők is bezáródnak a 4 fal közé. Furcsának találtam, hogy a nagy semmiről 10-20 oldalakon keresztül olvashatok, de Lou coming out-ja nem került bővebb kifejtésre, kb. 5 mondatban letudja Prior egy rövid párbeszédben visszatekintésképpen. Az egyik kulcsjelenet lehetett volna, többet megtudhattunk volna a főhős lelkivilágáról, a múltjáról, arról, hogy miért lett az, aki… Szóval újabb feldobott és le nem csapott labda. Azért remélem, hogy a harmadik vagy a negyedik részben lesz egy komolyabb visszatekintés, mert ez tényleg hiányzik. Nem szőrszálhasogatásból mondom. Ha már két főszereplőnk van, és mindkettőnek meg kell járnia a hadak útját, mert problémás a családjuk, akkor hadd nézzünk már be minkettő ablakán. Ha Harry-t láttam, Lou-t is látni akarom, ahogy lemezteleníti a lelkét, és ahogy a szülők az igazságra reagálnak.

Amit az első részben is panaszoltam, hogy a történet nyálas, hogy az együttélésük külvilág számára láthatatlansága nem reális, azt itt is panaszolom, bár itt legalább lebuknak, igaz, hogy egy teljesen random szereplő oszt ki nekik egy sallert, és szinte teljesen indokolatlanul… önmagában az, hogy vonzónak találja Lou-t, nem lehet elég ok.

Kár, hogy a tanár-diák viszony itt sem éleződött ki igazán. Annyi minden lehetett volna még ebben, annyi félelem, annyi mélyebb dolog, és igazából semmi nem lett.

Elképzelésem sincs, hova lehet még 2 részen át csavarni a dolgokat, bár egy-két ötletem lenne, de remélem nincs igazam, mert mindegyik elég felesleges körökhöz vezetne, és végtelenül unalmas lenne mindig ugyanazokat futni. A felnőtt életükre persze kíváncsi vagyok, mert ezt a hatalmas szenvedélyt nyilván nem lehet mindig ekkora lángon tartani. (Abba most ne menjünk bele, hogy mennyire reális az, hogy valakinek 483× van merevedése per nap, és ebből kb. 400× egymásnak is estek - most persze túloztam.)

A borítót még mindig dicsérnem kell, és a problémám is ugyanaz, ami az első kötetnél. Ha már sikerült egy ilyen ötletet előrántani a kalapból, akkor lehetett volna puzzle utalás amivel rákontrázik Prior. Kár, hogy nem volt.

Egyébként Ed Sheeran-től a legjobb dal akkor is a Little things, még úgy is, hogy a fiúkkal énekeltette fel, és most mindenki hozzájuk köti. Ha hinni akarunk a Larry -dologban, akkor a Little things előadások segíthetnek ebben. Régen mindig egymásnak énekelték. (Emlékezetes: I'm in love with you and all your little things helyett Hazza rendszeresen I'm in love with Lou and all his little things-t énekelt). Ezt hiányoltam ebből a könyvből is. Nem konkréten azt a jelenetet, hiszen érthető okokból nem kerülhetett bele, de ezt a hangulatot. Hogy Lou nem énekelt félre valamit direkt, hogy nem voltak apró utalások, easter egg-ek a többiek számára. Hiányoltam az életet, és zavart,hogy ezek a srácok ebben a második részben sem igaziak. Nincsenek ilyen pillanataik.

Forróság van, elektromosság van, de nem teljes a kép. Fejlődtek persze, sokat, 70% papírból mostanra 50% papír – 50% életté váltak, de ez még mindig nem elég. Még mindig nem látom, hogy a szépségükön túl miért is szeretik egymást. Nem látom kik ők. Lou még mindig sokat öltözik, miközben a valóságban Hazza az, akit érdekel a divat, Lou a farmeres vitorláscipős… Lou még mindig butácska (bár szerintem a valóságban is az), de itt a sztoriban ugyebár zseninek kéne lennie… Ez sajnos abszolút nem jön át.

Ettől még persze ez a rész is szórakoztató. Ennyi lehúzás után pedig gondolom az lesz meglepő, hány pontot adok erre az egészre, de ígérem, mielőtt kiosztom, meg is magyarázom. Ugyanis ahogy végződik, az zseniális. Sőt, több mint zseniális. Persze, akkora klisé mint ide Atlanta (ami még mindig nem Kanadában van), de akkor is imádtam, hogy Hazza egy szerencsétlenebb csajt választott ki, egy önbizalomhiányos dundikát, akit kiemelt a "megtűrt" pozícióból, és feltette az őt megillető helyre, a királynő pódiumára. Imádtam azokat a részeket, ahol megpróbálta megértetni vele, hogy attól még, hogy nem sablon, nem modellalkatú, és nem szelfikirálynő, még lehet nőies, és lehet szép. Prior megvalósíthatta volna ezeket a jeleneteket is jobban, szebben, valósághűbben, de az üzenete annyira pozitív, annyira klassz, hogy nem tudok haragudni a hibákért. Több ilyen srác kéne, mint A tanítvány Harry-je, és több olyan lány, aki elhiszi végre, hogy nem kell mindenkinek megfelelni.

Ezért a pontozás. Meg a borító miatt. (Mondjuk a szimbolikus törésvonalat a srácok között elmagyarázhatná valaki, mert én nem értem. Kb 30 oldalt vannak külön az 500-ból. ) És ha jön a harmadik rész, vevő leszek rá.

8 pont

Becca Prior: A tanítvány 1

Amit molyon nem lehetett, mert mégis korlátok közé szorítanak az oldal szabályai, azt most megpróbálom itt leírni. Mesélek kicsit arról, milyen könyv is "az első erotikus melegregény", A tanítvány, hogy mit gondoltam-éreztem olvasás közben, és hogy miért nem tettem fel azonnal (automatikusan) a kedvenc-listámra. A tanítvány egy (elvileg) 4 részes sorozat, amiből eddig két könyv jelent meg.

Első könyv

"A fikciós történet egy kiemelkedően tehetséges, fiatal egyetemi professzor és azonos nemű tanítványa között kibontakozó, perzselő szenvedélyről szól, sajátos formában. A vonzalom, az önmarcangolás, a beismerés és a beteljesülés fázisait mindkét főszereplő szemszögéből láthatja az olvasó, betekintést nyerve abba, mi játszódik le egy fiatal fiú lelkében, aki ráébred, hiába futott eddig a lányok után, most mégis egy férfi iránt táplál eddig soha nem tapasztalt, olthatatlan vágyat.
A tanítvány tabukat döntöget, kendőzetlenül tárja az olvasó elé a szexuális beteljesülés legintimebb részleteit is, de bebizonyítja, a szerelem azonos neműek között is lehet ugyanolyan elsöprő, mint férfi és nő között. A szerző az elsőkönyves Becca Prior, aki nem megbotránkoztatni, hanem szórakoztatni szeretné olvasóit, és elvinni egy olyan világba, amely ugyan rengeteg embert érdekel, mégis nagyon ritkán merünk beszélni, sőt olvasni is róla."

Becca Prior és A tanítvány alaposan feladta nekem a leckét. Rásegített az influenzám, és az, hogy hajnalban már lázasan vergődtem, nem tudtam aludni, muszáj volt valamivel eltöltenem az időt, rásegített az, hogy ez megint egy 1D könyv, amiben elvileg benne van az 5 srác (gyakorlatilag csak a Nick-Niall hasonlóságot sikerült felfedeznem, és fogalmam sincs, melyik Nasir és melyik Leeroy, tippre Nasir Zayn lehet, de nem esküdnék meg rá, mivel nem vagyok rajongó, fogalmam sincs, melyikük volt a csajmágnes bunkógyerek), és benne van az évezred „románca”, ami vagy igaz, vagy nem (Freddie Tomlinson megszületése miatt most egy hangyányit a vagy nem felé billent a mérleg, nem mintha egy gyerek bármit is bizonyítana), vagy románc vagy nem. Tegyük fel, hogy Larry Stylinson valóság (vagy legalábbis valóság volt évekkel ezelőtt), tegyük fel, hogy Harry és Lou tényleg szeretik (szerették) egymást.

Hogy tudjam, miről is beszélek (illetve miről is akarok itt véleményt alkotni), kicsit mélyebben belemásztam ebbe a Larry Stylinson -történetbe, annál is mélyebben, mint az Anna Todd könyvek olvasásakor. Megnéztem pár videót, olvasgattam az összegyűjtött bizonyítékok listáját, figyeltem a srácok testbeszédét, viselkedését, figyeltem a hangsúlyaikra, hanglejtésükre, arra, hogy milyen szavakat használnak, ha egymással beszélnek. Próbáltam megtudni róluk valamit, látni, milyen emberek ők, hátha könnyebb lesz megértenem ezt a könyvet. Szóval elmerültem a "sötétségben" és a konteókban, méghozzá olyan mélységig, hogy voltak olyan percek, amikor rátettem volna 3 havi fizetésem és 2 ujjam arra, hogy ezek a srácok bizony huncutkodnak/huncutkodtak egymással.

Csak ez után vettem kézbe Becca Prior könyvét. És csak egy kérdésem maradt. Ha és amennyiben a srácok valóban szeretik/szerették egymást, akkor vajon szerethették-e egymást így? (És most nem az erotikus jelenetek megvalósítására gondolok, nem is arra, ki kivel és mit csinál, hanem arra, hogy viselkedhet-e így két meleg srác.) Szerintem nem.

Sok baj volt ezzel a történettel, sőt, ha teljesen őszinte akarok lenni, több volt a rossz, mint a jó. Lou kissé ostobácska, annak ellenére, hogy a sztori szerint hatalmas koponya kellene, hogy legyen, Harry 0.1 mp alatt vált minden nőt megdöntök macsóból „elfogadom a melegségem, és dorombolni kezdek” kismacskává… Lou beképzelt. Lou irányításmániás. Hazza teszetosza. Hazza jellemgyenge. A mellékszereplők egydimenziósak, minden konfliktus fél pillanat alatt megoldódik, a hetero srác varázsütésre fogadja el saját (legalább) két kapura játszását (amennyiben 1 kapunak a nőket, 1-nek Lou-t és 1-nek a férfiakat tekintjük), ahelyett, hogy sírna – ordítana- hányna (jó, egyszer rókázik) – ütne, egyszerűen csak megvonja a vállát, és fejest ugrik az egészbe. Se félelem, se önutálat, se a másik utálata, hiszen „ő tette azzá, ami”, mert miatta jött rá. (Ilyet már láttam a valóságban az ismeretségi körömben, egy teljes család gondolta úgy -maga az érintett srác is- , hogy a gyerek XY miatt lett meleg, nem fogták fel, hogy a gyerek meleg is volt, és XY csak annyit tett, hogy megszerette.)

A valóságban nem hinném, hogy ez ilyen könnyen megy, különben nem küzdenének annyian a beismeréssel. És akkor arról még nem is beszéltem, mennyire irreális az, hogy egy 17 éves kölyök minden éjszaka bejárkál a tanárához egy kis „korrepetálásra”, és ez nem tűnik fel senkinek? Oké, sajátos az iskola szerkezete, inkább egyetemi kampuszra emlékeztet a berendezkedés, de akkor is… Ha a tanárok sorházban(!) laknak, és egymás seggében vannak (ahogy az Angliában divat) akkor nem létezhet, hogy nem leskelődik legalább 1 db rosszindulatú vén nyanya, és nem köpi be őket… És oké, a második részből kiderül, hogy leskelődik valaki, de akkor is furcsa, hogy nem buknak le.

Szóval gond van a reakciókkal, gond van a srácok „akcióival is”, és most megint nem a szex leírásáról beszélek, egyszerűen annak a lelki, fizikai és biológiai oldaláról, hogy milyen is egy szűz fiúnak az első alkalom… Nem akarok senkit elkeseríteni, aki ebben az álomban szeretne élni, hogy ilyen zökkenőmentes, fantasztikus, tökéletes, de azért ismerjük el, hogy az első SOHA NEM ILYEN. Az abszolút elsőről beszélek, ami rengeteg félelemmel, görccsel, tapogatózással, izgalommal van tele, aminek vagy túl hamar, vagy túl későn van vége, és aminél a fiú annyira szeretne „bizonyítani”, hogy ettől talán teljesíteni sem tud. Főleg akkor nem, ha egy tapasztalt, nőcsábász és egyébként hetero srácot akar megismertetni másfajta örömökkel. Rövidre zárva: ami itt leírásra került, az nem reális. Nagyon nem. Kezdve a zuhanyzós jelenettel, ahol szintén hamarabb küzdenek égig érő merevedéssel, mint hogy egyáltalán megcsókolnák egymást, sőt, ha beszámozzuk, mihez mikor ér Lou ajka Harry testén, akkor Harry szája csak a harmadik… Ez nem normális. Nem igazi. A szexre is kitérhetnék, de pont annyit tudok a meleg erotikáról, mint az aknásznaszádok felépítéséről, szóval ezt a részt inkább hanyagolnám. Maradnék érzelmi síkon. (Egyébként azok a leírások szerintem jól sikerültek, nem ízléstelen, nem durva, inkább csak természetes. Nem tudom, hogy melegek számára izgató-e így, ebben a formában, nőként ezt nem tudom megítélni, mert engem nem hoznak lázba a kerek fenekek, akkor se, ha focitól formásodó férfihátsókról beszélünk. Sajnos sokkal jobban érdekelnek a kezek, vagy épp a borosta. Szóval én a szexjelenetekre nem mondanék semmit.)

Ha a Larry Stylinson videókra gondolok, amikből ez az egész őrület kiindult (jézusom, komolyan erről értekezek itt, és immáron sokadszorra be is vallom, hogy láttam ilyeneket), akkor – számomra – egy teljesen másféle kapcsolat bontakozott ki a fiúk között, Lou küzdött égig érő merevedéssel a színpadon, és igen, valóban Harry volt az, aki mindig bújt hozzá, nem fordítva, valóban lehet, hogy a csenevész, de idősebb Tomlinson a domináns a kapcsolatban, de a videók alapján a köztük levő valami (romance vagy bromance, tök mindegy) sosem tűnt ennyire negédesnek. Nem hinném, hogy ennyit édesemeztek valaha is, hogy így csorgott volna a nyál a kapcsolatukban, mint a lapokon. Nem értem Prior miért hagyta ki az #olive hashtageket, miért hagyta ki az ominózus „Always in my heart harry styles! yours sincerely louis” tweetet, azt a bizonyos orrnyalást, azt a bizonyos vállharapást, a sajátos jelbeszédüket, a „Hol akarsz ülni? – kérdezi Harry. Melletted- mondja Louis. Majd bekiabál a Modesttől valaki: nem ülhettek együtt.”-jelenetet. És még annyi más, édes apróságot, amikből felépülhetett volna egy szép, valódi kapcsolat. Valami, amiben lehet hinni, valami, amiben az olvasók akarnak is hinni.

Ha pedig Prior új alapokra akarta helyezni az egészet, hiszen emiatt lett tanár-diák viszony, akkor miért nem használta ki az ebben rejlő lehetőségeket? Feldobott egy csomó labdát, amiből semmit nem ütött le. Lou egy másodpercig sem vacillál azon, hogy ő most itt egy hatalmi pozícióban levő ember, aki éppen visszaél azzal, hogy nála van az irányítás, egy szemvillanásig sem moralizál, hogy megtegye vagy ne tegye egy 17 éves gyerekkel (mindegy hány cm magas, mennyire szép fiú, Harry akkor is csak egy gyerek), inkább csak amiatt szabódik hosszabban, mert tapasztalatlan lévén ő maga fél. Szóval vannak itt gondok érzelmi vonalon is. A kapcsolat alapjai hiányoznak, nem tudjuk meg, miért szeretnek egymásba, azon kívül, hogy mindketten "szépek". Állítólag Lou okos, mégis olyan túlhaladott baromságot oktat, hogy nem használjuk az agyunk X százalékát, és mire lehetnénk képesek, ha minden része egyszerre lenne aktív? Hát, felhívnám Lou figyelmét arra, hogy mely agyterületek miért is felelősek, és ha ilyen vagy olyan ingerekkel stimulálunk, akkor mi hol reagál. Nagyon jó kis cikkek vannak erről, és még jobb felvételek, amikből azért lehet számolni, hogy egy átlagos szituációban mennyi is dolgozik az emberi agyból. Lehet, hogy Dr. Tomlinson meglepődne. Állítólag Harry hihetetlenül intelligens, és minden tárgyból penge, de pont biológiából (ami egyébként nem nehéz, csak unalmas) hülye annyira, hogy bukdácsol? Sose jutott eszébe, hogy a joviális öreg profnál feltöltsön egy szuper csajtól beszerzett szuper puskát az okostelefonjára, és abból kiírja a dolgozatot legalább közepesre? Sose jutott eszébe, hogy megírassa a beadandóit a milliónyi rajongója egyikével? Vagy sose próbálta meg legalább 1× elolvasni az anyagot? Ha egyszer olyan fantasztikus az agya, szerintem bőven elég lett volna ennyi is, hogy megtanuljon 10 mondatot a gombafonalak kusza szövedékeiről. Szóval a kiindulóhelyzetet sem értettem. Ahogy azt sem, miért kellett ez a Twilight utóérzés biológiaóra már megint. (Legalább nem irodalom, ó édes istenem, mennyire örülök, hogy nem irodalom.)

Szóval adott a 2 Übermensch, az egyik, aki fénysebeséggel fogadja el, hogy tegnapig heteró volt, de mióta meglátta a professzorkát, már nem az, és hirtelen a stabil 1/2-ről jelesre fejlődik biológiából, mert megtáltosítja a szerelem. És a másik, aki annyira zseni, hogy szuperkreditekkel (ebbe most ne is menjünk bele) már a PHD-t is letudta, és 21 évesen már ott tart, ahol én 32 éves korom körül fogok... Mert ugye egy sima főiskolai diploma nem is lett volna elég, hogy középiskolásokat taníthasson... Szóval ez a zseni egyrészt gyönyörű, szexi, ártatlan, de zseniálisan gitározik, még szebben énekel, jól főz, és még focizni is tud. Hát hogyne. Ja... És eddig senki nem verte agyon. De tényleg senki.

Szóval ilyen nincs. Egyik szereplő sem valós, egyik sem feleltethető meg a srácok valódi énjének. Az igazi Lou talán csak a hisztisségben és a féltékenységben rajzolódik ki, az 1D-s LT is pont úgy szokott bitchy üzemmódba váltani, ahogy Dr.T. amikor vallatni kezdi Hazza-t a második részben. Persze ez önmagában nem hiba, inkább az jelenti a problémát, hogy Prior annyira fel akarta javítani a srácokat (kilúgozni a seggfej, féltékeny Lou-t, és a távolságtartó, néha kegyetlen Harry-t), hogy a végeredmény teljesen valószerűtlen és rettentően negédes lett.

Az első kötet végi szakítás mondvacsinált. A második kötet történetszála egyértelmű.
Zavaró volt, hogy a váltott szemszögnél végig ugyanazt kellett olvasnom, még csak azt se mondanám, hogy pepitában, mert nem volt akkora különbség a fiúk gondolatai között, hogy egyértelműen el tudjam őket különíteni. Különösen vicces volt a gribedli szó átvándorlása Hazza szókincséből Lou gondolataiba... Anélkül, hogy valaha szóba került volna köztük, hogy kinek a kicsodája hívta így.

Mégsem mondanám, hogy a könyv rossz, mert igazából nem az, de azért valljuk be, nem is jó. Vagyis a szó klasszikus értelmében nem tudom rá azt mondani, hogy ez most X vagy Y csillag. Nem mondom, hogy a banális marhaságok ellenére nem szórakoztam jól, mert nem akarok hazudni, a történet egy ilyen betegséggel terhelt reggelen abszolút szórakoztató. A srácok között ott a szikra, bár nyilván nem azért, mert Becca Prior álmodta közéjük, hanem azért, mert Harry és Lou között valóban van (volt) valami zizegő elektromosság, és ezt könnyű a lapokra látni. A borító ötletes és szép is, tetszik a koncepció, kár, hogy nem köszön vissza valamilyen formában a történetben is a puzzle. A stílus gördülékeny, viszi a lendület az olvasót, oldalról oldalra… Néhol zavaróak a szóismétlések, és találtam pár rendkívül buta képzavart, illetve tévesen használt kifejezést, de ezeken is túl tudtam lendülni…A kezdeményezés, hogy legyen egy magyar erotikus melegregény, szintén díjazandó.

Igazából, azt kell mondanom, akkor is megvettem volna, ha ennél sokkal rosszabb, mert az ilyen kezdeményezéseket minden hibájuk ellenére is támogatni kell. Ja, és mert a borítót tényleg imádom.

6 pont

Jasinda Wilder: Zuhanok beléd - Falling into you

Olyan érzés volt ezt a könyvet olvasni, mint bekötött szemmel újra és újra nekirohanni a falnak. Nem értettem, miért nem hagyom abba. Nem értettem mit várok, miért erőlködök. Vélhetően a fülszöveg volt az oka, mert az eléggé tetszetős volt, amikor először olvastam.

"Kyle volt az első igaz szerelmem, az első minden értelemben. Aztán egy viharos augusztusi éjjelen ő meghalt, és vele halt az is, aki akkor voltam. Colton nem arra tanított meg, hogy hogyan éljek. Nem gyógyította meg a fájdalmam. Nem hozta rendbe. Arra tanított, hogyan viseljem el. Hogy hogyan éljem meg. És végül hogyan engedjem el.
Nell Hawthorne szerelmes Kyle Calloway-be, aki a legjobb barátja, amióta csak az eszét tudja. Ifjú szerelmük elpusztíthatatlan, az élet csupa ígéret számukra. Aztán egy éjszaka Kyle meghal egy tragikus balesetben, Nell pedig egy életre megváltozik.
A temetésen ismeri meg Kyle bátyját, Coltont. Mindketten küszködve próbálnak továbblépni az életükben, amennyire tőlük telik. Évekkel később újra találkoznak New Yorkban, és Colton rájön, hogy Nell valójában sosem tette túl magát Kyle halálán. Úgy tűnik, a lány mélyen gyökerező fájdalmat, súlyos bűntudatot hordoz, magát hibáztatja a történtekért. Colton tudja, hogy nem volna szabad beleavatkoznia, de nem bír magával. Egyiküknek sem könnyű megbízni a másikban, és mindkettejüknek megvannak a maguk démonai. Együtt megtanulják, mi a fájdalom célja, mit jelent a gyógyulás, és mennyire fontos a megbocsátás."

Szóval a fülszöveg alapján azt hittem, hogy gyász lesz, dráma, igazi, emberi érzelmek, igazi küzdelem a továbblépésért, és esetleg (ha emellé még befér) akkor egy szép szerelmi dráma. Ehhez képest két rövidke novellát olvastam, az egyik egy naiv és kellően hülye kamaszlányról szólt, aki alig mer lefeküdni az első szerelmével, a másik pedig egy önpusztító alkoholista fiatal nőről, aki körbeszexeli a várost egy tetovált egykori hajléktalan bandataggal. Olyan vágások voltak ebben a sztoriban, hogy eszem megállt. Az első blokkból legalább Kyle halála vezet ki minket, de a másodikból? Onnan semmi. Jasinda Wilder egyszerűen csak felírja a fejezet elé, hogy 8 hónappal később, az olvasó pedig ott ül, és próbálja lekarmolni magáról a "na és most mi történt?" arcot, amit lapozáskor vett fel.

De itt még nem értek véget a szenvedéseink. A gyönyörű szürke sorscsapás határa ez a könyv, amiben egy megvadult Rule Maddox (Travis balkézről született féltestvére) fedőneve Colton, MMA harcosokat ver rongyosra, csak azért, hogy utána Andrew Parrish eltitkolt szerelemgyerekeként éledjen fel hamvaiból, egy szál gitárral, és megvalósítva az igazi varázslatot… Úgy énekeljen, ahogy az angyalok.

A tökéletes kis Nell, aki nem követhet el hibát, akinek az apja sokra akarja vinni (értem?!?) ezért nem lehet a lánya terhes idő és főleg házasság előtt, jó egyetemre kell mennie (pedig bukott matekból, wtf?), szóval a gyönyörű kis Nell pedig szerelmes Kyle Broflo úgy értem Calloway-ba, akivel mindig, de tényleg mindig barátok voltak. Együtt ismerték meg a szerelmet (vagy valami ahhoz hasonlót) a testiséget, és együtt léptek az első nagy horderejű döntés küszöbére… Végül ezt a döntést nem kellett meghozniuk. Kyle meghal, és Nell képtelen elviselni a bűntudatot. Ha engem kérdeztek, nem csak Kyle halála miatt szenved, hanem amiatt is, mert ráébredt, hogy nem, nem úgy, nem eléggé szerette őt. Felnőtt fejjel visszatekintve meg kellett értenie, mennyire cukorszirupos, gyerekes, nyálas, rózsaszín volt mindaz, amit megéltek együtt. Mennyire nem volt valóságos.

Nell egyébként kiismerhetetlen, 336 oldal után sem mondanám, hogy volt jelleme, és határozottan ilyennek vagy olyannak tűnt. Ha valamit mondanom kéne róla, akkor írói tévedésnek, és bakik sorozatának nevezném. Egyszer barna szemmel mered a haldokló Kyle-ra, később zöldesszürkén pislog Colton ölében… Egyszer megbukik matekból, később üzleti tanulmányokat akar hallgatni a főiskolán? Annyira hülye, hogy esélye sincs, hogy normális helyre kerüljön, de az apjával benyomatná magát a Stanford-ra? Néhol döbbenetes volt a logikátlanságok ilyen sora…

A szerelmi szál nekem kb. sugárhajtású repülőnek tűnt, ez a két fiatal úgy száguldott egymás felé, illetve át egymáson… Sok volt, hirtelen, érthetetlen.
Máshol meg kevés.

Meglepő módon egyébként a koppintások ellenére sem volt rossz a könyv, de jónak sem nevezném. A stílus egyébként majdhogynem ígéretesnek tűnt, de valahol Colton múltjának 1.5 oldalban történő összefoglalásakor siklott ki ez az egész, ott zuhant bele Jasinda Wilder, minden szereplője és minden olvasója a szakadékba. Fogalmam sincs, komolyan gondolta-e ezt Ms. Wilder, és nem tudom, hogy kerülhetett kiadásra ebben a formában. Sokáig gondolkoztam, hány pontot adjak, de most se vagyok meggyőződve, hogy ez reális.

5 pont

Anna Todd: Miután - After 1-2-3

 MIUTÁN

"EGY SZENVEDÉLYES SZERELEM TÖRTÉNETE, AMELY MILLIÓKAT HÓDÍTOTT MEG VILÁGSZERTE.
Volt egy időszak Tessa életében, amikor még nem ismerte Hardint, de miután találkoztak, az élet megváltozott.
Tessa igazi jó kislány. Egy rendes fiúval jár már évek óta, vannak tervei, ambíciói, és az anyja ügyel rá, hogy az élete a megfelelő irányban haladjon tovább. Aztán elsőévesként beköltözik az egyetem kollégiumába, és találkozik Hardinnal. Azonnal feltűnik neki a tetovált, piercinges fiú, aki angol akcentussal beszél, és mindenben különbözik attól, amit Tessa az addigi életében megszokott. Hardin rendkívül mogorva, sőt kifejezetten ellenséges vele, és a viselkedése miatt Tessának gyűlölnie kéne őt. Gyűlöli is, amíg egy este egyedül nem maradnak a fiú szobájában. Tessát megragadja a fiú sötét személyisége, és amikor megcsókolják egymást, olyan szenvedély támad fel benne, amilyet még sohasem tapasztalt. Hardin hol gyönyörűnek nevezi, hol egy szó nélkül eltűnik, mintha egyáltalán nem érdekelné. A nemtörődöm viselkedése és a gorombasága ellenére Tessa úgy érzi, ha sikerül mélyre ásnia, megtalálja az igazi Hardint a hazugságok felszíne alatt. Hardin újra és újra eltaszítja, de csak azért, hogy aztán még közelebb vonja magához. Tessának megvan a tökéletes barátja. Miért igyekszik ennyire legyőzni a saját sértett büszkeségét, és Hardin előítéletét a rendes lányok iránt? Talán azért, mert ez szerelem?
Anna Todd AFTER című fanfictionjét milliók olvasták a WATTPAD-en, és az egész világon lenyűgözte az olvasóit. Itt az idő, hogy ön is megismerkedjen az internet legtöbbet emlegetett könyvével."

Előzetes benyomások-gondolatok:
– A GABO reklámja egy pillanatra felkeltette az érdeklődésemet, hiszen egy nagyívű, szép, szokatlan (nem klisé) szerelmi történet, ami milliókat hódított meg? Hát mi lehet ennél jobb? Aztán a racionális énem kerekedett felül. Mi lehet ennél jobb? Bármi. Ez nyilván egy elcsépelt kliséhalom, egy olyan bestseller, amiből 12 egy tucat…
– Aztán guglizni kezdtem. Anna Todd? Fanfiction? Wattpad? Az érdeklődés halvány szikrája úgy halt el bennem, hogy időm sem volt felfogni, hogy vége lett. Onedirection? A vész, amit az X-Faktor a világra szabadított, immár az irodalomban pusztít? Jézusom. Végül egy rendkívül kalandos úton (megismerkedésem az 5 kisfiú bulvárbeli szerepléseivel, ezzel együtt a Larry Stylinson videókkal – ne is kérdezzétek – és magában Harry – irreálisan, elképesztően szép arcú, könyökképű – Styles-szal – aki azért így „felnőve” szögletesebb és csúnyább lett) eljutottam Hardin-ig, aki ugye Harry maga… Vagy legalábbis volt. Vagy legalábbis akinek a directioner Anna képzelte. (Sosem hittem, hogy valaha életemben le fogom írni a directioner szót. 1 hónappal a 29. születésnapom előtt megtörtént. Epic.) Szóval körbeértem rendesen.
– Bár meg vagyok győződve arról, hogy Larry Stylinson valós, hogy Harry Styles és Louis Tomlinson inkább egymás „kövét fújják”, nem a médianyilvános lányokét – és tegyük hozzá a videóikat tekintve abszolút aranyosak, szerethetőek is együtt, szóval ha tényleg homoszexuálisok, akkor teljes mellszélességgel mellettük állok, és fiúk, hajrá azzal a coming outtal, tojjatok a management fejére, a rajongók íg is imádnak titeket – mindezt azonban még súlyosítja az is számomra, hogy Harry Tündérmanófejű Baba Styles egy olyan fiúcska, aki ha atombiztosan hetero lenne, akkor sem mozgatna meg bennem semmit, mert maximum az örökbefogadási inger mozdulna meg bennem, meg az anyai ösztönök, nem épp a vágy, vagy a feromonok… Szóval abszolút nem tudom elképzelni őt Hardin-ként. Még a mostani, csontosabb verzióját sem, a borzalmas hajával. Emiatt kénytelen voltam megcsavarni a történetet, és Hardin számomra egy David Boreanaz a Buffy időszakban „hibrid” lett, Kicsit borzasabb hajjal, és világosabb szemekkel. A zöldet alapból elvetettem. Bocsánat a rajongóktól. Így, David-et magam elé képzelve már könnyebb volt beleélni magam, hogy itt most románc lesz és szexuális energia. :)
– Megrendeltem a könyvet. A borító gusztustalan, és nem, nem mentő körülmény, hogy ez az eredeti, mert már ott is gusztustalan volt. Már a dobozból kivéve is gyűrött, ócska hatást kelt, és a gerince már új állapotában is meg volt törve 3 helyen. Mikor kinyitottam, és belelapoztam, már fordultak is ki a lapok az aljánál, a ragasztókötés kb. ennyit tud. Vaskos könyv, de kb. wcpapírra nyomva, tehát a tartóssága 3 perc meg egy gondolat. Ez újra elkedvetlenített, de igyekeztem felülemelkedni a gondokon.
– Beleolvastam az elejébe. Tessa 2 perc után az agyamra ment. A jókislányok jókislánya, aki – természetesen – ártatlan, rakott szoknyában jár, vasalt blúzban (tegyük hozzá, hogy én ordenáré trehány vagyok ebben, és ami „nem lógja ki magát”, vagy száradáskor nem húzható egyenesre, az „úgy marad”, emiatt 1) kínosan ügyelek arra, hogy szépen szárítsak mindent 2) megkérek valakit, aki tud vasalni, hogy segítsen ki), ami már kapásból halálra idegesített. Tessa teljesen életszerűtlen, és életképtelen, és már annyi ilyen irodalomszakos, visszafogott, könyvmoly, leendő író/szerkesztő stb, karakterről olvastam, hogy üdítő kivétel lett volna, ha végre egy matematikus, programozó, vegyész, stb lett volna a főhősnő. Sajnos nem kaphattunk valami újat, hanem az ezerszer elkoptatott panelekből építkezett Anna Todd. Tessa pontosan ugyanolyan, mint a többi hasonló elvont jógyerek, akit szépen megront a rossz nagyfiú.
– Elkövettem egy nagy hibát, beleolvastam a történet végébe is, és rögtön földhöz akartam csapni a könyvet. Másoljuk Simone Elkeles-t, Miss Todd? Ráadásul rosszul? Lepedő? Komolyan? LEPEDŐ? Itt vágta el magát végleg nálam a könyv, és azt hittem, nem lehet rosszabb.
– Lett. Büszkeség és balítélet… Üvöltő szelek… Ezerszer elpuffogtatott klasszikusok, ahelyett, hogy végre valaki valami újat hozna. Bármi újat. Oroszokat, spanyolokat, kortársat, bármit! Még skandináv krimik iránti rajongásnak is örülnék, mert végre az is más lenne, nem „mindig ugyanaz”. Félreértés ne essék, imádom ezeket a könyveket, de unalmas már, hogy mindig mindenki CSAK EZEKET imádja, és itt ki is fújt az érdeklődés, no meg a kultúra…

Aztán nekiültem olvasni. Először a medencében, aztán a medence mellett egy padon. Végül már az ágyon. Azon vettem észre magam, hogy minden előzetes gond ellenére a sokadik fejezetnél járok, és még mindig falom a lapokat. Bár ott az érzés, hogy „olvastam már ezt, máshol, mástól, talán jobban is megírták már mások”, mégis… Haladtam előre töretlenül. A morcos Boreanaz-Hardin befészkelte magát a gondolataimba, és már-már utáltam Tessa-t, amiért ő kapja meg… Minden rosszat el tudtam feledni, amit fentebb írtam össze előzetesként… Elfelejtettem a mai napom, a munkahelyi gondokat, a fáradtságot is, hagytam, hogy kiürüljön a fejem. Sokkal többet kaptam ettől a könyvtől, mint amit az előzetes benyomásaim alapján vártam. Újdonság nincs benne, koppintás annál több. A szereplők idegesítőek, és sablonosak. Mindegyiküket láthattuk már máshol. Aki csak egy ilyen YA/NA határon egyensúlyozó regényt olvasott, ezt is olvasta, mert pont olyan, mint a többi… Hardin passzív-agresszív viselkedése is ismerős, legalább 20 másik fickót tudnék mondani, aki ugyanígy játszik. És mégis… Valamit tud ez a könyv, valamiért képes az embert magával ragadni.
A pontozással emiatt nagyon nagy bajban vagyok. Mert azért szar ez. De nagyon..

6 pont

Nem túl nagy lelkesedéssel bár, de szűk fél évvel később úgy döntöttem, ha már a GABO kiadó folytatta a sorozatot, akkor én is tovább próbálkozom, és a második részt is elolvasom.

MIUTÁN ÖSSZECSAPTUNK 

"Tessa mindent elveszíthet. Hardin semmit sem veszíthet… csak Tessát.
Miután összecsaptunk, az élet már soha többé nem lesz olyan, mint volt.
A nehéz kezdet után úgy tűnt, hogy Tessa és Hardin végre egyenesbe jön egymással. Tessa már megtapasztalta, hogy Hardintól nem áll távol a kegyetlenség, de nagyon megrendül, amikor egy váratlan esemény lerántja a leplet a kapcsolatuk eredetéről, és Hardin titokzatos múltjáról. Már megszokta, hogy Hardin olyan, amilyen… De tényleg ő az a mély érzésű, figyelmes fiú, akibe a durva felszín ellenére beleszeretett… vagy egész idő alatt egy idegen volt? Tessa legszívesebben elmenekülne, de ez nem olyan könnyű. Kísértik az szenvedélyes éjszakák emlékei, nem tudja elfelejteni Hardin érintését és mohó csókjait. Mégsem biztos abban, hogy el tud viselni egy újabb megszegett ígéretet. Annyi mindent feladott és kockáztatott Hardinért! Az iskolát, a barátait, az anyjával való kapcsolatát. Otthagyta a barátját, aki igazán szerette, és most talán egy ígéretes karrierről is le kéne mondania miatta. Tényleg itt lenne az ideje, hogy továbblépjen. Hardin tudja, hogy hibát követett el, talán a legnagyobbat egész életében. Mégsem adja fel harc nélkül.
De meg tud-e változni? Meg fog-e változni a szerelem kedvéért?"

 Több mint 1000 oldalnyi Hardin és Tessa vergődést kínlódtam már végig, és legalább 500× olvashattam arról, hogy ez az agyhalott libuska besütötte a haját és sminkelt… És most nem vicceltem. Minden egyes rohadt nap, amiről beszámolt, úgy indult, hogy besütötte a haját és sminkelt. (A kedvenc idézetem ebben a témában: "Úgy döntök, hogy a változatosság kedvéért most egyenesen hagyom a hajamat, de amikor megszárítom, nagyon furcsának találom, ezért inkább besütöm.") Ennyi hajsütéstől már tuti teljesen tönkrement a haja… Amilyen hülye ugyanis, kizárt, hogy azt legalább normálisan és óvatosan tudja csinálni. Szóval már ettől megőrültem. De a feketeleves csak eztán jött.
Ilyen ugyanis a világon nincs. Miss Szende Szüzike, aki dévaj szexistennőként dörgölőzik és smárol vadidegen pasasokkal elit klubokban – natürlich részegen – aztán még ő van felháborodva, ha a birtokló típusú exe ezen berág? Miss Ártatlan Cukcsimukcsi, aki még a kollegáját is hülyíti, mert annyira nyomorék, hogy képtelen egyedül lenni, és ha Hardin nincs, azonnal rá kell tapadni valaki másra, mert a Twilight-ból azt tanulta, hogy csak akkor van értelme az életnek, ha valakinek az oldalán lóghat…
Még mindig az Üvöltő szeleknél tartunk. Komolyan. A lány egy kiadónál dolgozik, és imádja a könyveket, és hűűű de művelt meg ügyes meg okos ééééés mégis az Üvöltő Szelek a kultúra non plus ultrája nála.
Az egész gagyi. Még mindig. Kismillió olyan mondatot ki tudnék emelni, amitől rosszabb napokon egy irodalomhoz kicsit is konyító ember röhögve vágná fel az ereit.. De nem fogom megtenni.
Miért?
Mert ez a mocsok még mindig pokoli szórakoztató. Még mindig kikapcsol, és mivel Hardin még mindig jól működik elterelésként, ha fiatal David Boreanaz vonásokkal képzelem magam elé. Hardin beszólásai viccesek, a jelleme még mindig egészen szerethető, szóval tudja kompenzálni azt a hülye libát, aki vélhetően Anna Todd 1000 oldalas ponyvabeli kiterjedése. Miss „Kérlek, mondd el, mit tettél a múltadban, meg fogom érteni”. Miss „Ez megbocsáthatatlan, nem is ismerlek, hányok tőled”. Miss „úgysem teszem azt, amit mondasz, akkor se, ha csak annak lenne értelme”. Tényleg kikapcsol ez a tömény idiotizmus. Még a tamponmizérián is tudtam röhögni, annyira szánalmas volt.
Az olyan gyöngyszemek és ellentmondások, mint az a bizonyos frufru, ami ugye nem létezik, mert hiába próbálta rábeszélni Trish, hogy vágasson frufrut, nem tette meg, majd később ezt a nem létező frufrut tűzi el, hogy ne lógjon a homlokára… Na azok teszik igazán szórakoztatóvá ezt a könyvet. Érdemes tollal jelölgetni az ilyen blődségeket.

4 pont

MIUTÁN ELBUKTUNK

"Tessa és Hardin élete eddig is bonyolult volt. Most még bonyolultabb lett. 
Miután elbuktunk, az élet már soha többé nem lesz olyan, mint volt.
Tessa pont az élete legnagyobb döntését hozza meg, amikor minden megváltozik körülötte. Először az ő családjáról tudnak meg addig rejtegetett titkokat, aztán Hardin családja okoz nekik váratlan meglepetéseket. Ezek a felfedezések mindent más megvilágításba helyeznek, és még jobban megkérdőjelezik a közös jövőjüket, amelyért már annyit küzdöttek. Tessa élete kezd szétesni. Semmi sem az, aminek hitte. Sem a barátai, sem a családja. Hardin, az egyetlen személy, akire támaszkodhat, nagyon dühös lesz, amikor tudomást szerez Tessa döntéséről. Ahelyett, hogy mellé állna, mindent elkövet, hogy megtorpedózza a terveit. Tessa tudja, hogy Hardin szereti, és bármi áron meg akarja védeni. De más szeretni valakit, és megint más beengedni az életünkbe. Tessát kezdi kimeríteni a féltékenységi jelenetek, a féktelen dühkitörések, és a bűnbánó bocsánatkérések ördögi köre. Senki iránt sem táplált még ilyen heves érzelmeket, senki sem gyújtotta így lángra a testét… De meddig képes a tűz és a szenvedély ellensúlyozni ezt a sok drámát és szenvedést? Azelőtt elég volt a szerelem, hogy összetartsa őket. De ha Tessa most a szívét követi… akkor vége lesz a kapcsolatuknak? 
Anna Todd elsőkönyves író, aki Texasban él a férjével. Valószínűleg megdöntöttek néhány rekordot, amikor alig egy hónappal az érettségi után összeházasodtak. A férje háromszor teljesített szolgálatot Irakban, és Anna addig különféle alkalmi munkákat vállalt. Többek között eladó volt egy illatszerboltban, és adatfeldolgozó az adóhivatalban. Mindig szeretett olvasni, rajongott a fiúbandákért meg a romantikus regényekért. Most sikerült egyesítenie a három szenvedélyét, és nagyon élvezi, hogy az élete egy megvalósult álom lett."

 Nem hittem a második rész után, hogy lehet fokozni a Tessa iránti utálatomat, de Anna Todd tudta fokozni. Mit tudta? Nem múlt idő. Sajnos jelen. Még mindig tudja fokozni! Ez a véglény, mert ez nem nő, nem ember, nem gerinces, szóval ez a gerinctelen szardarab, aki nőnek képzeli magát, végképp kihúzta nálam a gyufát. Ilyen szintű visszafejlődést még életemben nem láttam, mint amit itt ez a dög 2 könyv alatt produkált. Ez ugyanis olyannyira szerelmes Hardin-ba, hogy amikor a srácot a kicsapás veszélye fenyegeti, és egy fegyelmi tárgyaláson ül, Tessa inkább Zed-del enyeleg, és a tárgyalásról kilépő állítólagos szerelmétől még azt is elfelejti megkérdezni, egyáltalán kicsapták-e. Ennyire hülye és ennyire önző, hiszen TessaVilágban egyetlen dolog létezik, Tessa maga. Minden és mindenki más csak biodíszlet, Hardin csak biovibrátor, hiszen semmi mást nem becsül benne… A 9 éve nem látott apját ugyan képes befogadni, megetetni, és megajándékozni ruhákkal, hiszen ő ilyen kedves, önfeláldozó, és nagylelkű, de még vele sem képes normálisan viselkedni. Például beszélgetni.
Azt csodálom, hogy Hardin nem ütötte agyon. A helyében addig vertem volna a szuka fejét a falba, ajtóba, padlóba, bármibe, amíg lélegzik. Meg még utána 35-40 percig a biztonság kedvéért, hogy fel ne támadjon. Az ilyen agyatlan zombiktól ugyanis minden kitelik.
Érdekes, hogy sokan szidták Hardin-t ebben a történetben, az indulatkezelési problémáit, a folyamatos dühét, én pedig inkább azon csodálkoztam, hogy hogy lehet ilyen nyugodt. Nem verte agyon Zed-et, nem ütötte ki Miss Seattle-be költözök, de nem szólok neked róla fogait… Csodáltam az angyali türelmét (és most nem viccelek). Hardin meglepően jól látja a világot és az embereket. A naiv agyhalott véglénynek mégsem sikerült elmagyaráznia. Egyetlen dolgát nem értettem. Azt, hogy mit szeret ebben az önző rüfkében… Miért győzködte saját magát is arról, hogy Tessa túl jó neki? Erre ebben a 676 oldalban sem kaptam választ.
Mondtam már, hogy tényleg 676 oldal ez a mocsok? És azt, hogy több mint 1700 oldal szemetet olvastam Miss Todd-tól, és még mindig nem történt semmi? Az első rész langyos limonádéja, és a második rész szórakoztató együgyűsége és minősíthetetlensége után ez a rész már vérforralóan szar volt.
Már fel se teszem azokat a kérdéseket, amiket fel akartam… Hogy miből telik neki ennyi göncre? Mi a francnak süti be újra és újra a haját? Hogy lehet jó a munkájában, ha ennyire ostoba? Miért kedvelik mások? Ha Miss Todd ennyire szerelmes volt Harry Stylesbe, hogy ennyi oldalt írt róla, akkor miért nem adott neki egy olyan nőt (vagy férfit) aki boldoggá is tudná tenni? Miért ezt a véglényt kellett megálmodnia?
Továbbra is csak arra tudok gondolni, hogy Tessa= Miss Todd személyesen, az ő gondolatai, az ő logikája… És innentől iszonyatosan sajnálom a férjét, és megértem miért volt annyiszor Afganisztánban. A helyében én se vágytam volna haza, akármilyen csinos is a gringa.
A függővégre nem is mondok semmit. Az első rész végére bekerülhetett volna ez a szál…

2 pont

És még van 2 rész... Nem tudom mit remélhetek még...

Lick - Taktus

"Az ébredést Las Vegasban nem éppen így képzelte Evelyn Thomas úgy tervezte, hogy hatalmas bulival ünnepeli a 21. születésnapját Las Vegasban. Őrült nagy bulival. De a legvadabb álmaiban sem jutott volna eszébe, hogy másnap reggel a fürdőszoba padlóján ébred, élete legdurvább másnaposságával, mellette egy kimondhatatlanul vonzó, félmeztelen, tetovált férfi, és az ujján gyűrű, amelyben akkora gyémánt van, hogy King Kong is elismerően csettintene. Bár emlékezne rá, hogyan jutott el ide!"

 Hogy is fogalmazzak, és hogy is indokoljak, hogy a pontozás, és amit itt leírok, az összhangban legyen… Nagy kihívás elé állított Kylie Scott. Túl nagy elé.

Mert egyrészről el kell mondanom, hogy ez a könyv szar. Minden elemében. A történet egy nulla, az első fejezetben ugyan nyomokban még vicces, de később ez kihal belőle, nem is érdekes különösebben, a végkifejlet ugyanis már az 5. oldalon tudható előre. A szereplők semmilyenek, Evelyn olyannyira szomszédlány, hogy még a 28. szomszédom is különlegesebb nála, és még róla is többet tudok, mint ami erről a csajról kiderült. Mary Sue. Olyan kagylóhéj, amibe TÉNYLEG mindenki be tudja passzírozni saját magát, hogy szabadon álmodozhasson. David pedig ugyanez férfiban.Olyannyira semmilyen a magassága, kék szeme, tetoválásai ellenére, hogy gyémánt fülbevalóstól meg bakancsostól együtt is tökéletesen ki tudtam zárni, és a könyvet olvasva teljesen mást (valaki hozzám közel állót) képzeltem a helyére. (Végig. Ilyen még sosem volt velem, azt hittem ilyet csak a Júlia-Romana-Szívhang stb. füzetkék váltanak ki az emberekből. Tévedtem. Ms Scott-nak összejött.)

Szóval adott egy fájdalmasan humormentes, szirupos, logikátlan, de szenvedélytől terhelt nagy semmi, ami könyvnek álcázza magát. Amiben a csajszi egészséges, normális alkatúnak van beállítva, (sőt, mi több, teltnek) aztán 20 oldallal később kiderül, hogy a minimális drámát követő minimális fogyása után már a csontkollekció szobatársa farmerében jár, tehát biztosan nem a 75 kg-ot cserélte 45-re, hanem az 50.2-t 49.9-re…

És mindezek ellenére azt kell mondanom, hogy ez a könyv nem rossz. Kikapcsolja az embert, egy éjszaka alatt sikerült végigolvasnom, és nem igazán éreztem ingert arra, hogy letegyem, annyira szórakoztatóan volt semmilyen. Újabb és újabb baromságok jöttek, felszínes jelenetek, irreális képek… Hollywood, ahogy Ms Scott képzeli, a rockvilág, ahogy Ms Scott látja… Általánosságban, a férfiak, ahogy Ms Scott gondolkozik róluk… Random behozott és kivezetett szereplők, és konfliktusok – Evelyn és Nathan viszonya pl. végig érthetetlen volt számomra. A szenvedélyes jelenetek is elég gyengén írtak, de nem idegesítően, röhejesen gyengén, inkább olyan határokat keresősen. Nem tudta, mennyire legyen, mennyire lehet bevállalós, nem tudta mennyit bírnak az olvasók, vagy éppen a saját regénye, ezért alig mert kísérletezni. Így egyszerre lett primitív, vad, erkölcstelen, és finomkodó, visszafogott és sejtelmes a történet. Ami valahol vicces. De tényleg.

A humorfaktor igazából ebben van, hogy a lány mennyire irulós-pirulós, milyen visszafogottan gondolkozik mindenről, a szexről is, és hogy fordul ki magából, amikor az ősbunkó biovibrátor tahóként viselkedik. Jókat nevettem a könyv nyelvezetén (és külön gratulálok a fordítónak, mert az eredeti angolba belepillantva azt kell mondanom, remek munkát végzett), és a kialakuló helyzeteken. Hihetetlenül vicces (persze közben valahol szomorú), hogy ez a regény sem szól másról, mint hogy unalomig ismételi a sztereotípiát, miszerint a nőket bármikor le lehet nyugtatni azzal, ha… és ha AZT megkapják, akkor nem számít semmi, se a kommunikáció hiánya, se a viták, se a bizonytalanságok… Érdekes, hogy ezt a tévképzetet 99%-ban nők terjesztik az ilyen regényekkel.

Miért nem utáltam ezt a könyvet mégsem? Miért szórakoztam rajta kifejezetten jól? Egyrészt mert nem vártam tőle semmit, és pontosan annyit adott, amennyit ígért, 3 óra gondolatmentes kikapcsolódást. Másrészt mert rendkívül szerethetően próbál tanmese lenni rosszfiúknak, jókislányoknak, rosszlányoknak és jókisfiúknak egyaránt. A szereplők előbb-utóbb rákényszerülnek arra, hogy kommunikáljanak, kiálljanak magukért, és meghozzanak olyan döntéseket, amiket a saját jólétük érdekében meg kell hozniuk. Megtanulnak ezt-azt magukról, és a világról, és ez nagyon pozitív és szerethető.

Igazából semmit se vesztettem volna, ha nem olvasom el ezt a könyvet, de mégis látom, hogy az egész sorozatot megszerzem majd, mert olyan volt az agyamnak ez az egyszerű, tét nélküli repetitív kis semmiség, mint egy jóféle rágógumi. Elnyimmogtam rajta, és ahogy teltek az órák, távozott belőlem az elmúlt napok feszültsége.

Szóval a Lick egy terápiás célú nyálrománc, és ha valaki semmi többre nem vágyik, mint arra, hogy elolvashassa, milyen az, ha szép és gazdag emberek szeretik egymást, akkor érdemes megvennie.

8 pont

Kezdjetek el élni

A Fecsérelt életek munkacímen futó regényt Kezdjetek el élni végleges címmel is azonnal birtokolni akartam, főleg a Szívből, színből, igazán sokszori újraolvasása után. Még az sem zavart, hogy elsőre sem a fülszöveg, sem a nyilvánosságra került részletek nem tetszettek. Az se, hogy a borítótervező pályázaton annyi gyönyörű ötlet született, és a KMK mégis az egyik legunalmasabb, legsemmilyenebb (rondább), legkevésbé ötletes darabot választotta. Elfogadtam, hogy ez a könyv (számomra) ronda lesz, hogy a borító (nekem) semmit sem fog mondani. Mégcsak nem is porlad... Pedig a tervek között porladó volt... De nem voltam dühös.

Mert a tartalom kárpótolt.

"Meg kellett hoznom egy döntést, és ezt most egyedül kell végigcsinálnom. Ha fontos vagyok neked, tiszteletben tartod, hagysz nekem időt, és megvárod, amíg én jelentkezem.
Marci mindössze ennyit ír a feleségének, barátainak és az édesanyjának, amikor kilép a lakása ajtaján, hogy megtegye azt, amire már évek óta készült.
Mint a gyámkő, ha kimozdul a helyéről, szerettei életében olyan omlást jelent az eltűnése.
Vajon mit kell feladnia feleségének, hogy visszakaphassa régi életét?
És a többiek? Mihez kezd nélküle a sodródó Zsófi, mivel kell szembenéznie a meleg Vencelnek, és mire döbben rá Margó, aki talán az életét is feláldozná a gyermekeiért?
Egy biztos: dönteniük kell. Visszatérnek a biztonságos, de zsibbasztóan szürke hétköznapokhoz, vagy elkezdenek végre élni – mielőtt túl késő lenne?
Róbert Katalin lebilincselő története szerelmek, vágyak és csalódások között vezet egy új jövő felé.
Kik vagyunk? Mit tehetünk, ha az életünk új utakra hív?"

Rengeteg kérdés merült fel bennem a könyvet olvasva. Egyrészt mert hasonló korú vagyok, mint a könyv szereplői, és a dilemmám is hasonló. Menni-maradni, elkezdeni élni… Épp emiatt mondom azt, hogy soha életemben nem olvastam még lehangolóbb, demotiválóbb könyvet, mint ez. Sütött belőle a tétovaság, a félelem, az éretlenség… Nem motivált arra, hogy átgondoljam, merre kéne lépnem, nem rántott ki a vélt vagy valós saját nyomoromból, inkább mélyebbre döngölt benne, annyira nehéz, annyira ragadós-nyúlós volt a szereplők nyomora.
Persze kicsit magamba néztem. Akarva-akaratlanul. Tudom, hogy nem az lettem, aki kamaszkoromban lenni akartam. Tudom, hogy az akkori énem vélhetően kiröhögné a mostanit. De ez nem feltétlenül baj. Az ember változik. Változnak az igényei is. Arra jöttem rá ezt a majdnem szépirodalmi igényességű élveboncolást olvasva, hogy alapvetően elégedett vagyok. A szüleimmel való viszonyom bár sajátságos, és a társadalom számára vélhetően negatívnak tűnhet, de remekül működik, sokat tudunk egymásról és számíthatunk is egymásra (még akkor is, ha ezt olaszos temperamentummal, és őrjöngve-csapkodva hozzuk egymás tudomására). A barátságaim (legalábbis, amik megmaradtak) erősek, és tényleg tartalmasak, még ha csökkent is a barátaim körébe tartozó személyek száma az évek során. Most, ahogy ezeket a sorokat gépelem a térdemnek támasztott gépen (soha ne csináljatok ilyet, nem tesz jót neki) és a macska összegömbölyödik a mellkasomon, és az állam alá fúrja a fejét (én is szeretlek, Félix), egészen derűs a világ. Persze érzem én, hogy valahol ott, a bal sarokban, ahova ritkán fókuszálok, pulzál egy kérdőjel, és egy fontos kérdés vár arra, hogy eldöntsem, de egyelőre félre tudom tenni. Januárig legalább.

Na de vissza a könyvre. Semmi szükség nincs arra, hogy magamat is élve boncoljam fel. Ebben a történetben Gáboron kívül egy 100%-osan „hófehér” karakter sem volt, és vélhetően ő is szürke, csak róla kevesebbet tudhattam meg, ezért tűnik fehérnek. Mindenki más hazudik, mindenki más retteg, mindenki mást röghöz kötnek a titkai. Marci, a legönzőbb közöttük, és egy másodpercre sem kedveltem meg, mégis tisztelettel néztem rá azért, mert végül kimondta. Nem ide jött, nem ezt akarta. Vencelt (talán épp Gábor miatt, talán mégis önmagáért) nagyon szerettem, és egészen a könyv közepéig féltem attól, hogy az ő kapcsolatuk kevesebb hangsúlyt kap majd, hogy róluk nem tudok meg eleget, de szerencsére Róbert Katalin hű volt magához, és ismét ugrálni kezdett az időben, felvillantva a két férfi közös múltját is, illetve Vencel esetében azt az utat is, ami a közös múlt kezdőnapjához vezetett. Nekik drukkoltam a leginkább, nem a babát váró Barbinak (pedig neki lett volna igazán szüksége a pozitív energiára), és nem is a – számomra – szörnyű Zsófinak. Egyrészt viaskodik bennem a „ki vagyok én, hogy ítélkezzek”, másrészt pedig nem tudok elvonatkoztatni attól, hogy Zsófi olyan, mintha a Szívből, színből, igazán Lillája lenne, csak eltelt volna 10 év. Elkényeztetett, ostoba, folyamatosan hibás döntésekkel. Önző és kegyetlen. Közben valahol mélyen, mindezek alá temetve ott van benne is. A lehetőség, a szép érzések, a szép gondolatok, a tisztaság. Csak elmulasztotta kimondani, megélni, és talán már túl késő.

Aztán ott a középkorú Margó, aki 30 évig maga volt a megalkuvás, most döbbent rá, hogy lekéste a vonatát, elszáguldott mellette az élet, és a régi vágyak, a régi szenvedélyek nem éleszthetők fel többé. És nem ez mindannyiunk legnagyobb félelme? Rájönni, hogy valamikor valahol valami fontos történt, de akkor nem vettük észre, nem értettük meg, elsétáltunk mellette, és hagytuk, hogy mellettünk is elsétáljanak.

Semmire sincs garancia, nem is volt, és nem is lesz soha, ha érzelmekről van szó.

Féltem és fáztam ezt a könyvet, és napokig nyomott és lehangolt voltam az elolvasása után. Csak később kezdtem felengedni, mikor végigpörgettem magamban a fentebbieket, és rájöttem, hogy én nem fecséreltem el. Én megéltem a perceket. Rájöttem, hogy annak ellenére, hogy nem motivált, nem előre lökött, hanem hátra, mégis megmozdított. Mégis elindított valamit. Volt értelme végigvergődnöm, ahogy a szereplők felnyitották magukat. Volt értelme felvágnom magam.

Nem az irodalmi értéke vagy épp az eseménydús történet miatt adok rá 10-est, hanem mert erre vagy azt, vagy nullát kellene. Azzal együtt, hogy gyönyörű.

10 pont

Leo's chance - Leo esélye -> A szerelem csillagjegyében 2

"Megérdemel-e mindenki egy új esélyt? Az is, aki hazudik érte?
Jár-e mindannyiunknak egy újabb dobás? Akkor is, ha részben mi okoztuk a saját vesztünket?
Mi mindent követnél el azért, hogy új esélyt kapj a szerelemre? Hogy új esélyt kapj az életre? Hogy elmondhasd a saját történetedet?
Evie már elmondta az övét. De minden szerelemnek két oldala van. Most adjunk egy esélyt Leónak!"

Íme Leo könyve, amit az első rész megjelenésekor annyira vártam. Amitől annyit reméltem, és ami - sajnos - szintén csalódást okozott. De még mekkorát...

Kezdjük azonban a jó dolgokkal:

A múlt megidézése ismét remek, a két fiatal nevelőotthonbeli kapcsolatának momentumai csodálatosak. Imádtam őket, és annyira szerettem volna ugyanazt a két embert látni felnőttként… Annyira szerettem volna tovább imádni mindkettőjüket… Nem sikerült.
Leo dr. Fox-szal, a pszichiáterrel folytatott beszélgetései is egészen élvezetesek, bár nagyban rontja az élményt Leo maga.
Minden, ami nem a jelenben játszódik, szuper, és olyan alap, amire lehetne építkezni, Mia Sheridan mégsem teszi. Végig olyan érzésem volt, mintha két ember írta volna ezt a könyvet, valaki, aki a múltat kitalálta (és őt nagyon szeretem), és valaki, aki a jelenben vergődik, és tönkretesz mindent, még dr. Fox-ot is. (Ezt a Rontó Pált nagyon nem kedveltem.) A pszichiáter alakja a múltidézésnél érdekes volt, izgalmas, valóságos, aztán a számítástechnikai bravúr és a Lauren-en kitöltött bosszú ezt is fellőtte a csillagokba. Egy vicc lett az egész.

Érdekes, hogy az első könyvben Leo-ra voltam sokkal inkább kíváncsi, untam az egyszerű, kissé üresnek ható, bugyuta Evie-t, és reménykedtem abban, hogy Leo hozza el a mélységet… Most épp fordítva éreztem. Leo lett a faék, akinek egy értelmes gondolata sincs, és aki (lásd Christian Grey-t) egy normális világban vélhetően képtelen lenne bármilyen céget vezetni, nemhogy ekkorát (bár Grey-nél még így is értelmesebb).

A második rész, és igazából a teljes sorozat legnagyobb tanulsága tehát az, hogy mindkét szereplő érdekesebbnek tűnik a másik szemén át, mint amilyen valójában, tehát legalább arról hiteles képet kaphattam, mennyire torzítja a látásmódot az eszeveszett szerelem. (Legalábbis Mia Sheridan szerint.)

Hogy mi volt a legnagyobb gondom ezzel a könyvvel? Nem az, hogy Sheridan még mindig nem tud összetákolni egy középszerű románcot sem, nem is az, hogy Raine Miller-i mélységekbe jutott a gusztustalan férfiábrázolással, hanem az, hogy Leo egyszerre simulékony és édeskedves, és egyszerre ordenáré és gusztustalan. Igaz, csak 23 éves, és „még kinőheti”, de saját bevallása szerint már „felnőtt férfi” (lófülét), és vélhetően sajnos így marad. És mekkora kár érte. A sérült kamaszfiút bármikor magamhoz öleltem volna, és egyengettem volna az útját a felnőttségig, bőven megelégedve azzal a "nyereséggel", hogy boldog felnőtt lett, de azt a szörnyű alakot, amivé vált, csak pofán vágni akartam. Ahogy beszélt, ahogy gondolkozott, ahogy Evie-vel bánt (birtoklás, kisajátítás, "úgy élj, ahogy én akarom"- attitűd)...

Kicsit olyan érzésem van most, hogy köszönöm szépen, megnéztem, de nem kérem. Vigye, aki akarja. (Lehet, hogy a könyvet is, de Leo-t mindenképpen. Nem lett book-boyfriend alapanyag belőle)

A könyv további hibája, hogy a jelen még mindig, a férfi szemszögén át is dögletesen unalmas. Találkoznak, összejönnek, kiderül, ami beborult, aztán szánsájn. Mindezt úgy produkálja a regény, hogy Jake egy tapló, és Evie-n kívül kb. minden nővel bunkó módon viselkedik. Különösen Gwen-nel, aki bár olyan, amilyen, nem ezt érdemelte volna. Végülis Jake volt, aki használta őt, Jake volt, aki eldobta őt.

Sheridan stílusa nem sokat javult az első történet óta, de mindenképpen érdekes, hogy az egész könyvre vetítve van nagyjából 10-12 remekül sikerült mondat, és kb. ugyanennyi olyan, amitől a bőrt tudtam volna lekaparni az arcomról. A többi szimpla középszer. Jobbára ártalmatlan. Hálisten Leo nem lesz Grey szintű vadbarom.

A borító megint ronda, de már kezdem megszokni (az első résznél fél fokkal kevesebb PS torzítja, de a természetességtől mérföldekre vagyunk). Legalább tartós.

A „harmadik rész” ízelítője viszont… Kapásból millió kérdésem van. Miért nem Gwen? Ha nem Gwen, akkor ki az a Grace? Miért egy hetero pornószínész? Innentől akkor csilláron lógós ugrópók pozítúrában várhatóak a szerelmi jelenetek? Mi akarna ez lenni? És főleg miért? Ezekre a kérdésekre sajnos nem fogok választ kapni (de remélem itt a többi kedves értékelő majd megírja), ugyanis Ms. Sheridan és én magyar nyelven, és főleg pénzért itt és most végeztünk egymással.

6 pont

This Girl - Ez a lány - Slammed 3

Ahhoz, hogy a Szívcsapás sorozat utolsó részéről bármit is mondhassak, az első és a második részről is beszélnem kell. Szerettem ezt a sorozatot, és szerettem Will Coopert. Elviseltem Layken Cohen-t. Szerettem a kissrácokat. Szép utazás volt. De hogy is kezdődött? Egy költözéssel.

"Apja váratlan halála után a 18 éves Layken lesz édesanyja és öccse legnagyobb támasza. Bár kívülről erősnek tűnik, valójában teljesen reményvesztetté válik.
Ekkor lép életébe egy fiatalember, aki mindent megváltoztat. Az ország másik végébe költöző Layken megismerkedik új szomszédjával, a huszonegy éves, jóképű Will-lel, aki szenvedélyesen rajong a slam költészet iránt. A fiatalok hamar egymásra találnak, és a lányban újra feléled a remény.
Csakhogy egy megdöbbentő felfedezés már az első csodálatos randevú után kettejük közé áll. Ettől fogva minden találkozás fájdalmassá válik számukra. Meg kell találniuk az egyensúlyt az egymás iránt táplált érzelmek és az őket szétszakítani akaró erők között."

Gondban voltam az első rész elolvasása után, mert adott volt egy sablon szerelmi történet, és egy sablon szakítás, ezerszer is olvasott, elcsépelt konfliktussal, és hosszú oldalakon keresztül olyasmik miatt vergődött a két főhős, ami miatt talán teljesen felesleges. Épp mire meguntam mindezt, és úgy kezdtem érezni, hogy mindenki megbolondult, aki az egekig magasztalta ezt a könyvet, megkaptam Colleen Hoover-től a pofont, ami már kijárt, amiért képes voltam „lenézni őt”.

Az egész történet olyan éles kanyarral váltott irányt, hogy pislogni sem volt időm. Később a sírástól erőm se nagyon. Utólag értelmet nyert a vergődés bő 90%-a is, a maradék 10%-nál fenntartom, hogy a főhős és a főhősnő egyszerűen ostobán viselkedtek.
Kel és Caulder halloweeni ötleténél pedig megérkeztem a történetbe. Azt hiszem nem túlzok, ha azt mondom, hogy nemcsak az év, de az étvized legjobb monológja hagyja el Layken száját. A szituáció, ahol és ahogyan elhangzik, csak még megrázóbbá teszi. Csak potyogtak a könnyeim, és át akartam ölelni azt a végtelenül bátor 18 éves kislányt nőt, majd Will felé löködni, hogy nézd, ott a gyógyszer minden kínodra, majd ő segít. Még a bankszámlám is leürítettem volna, ha ezzel zöld lámpát adhatok nekik.

A borítóval nem vagyok teljesen kibélkülve, de hát hogy a pillangóba lehetne más rajta, mint egy pillangó? Minden a helyére került. Arról viszont nem vagyok meggyőződve, hogy kell-e folytatás, valóban elbír-e egy ilyen történet egy második részt. Hiszen ez, akármilyen szomorú is, egy tündérmese. A folytatás pedig már a való élet lesz, annak minden nyomorával, és bűzével, dolgos hétköznapok egy formabontó családban, ahol megfér négy árva, egy intézeti gyerek, egy feminista és rendkívül tudálékos kislány. Nem tudom, akarom-e látni, ahogy két alig huszonéves két kamaszt nevel. (Hazudok, persze, hogy akarom látni! Will-ből sosem elég.)

Amit még fontosnak tartok kiemelni. Két elképesztően jó ötlet is volt a könyvben, amiket be kéne vezetnem a saját életemben is.
– A melyik inkább „ismerkedős” játék.
– A fénypont-mélypont napelemzős játék.
Szuper mindkettő.

Így lett 10 pontos a Szívcsapás története, persze csak azért, hogy a második kötetet, a Visszavonulót jól lehúzhassam.

"A sok viszontagság, szívfájdalom és sorscsapás ellenére a Layken és Will szerelme tovább él, és egyre biztosabbnak tűnik, hogy ők ketten összetartoznak.

A két fiatal azonban még nem is sejti, hogy mindaz, ami összehozta őket, egy idő után kettejük közé állhat. Kapcsolatuk komoly veszélybe kerül, és elképesztő akaraterőre lesz szükségük ahhoz, hogy megmentsék. Layken nem biztos benne, hogy Willel való viszonya a megfelelő alapokra épült, Will pedig nem tudja, hogyan bizonyíthatná szerelmét egy olyan lánynak, aki továbbra is „töklámpásokat farag”.

Miközben válaszokat keresnek a kérdéseikre, egy még nagyobb erőpróba vár rájuk – valami, ami nemcsak az ő életükre, de megmaradt szeretteik életére is végzetes hatással lehet…"

Hello Olvasó, Isten hozott a szexi Will fejében, és abban a folytatásban, ahova az első rész megjelenése óta félve akartál megérkezni. Belezuhantam ebbe a történetbe, mint Alice az üregbe a fehér nyúl után, és hiába rettegtem tőle, többé nem volt megállás.

Azon túl, hogy kissé felesleges folytatás volt, egy rettenetesen zavaró dolog is volt a könyvvel kapcsolatban. Valahogy sikerült megcserélni az oldalak sorrendjét a kötéskor, 270 után jön a 274-5, majd utána a 271… Először meg is ijedtem, hogy hiányzik belőle egy lap, aztán szimplán dühöngtem, hogy ott van az, csak elbújtatva. Nem súlyos baki, csak olyan amatőr dolog. Kár érte. Rontotta az élményt.

A borító szép, Kiersten karakterét imádtam, Eddie sajnos kevesebb szerepet kapott, hiányoltam a remek meglátásait és a humorát. Viszont imádtam Will fejében lenni. Kéne egy Will Cooper mindenkinek.

Az idealista, mindenfajta szexuális kapcsolatot nélkülöző szerelmi történet kicsit negédes volt nekem, de sikerült behúzniuk a csőbe, mert a „nagy megdöbbentő esemény” bekövetkeztekor sírtam. Nagyon tetszett, ahogy Will szemén át láttatta az eseményeket az írónő. Ahogy ismételgette a mondatokat, a szavakat, ahogy a monotóniával próbálta megnyugtatni magát, az elképesztően valósághű volt. Szinte éreztem magam mellett a padlón fekve, és majdhogynem képes lettem volna vele ordítani.

Majdhogynem. Kár, hogy a „nagy megdöbbentő esemény” tök felesleges klisé, bár előrébb lendíti kettejük kapcsolatát, mégis felesleges kör, kiszámítható, tudjuk, hogy jön, mint december 6-án a Mikulás. Hatásosabb lett volna, ha nem gondoltam volna előre, hogy hmm… Még csak a könyv közepén vagyok, kibékültek… Hmm… Itt most valami „nagy megdöbbentő esemény” következik majd.

Viszont szép az utolsó randevújuk miatti keretes szerkezet.
Imádtam Julia humorát, megdöbbentő, hogy holtában jobban csillogtatta, mint életében.
Nem bántam meg, hogy elolvastam, de azért többet vártam. Több tökfaragást.
Fénypont: A srácok tehetségnapja, ahol slam-előadást tartottak.
Mélypont: Vaughn.

Így lett 8 pontos a Point of Retreat.

"Colleen Hoover, a New York Times bestseller írója a viharos szerelemmel, szenvedéllyel és fájdalommal teli Szívcsapás-sorozattal számos olvasót ejtett rabul.
Miután Layken és Will szerelme a legnagyobb próbatételeket is kiállta, az immár házasságban élő fiatal pár végre kezdi biztonságban érezni magát a kapcsolatban. De bármennyire is élvezi Layken az új, közös életüket, néhány kérdés nem hagyja nyugodni. Noha Will szeretné magában tartani a múlt fájdalmas emlékeit, Layken mindent tudni akar róla. Will végül beadja a derekát, és elmeséli saját történetét, mely során felszínre kerülnek legbelsőbb érzelmei és gondolatai. Miközben újraéli jó és rossz pillanatait, a Laykennel való első találkozásáról is meglepő dolgok derülnek ki.
Az Ez a lány-ban Will a saját szemszögéből meséli el Laykenhez fűződő, bonyolult kapcsolatát. Kettejük jövője azon múlik, hogyan birkóznak meg a múlttal a közkedvelt Szívcsapás-sorozat záró részében."

És így jutottunk el a This Girl-höz, ahol ismét Will narrál, és ahol mindent megtudhattam róla, amit eddig nem. Tudtátok róla, hogy félig puerto rico-i? Na, hát én sem. És azt, hogy többet tudott Julia-ról, mint mi olvasók? És hogy elájul, ha szülni lát valakit? Főleg, ha az a valaki fontos számára?

Will Cooper <3 Még mindig.
Slam poetry <3 Még mindig.

Ez a könyv? Pont az, ami, és annyi, amennyi. Egy kellemes visszaemlékezés Will szemén át, egy korrekt kis leporelló, tulajdonképpen az első két kötet elolvasása után ez a harmadik bárhol felcsapható, Will és Lake életének bármelyik fejezetét érdemes újraolvasni, és a fiú szemén át újranézni. A történet csak a románcra fókuszál, és kicsit talán a halálra is, de ez elengedhetetlen (ismerve az alapot). Semmi lényeges újdonságot nem tudunk meg, semmi érdemi pluszt nem ad, mégsem egyszerű újramesélés, sokkal több annál. Ajtó Will gondolataiba, szívébe, amin végre engedi belépni az olvasót. Sokkal inkább érzelemközpontú, és sokkal kevésbé koncentrál az előző 2 könyv cselekményére. Nem a megtörtént eseményeket láttatja újra, inkább arról mesél, Will mit élt át mindeközben.

Csak még jobban megszerettem őt. Örülök, hogy a harmadik részt sem hagytam ki, és annak is, hogy happy enddel búcsúzhattam el a szereplőktől. Szép utazás volt.

Ezért 10 pontos a This Girl, nem azért, mert valóban annyit érdemel.

Leo - A szerelem csillagjegyében

"Evie és Leo állami gondozott gyerekként találkoztak, és barátság szövődött közöttük. Az évek alatt kapcsolatuk szerelemmé mélyült, és megfogadták, ha Evie 18 éves lesz, együtt kezdik el felnőtt életüket.
Amikor Leót váratlanul örökbe fogadják, és el kell költöznie, megígéri Evie-nek, hogy keresni fogja, és néhány éven belül visszajön érte. A lány azonban nem hall felőle.
Nyolc évvel később, történetünk idején Evie már nehéz körülményei ellenére is kialakította az életét. Van munkája. Vannak barátai. Elégedett. Ekkor egyszer csak feltűnik az életében egy férfi, aki azt állítja, hogy a lány rég eltűnt szerelme, Leo küldte, hogy kutassa fel őt. Tagadhatatlanul vibrál közöttük a levegő. De vajon megbízhat-e Evie a vonzó idegenben? Vagy lehet, hogy az titkol valamit a Leóhoz fűződő kapcsolatáról és a srác sok évvel azelőtti eltűnéséről?"

Mia Sheridan! Beszéljünk meg valamit!
Valami nagyon fontosat. Ha már lopod Monica Murphy Heti csajának fő konfliktusát, akkor valahogy úgy kéne lopnod, hogy legalább olyan jó, vagy inkább jobb legyen az, ahogy Te megírod. (Ha Monica lopta Tőled – mindketten 2013-ban jelentetek meg – akkor pedig bocsánat kérek, de nem sajnállak érte, mert MM ki tudta bontani a drámát, Te viszont képtelen voltál.) Ha már alig 240 oldal áll rendelkezésedre, akkor érdemes több időt szánni a valódi érzelmekre, és a valódi fájdalomra, félelemre, haragra, stb… Nem, Mia, az orgazmus még mindig nem érzelem. Az, ha egy könyvben 200 oldalon keresztül folyamatosan szexelnek, még mindig nem minősül cselekménynek, főleg akkor nem, ha olyan fájdalmasan gyengén van megírva, mint ahogy a Leo-ban sikerült.

Pedig jó az alap. Nagyon jó. Árvaház, nevelőszülők, két jobb sorsra érdemes, dühös gyerek, akiket bántottak, elhagytak, eldobtak, akiket kvázi kivetett magából a „normálisak” társadalma. Egy kamaszkori szerelem. Egy nagy ígéret. Két tétova felnőtt, aki még mindig keresi önmagát, és akik keresik egymást is… Ez eddig szuper. De elrontottad Mia. Annyira elrontottad, hogy nem találom a szavakat.

1) Elrontottad, mert a fiút a pokolból mesés gazdagságba dobtad. 2) Elrontottad, mert nem engedted, hogy megismerjük, és megszeressük a férfit, csak annyit láttattál belőle, hogy jóképű, gazdag, és minden tekintetben potens. 3) Elrontottad, mert a mesés gazdagság árnyoldaláról alig 10 sorban meséltél. 4) Elrontottad, mert a főhősnő annyira semmilyen (túl szép, túl jó, mégis túl üres). 5) Elrontottad, mert a szerelmesek szinte semmit nem beszélnek, szinte alig ismerik meg egymást, és a férfi vagy ágyba viszi, vagy ajándékokkal kényezteti a kedvesét (semmi intellektualitás, semmi mélység). 6) Elrontottad, mert két külön kötetben írtad meg a két szemszöget, pedig sokkal többet adhattál volna az olvasóknak, ha hagyod Leo-t mesélni, vagy ha engeded, hogy néhol átvegye a gyeplőt…

Pedig az események fősodra még ennyi hibád ellenére is ígéretes, és a második rész, Leo könyve vélhetően sokkal de sokkal izgalmasabb, érdekesebb lesz.

A könyv további hibái: 
– Díszmeleg legjobb barát, akinek a melegségén kívül semmi funkciója, és semmi pluszt nem ad a történethez: pipa
– A Christian Grey -effektus, egy férfi csak akkor lehet vonzó, ha szemérmetlenül gazdag: pipa
– A túl soknál is sokkal több szex: pipa
– Faék egyszerűségű nyelvezet: pipa
– Minden harmadik oldalon 4-5 soron keresztül értesülhet az olvasó arról, hogy az egyébként templom egere szegénységű lány milyen ruhát vesz fel, hogy süti be a haját, és hogyan sminkel: pipa -> Megjegyzés: Mia! Kit érdekel ez? Sokkal fontosabb lenne, ha a szereplő arcát látnám, az egyéni hangját ismerném fel, mint az, hogy tudjam, barna vagy bordó pulóvert húz, és leggingsben megy-e futni, vagy buggyos melegítőnadrágban. (Szerintem életemben nem olvastam még olyan könyvet, amiben a semmiből ennyit öltözött volna a nő, és ennyit göndörítette volna a haját… Még Twilight-Bella is csak 2 emlékezetes öltözködős jelenetet produkált az első részben, de Evie ebben legalább 20-at. Röhej. )
- A borító megintcsak borzalmas, de a két szörnyű külföldiből tán a jobbat sikerült átvenni.

A könyv előnyei:
- A múltban játszódó jelenetek szépek és szerethetőek, a kislány Evie és a kamasz Leo közti románc sokkal hitelesebb és igazabb, mint bármi, ami később történik a könyvben.
- Van olyan beszélgetés a könyvben, két női karakter között, ami nem egy férfi karakterről szól.
- Leo szemszögét érdekesnek állítja be (tán az is lesz).

Megrendeltem a második részt is, mert Leo könyvére nagyon kíváncsi vagyok, de ha a minőség nem ugrik egy hatalmasat, Miss Sheridan és én lezárjuk nem túl gyümölcsöző kapcsolatunkat. Végleg.

5/10