Gayle Forman: Itt voltam - I Was Here

"Codyt óriási megrázkódtatás éri, amikor a legjobb barátnője, Meg öngyilkosságot követ el egy motelszobában. Mindent megosztott Meggel, és Meg is vele – hogy tehetett ilyet minden előzetes figyelmeztetés nélkül? Amikor Cody elutazik az egyetemi városba, ahol Meg tanult és szobát bérelt, és összeszedi a holmiját, rájön, mennyi minden titokban maradt előtte. Beszűkült kisvárosi életébe zárkózva alig tudott valamit Meg lakótársairól, ahogy a színpadon vadnak és lehengerlőnek tűnő, de közben fájdalmas titkokat őrző rockgitárosról, Ben McCallisterről sem. Sejtelme sem volt a jelszóval védett mappáról Meg laptopján, de miután váratlanul sikerül megnyitnia, lassan mindent kétségbe von, amit korábban a legjobb barátnőjéről tudott. A világhírű írónő most sem okoz csalódást a Ha maradnék és a Hová tűntél? rajongóinak."

Gayle Forman nevéhez méltó, csodálatos (bár igazából csodálatosan borzasztó könyv) az Itt voltam. Ha lehetne, kötelező olvasmánnyá tenném. Ha lehetne, az olyan alakokat, mint Minden_BS, kivégeztetném. Azonnal. Tárgyalás nélkül. Kérdés nélkül.

Cody-t a bátorsága és a hülyesége miatt is nagyon szerettem. Legalább olyan bátor volt, mint amilyen ostoba. Egy hős. Nélküle Meg öngyilkossága egy átlagos öngyilkosság maradt volna, és Meg Garcia egy lett volna azok közül a névtelen, arctalan lányok és fiúk közül, akikről a mai napig azt hiszi mindenki, hogy önként vetettek véget az életüknek. Miközben sokan ezek közül a lányok közül eljutottak egy-egy ilyen fórumra, beszéltek egymással, vagy épp egy olyan személlyel, amilyen Minden_BS. Egy időben "nagy divatja" volt az ilyen segítő fórumoknak, akkoriban más volt a szabályozás, és nyíltabban lehettek jelen az interneten... Nyilván csak illúzió és önámítás azt hinni, hogy most nincs legalább ugyanennyi ilyen csoport, hogy aki keresi, nem találja meg... Legalább ugyanennyi van, ha nem több, csak most rejtettebben vannak jelen. Így sokkal veszélyesebbek.

Sokkal nehezebb segíteni. És ez a tudat iszonyatosan ijesztő.

Az Itt voltam azonban sokkal több, mint egy szomorú regény az igazság kereséséről, ez Cody útja is az önmegismerés felé, Tricia útja az igazi anyává válás felé, és Ben McCallister útja a bookboyfriend alapanyaggá válás felé. Ez utóbbi persze sokkal kevésbé jelentős, hiszen a többi témát kellett elsősorban kibontani, de azért persze a románc sem maradhatott ki, hiszen kellett némi fény, némi remény...

Annyi okot tudnék felsorolni, hogy miért szerettem ezt a könyvet: a túlélők mindent elárasztó bűntudata, a fájdalom, a nyomozás, az egymás felé tapogatózó leheletvékony szálak, amikből barátságok fonódtak, Cody...

Szép volt. Köszönöm az élményt Gayle Forman-nek, és a Ciceró Kiadónak.

9 pont

Kezdjetek el élni

A Fecsérelt életek munkacímen futó regényt Kezdjetek el élni végleges címmel is azonnal birtokolni akartam, főleg a Szívből, színből, igazán sokszori újraolvasása után. Még az sem zavart, hogy elsőre sem a fülszöveg, sem a nyilvánosságra került részletek nem tetszettek. Az se, hogy a borítótervező pályázaton annyi gyönyörű ötlet született, és a KMK mégis az egyik legunalmasabb, legsemmilyenebb (rondább), legkevésbé ötletes darabot választotta. Elfogadtam, hogy ez a könyv (számomra) ronda lesz, hogy a borító (nekem) semmit sem fog mondani. Mégcsak nem is porlad... Pedig a tervek között porladó volt... De nem voltam dühös.

Mert a tartalom kárpótolt.

"Meg kellett hoznom egy döntést, és ezt most egyedül kell végigcsinálnom. Ha fontos vagyok neked, tiszteletben tartod, hagysz nekem időt, és megvárod, amíg én jelentkezem.
Marci mindössze ennyit ír a feleségének, barátainak és az édesanyjának, amikor kilép a lakása ajtaján, hogy megtegye azt, amire már évek óta készült.
Mint a gyámkő, ha kimozdul a helyéről, szerettei életében olyan omlást jelent az eltűnése.
Vajon mit kell feladnia feleségének, hogy visszakaphassa régi életét?
És a többiek? Mihez kezd nélküle a sodródó Zsófi, mivel kell szembenéznie a meleg Vencelnek, és mire döbben rá Margó, aki talán az életét is feláldozná a gyermekeiért?
Egy biztos: dönteniük kell. Visszatérnek a biztonságos, de zsibbasztóan szürke hétköznapokhoz, vagy elkezdenek végre élni – mielőtt túl késő lenne?
Róbert Katalin lebilincselő története szerelmek, vágyak és csalódások között vezet egy új jövő felé.
Kik vagyunk? Mit tehetünk, ha az életünk új utakra hív?"

Rengeteg kérdés merült fel bennem a könyvet olvasva. Egyrészt mert hasonló korú vagyok, mint a könyv szereplői, és a dilemmám is hasonló. Menni-maradni, elkezdeni élni… Épp emiatt mondom azt, hogy soha életemben nem olvastam még lehangolóbb, demotiválóbb könyvet, mint ez. Sütött belőle a tétovaság, a félelem, az éretlenség… Nem motivált arra, hogy átgondoljam, merre kéne lépnem, nem rántott ki a vélt vagy valós saját nyomoromból, inkább mélyebbre döngölt benne, annyira nehéz, annyira ragadós-nyúlós volt a szereplők nyomora.
Persze kicsit magamba néztem. Akarva-akaratlanul. Tudom, hogy nem az lettem, aki kamaszkoromban lenni akartam. Tudom, hogy az akkori énem vélhetően kiröhögné a mostanit. De ez nem feltétlenül baj. Az ember változik. Változnak az igényei is. Arra jöttem rá ezt a majdnem szépirodalmi igényességű élveboncolást olvasva, hogy alapvetően elégedett vagyok. A szüleimmel való viszonyom bár sajátságos, és a társadalom számára vélhetően negatívnak tűnhet, de remekül működik, sokat tudunk egymásról és számíthatunk is egymásra (még akkor is, ha ezt olaszos temperamentummal, és őrjöngve-csapkodva hozzuk egymás tudomására). A barátságaim (legalábbis, amik megmaradtak) erősek, és tényleg tartalmasak, még ha csökkent is a barátaim körébe tartozó személyek száma az évek során. Most, ahogy ezeket a sorokat gépelem a térdemnek támasztott gépen (soha ne csináljatok ilyet, nem tesz jót neki) és a macska összegömbölyödik a mellkasomon, és az állam alá fúrja a fejét (én is szeretlek, Félix), egészen derűs a világ. Persze érzem én, hogy valahol ott, a bal sarokban, ahova ritkán fókuszálok, pulzál egy kérdőjel, és egy fontos kérdés vár arra, hogy eldöntsem, de egyelőre félre tudom tenni. Januárig legalább.

Na de vissza a könyvre. Semmi szükség nincs arra, hogy magamat is élve boncoljam fel. Ebben a történetben Gáboron kívül egy 100%-osan „hófehér” karakter sem volt, és vélhetően ő is szürke, csak róla kevesebbet tudhattam meg, ezért tűnik fehérnek. Mindenki más hazudik, mindenki más retteg, mindenki mást röghöz kötnek a titkai. Marci, a legönzőbb közöttük, és egy másodpercre sem kedveltem meg, mégis tisztelettel néztem rá azért, mert végül kimondta. Nem ide jött, nem ezt akarta. Vencelt (talán épp Gábor miatt, talán mégis önmagáért) nagyon szerettem, és egészen a könyv közepéig féltem attól, hogy az ő kapcsolatuk kevesebb hangsúlyt kap majd, hogy róluk nem tudok meg eleget, de szerencsére Róbert Katalin hű volt magához, és ismét ugrálni kezdett az időben, felvillantva a két férfi közös múltját is, illetve Vencel esetében azt az utat is, ami a közös múlt kezdőnapjához vezetett. Nekik drukkoltam a leginkább, nem a babát váró Barbinak (pedig neki lett volna igazán szüksége a pozitív energiára), és nem is a – számomra – szörnyű Zsófinak. Egyrészt viaskodik bennem a „ki vagyok én, hogy ítélkezzek”, másrészt pedig nem tudok elvonatkoztatni attól, hogy Zsófi olyan, mintha a Szívből, színből, igazán Lillája lenne, csak eltelt volna 10 év. Elkényeztetett, ostoba, folyamatosan hibás döntésekkel. Önző és kegyetlen. Közben valahol mélyen, mindezek alá temetve ott van benne is. A lehetőség, a szép érzések, a szép gondolatok, a tisztaság. Csak elmulasztotta kimondani, megélni, és talán már túl késő.

Aztán ott a középkorú Margó, aki 30 évig maga volt a megalkuvás, most döbbent rá, hogy lekéste a vonatát, elszáguldott mellette az élet, és a régi vágyak, a régi szenvedélyek nem éleszthetők fel többé. És nem ez mindannyiunk legnagyobb félelme? Rájönni, hogy valamikor valahol valami fontos történt, de akkor nem vettük észre, nem értettük meg, elsétáltunk mellette, és hagytuk, hogy mellettünk is elsétáljanak.

Semmire sincs garancia, nem is volt, és nem is lesz soha, ha érzelmekről van szó.

Féltem és fáztam ezt a könyvet, és napokig nyomott és lehangolt voltam az elolvasása után. Csak később kezdtem felengedni, mikor végigpörgettem magamban a fentebbieket, és rájöttem, hogy én nem fecséreltem el. Én megéltem a perceket. Rájöttem, hogy annak ellenére, hogy nem motivált, nem előre lökött, hanem hátra, mégis megmozdított. Mégis elindított valamit. Volt értelme végigvergődnöm, ahogy a szereplők felnyitották magukat. Volt értelme felvágnom magam.

Nem az irodalmi értéke vagy épp az eseménydús történet miatt adok rá 10-est, hanem mert erre vagy azt, vagy nullát kellene. Azzal együtt, hogy gyönyörű.

10 pont

Je suis lá - Itt vagyok

"Elsa nem érez hideget, szomjúságot, éhséget. Egy hegymászó baleset után kómába zuhanva, hónapok óta érzéketlenül fekszik egy kórházi ágyon. Illetve nem teljesen érzéketlenül.
Hall.
Csak ezt senki sem tudja.
Thibault az édesanyját kíséri be a kórházba az öccséhez,
ő viszont nem hajlandó bemenni hozzá. Neheztel rá a halálos balesetet miatt, amit okozott. A kórházban bolyongva véletlenül Elsa szobájába téved. Ahová ettől kezdve rendszeresen visszatér…"

A legnagyobb meglepetés az utóbbi időben rendelt könyvek között. Semmit nem vártam ettől a regénytől, abszolút semmit, csak próba-szerencse alapon választottam ki, mintegy kísérőnek a többiek mellé, és bumm... Égszakadás, földindulás. Ez a regény volt, ami mindent megadott, amire hónapok óta vágytam.

A Je suis lá ugyanis 207 oldal tiszta szépség. Először is: felnőttekről szól, felnőtteknek. Nem is értem, mit keres a VP sorozatban (azzal együtt sem, hogy borzasztóan örülök neki, hogy ide került, mert bármely más könyvkiadónál vélhetően nem rendelem be kísérőnek/söralátétnek az ingyenes szállítás miatt, itt viszont megtettem, és milyen jól tettem). Ez egy érett, kiforrott, intelligens írónő kőkemény kérdéseket finoman, légiesen, hihetetlen zeneiséggel boncolgató (de mégiscsak boncolgató) bemutatkozó regénye, amit soha semmilyen körülmények között nem adnék a 14 éves gyerekem kezébe. Mert a téma a regény szépsége ellenére is rendkívül nyomasztó, mert a dráma megértéséhez, feldolgozásához szerintem egy átlagos 14 éves még nem elég érett... Mert... Annyi indokom lenne. De mindet nem sorolom fel. Aki elolvassa a történetet, érteni fogja.

Miért szerettem meg ennyire az Itt vagyok-ot? Úgy gondolom lehet valami a vonzás törvényében mégiscsak, és az eleve elrendelésben is, mert pontosan egy ilyen történetre, ilyen mélységre volt szükségem, és az, hogy szinte random tettem a kosaramba, azt jelenti, hogy valahogy bevonzottuk egymást. Én a könyvet, ő engem, mint potenciális rajongót.

Ha az olvasó el tud vonatkoztatni attól, hogy Elsa nem valós személy, csak egy álom, egy szimbólum Thibault számára, akkor a szerelmi történet is csodálatos, ha nem tud elvonatkoztatni, akkor a két ember egymással párhuzamosan futó élettörténete is különleges. Felnőtt, értelmes emberek, akiknek valódi életük van, és abban az életben valódi problémák ülnek a vállukon. (Hihetetlenül üdítő volt végre céltudatos, okos, kedves és kellemes felnőttekről olvasni, nem tétova tinédzserek szerelmi nyafogásairól.) Tetszett az, hogy képesek felelősséget vállalni, imádtam Thibault és Clara közös jeleneteit, a baráti kapcsolatok alakulását, Elsa és a testvére zűrös viszonyának csigavonalban történő kibontását. Értékeltem, hogy a szülők nagyon is valóságosan reagáltak a történtekre, és azt is, hogy az egészségügy racionalizmusa is megjelent, ahogy a szív is besunnyogott az intenzív osztályra a fiatal rezidens képében, akiben még él az eszmény, hogy gyógyítani esküdött, nem elvenni egy életet. Hatalmas plusz pont volt, hogy az írónő be merte vállalni, hogy a sárral dobálásuk nélkül mutatja fásultnak, és nemtörődömnek az orvosokat, és azt is, hogy kimondta, adott esetben egy ápoló, egy random takarító, aki csak heti X alkalommal jár arra, többet tudhat egy beteg állapotáról, mint a kezelőorvosa. Clélie Avit nem moralizált, nem akarta a frankót megmondani, és Elsa sem azt akarta megtanítani nekünk, olvasóknak, hogy minden orvos, aki egyetértett a -X beírásával, az egy rohadék, egyszerűen azt, hogy keményen kell akarni. Sokkal keményebben.

A könyv végén elrejtett mottó (Nem szó szerint idézem - Mindenki azt mondta, hogy lehetetlen, aztán jött egy hülye, akinek erről nem szóltak, és ő megcsinálta.) elképesztően igaz erre a könyvre. Nem csodálom, hogy Avit megnyerte a pályázatot. Ennél nagyobb WTF nem igazán történhetett. Bár nem tudom, kinek hány %-ban köszönhető a lehetetlen bekövetkezése. Tibault és Elsa közös kőkemény munkája, ennyi biztos.

(Megj: Igaz ugyan, és ezért minden franciául szépen beszélő ismerősömtől elnézést kérek, hogy én „Tibót” végig „Tibáltnak” hívtam magamban, de annyira adta magát a párhuzam. Tybalt, aki sosem kaphatja meg Júliát, örökké csak epekedik.)

Tetszett a könyv lezárása is, hogy épp annyi happy endet kapunk, amennyi ajándékot az okos lány vitt a királynak a népmesében. Egyszerre örül és sír az olvasó, hiszen ez még mindig nem garancia semmire. Önmagában az, hogy Elsa itt van, nem elég.
A regény azonban igen.

(Valamit tudhatnak ezek a franciák, mert ismét egy francia szerzőnél éreztem azt, hogy magasan kiemelkedik a műve a – gyakran középszerű – VP tengerből. Ezeknek a könyveknek külön kategóriát, külön pöttyöt kéne létrehozni, mert nem is illenek a sorozatba, sokkal inkább célozzák meg a felnőtteket, mint a kamaszokat, és sokkal mélyebbek, mint némelyik hatásvadász arany pöttyös.)

10 pont