A következő címkéjű bejegyzések mutatása: romantikus. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: romantikus. Összes bejegyzés megjelenítése

2016. február 9., kedd

Becca Prior: A tanítvány 2.

Amit molyon nem lehetett, mert mégis korlátok közé szorítanak az oldal szabályai, azt most megpróbálom itt leírni. Mesélek kicsit arról, milyen könyv is "az első erotikus melegregény", A tanítvány, hogy mit gondoltam-éreztem olvasás közben, és hogy miért nem tettem fel azonnal (automatikusan) a kedvenc-listámra. A tanítvány egy (elvileg) 4 részes sorozat, amiből eddig két könyv jelent meg.


Második könyv 
"Küzdelem és remény. Néha olyan döntések elé állít az élet, ahol csak vesztes lehetsz. Ha gyáva vagy, elveszíthetsz valakit, aki mindennél többet jelent számodra. Vagy küzdhetsz… Küzdhetsz a világ ellen, a nehezebb utat választva… A harcot egyedül vívod, társad csupán a remény. A remény, ami mindig elkísér, bármit is sodorjon eléd az élet. Bíznod kell és szeretni… Mert élni csak szeretve érdemes. Vannak szerelmek, amik az égben köttetnek, és bármennyire szeretnéd elhitetni magaddal, hogy minden a te döntéseden múlik, az élet megtanít rá, hogy vannak kivételek. Lewis és Harry története folytatódik…"

 A kis betekintő után most merüljünk mélyebbre a Stylinson románcba, ami ebben a könyvben igazából Milinson románc. A második részre további videókkal melegítettem, nagyon kitartóak ugyanis a rajongók, gyűjtögetik a gyanús (illetve nem gyanús) másodperceket. Eljutottunk arra a szintre, hogy ami abszolút nem gyanús, az a leggyanúsabb, és minden mögött, ami éppen feketének vagy fehérnek néz ki, teljesen más motivációt vélnek felfedezni. Ha valamelyik srác balra néz, akkor azért néz balra, mert a másik épp ott van, vagy tudatosan azért néz balra, mert épp nincs ott!
Még azt is megtudhattam, hogy a gyerek sem létezik, és minden kamu, az is, hogy én blogolok (mondjuk, amilyen gyakorisággal teszem, valóban nem nevezném blogolásnak).
Ilyen lelki tuning után vettem kézbe A tanítvány második részét, ami boldog végkifejletet ígért a srácoknak, rengeteg szerelmet, még több szexet, és azt, hogy hozza - legalább -  az előző rész színvonalát, ha már az előzővel együtt íródott.

A második részre sokat javult a helyzet, bár az Atlantába induló Harry és apja az egyik lapon Kanadába indult Georgia állam helyett, aminél konkrétan lekapartam a bőrt az arcomról, vagyis még egy ellenőrzés ráfért volna a könyvre… Egy szinonimaszótárt is küldenék Miss Prior-nak, mert nagyon unom már azt a 10-12 szót, ami eltömítette ezt a részt is. Még mindig vannak olyan szavak, amelyeknek vagy nem ismeri a jelentését, vagy anno rosszul tanulta meg, mert konzekvensen rosszul használja őket. Néhol rosszul ragoz. De tényleg javuló tendenciát mutat. (Főleg amiatt vagyok dühös, hogy ilyen hibá maradtak, mert ezeket bárki ki tudta volna javítani, ha kicsit többször nézik át a végleges szöveget.

A stlus még mindig jó, lendületes, és folyamatosan motiválja az olvasót, hogy haladjon, lapozzon. A váltott szemszög sokat javult, nem ugyanazokat az eseményeket kell újraolvasnom más szemén át, vagy ha igen, akkor valóban ad némi pluszt a történethez a másik nézőpont. Kezd elkülönülni a két srác jelleme, és nem csak abban térnek el, hogy Harry sokat káromkodik, Lou pedig inkább szépelgő szemérmességgel próbálj leírni a világot. Még mindig nem látom Hazza stílusában az új Hemingway-t, és nem is értem, hogy kaphat irodalmi ösztöndíjat, derült égből villámcsapás az egész. Nem mintha egy ilyen Übermesch-ből ne néznék ki mindent, de azért illett volna korábban megcsillogtatnia a tudását, még akkor is, ha elnyomta magát, hogy az apjának megfeleljen.

A konfliktusok még mindig túl hamar oldódnak meg, Lou unokahúga a sztoriban egy vicc, főleg mivel teljesen hihetetlen hogy egy 16 éves nagyszájú gyereklány oldja meg a könyv legnagyobb problémáját. Ahogy Nasir megszelídülése is furcsán hat. Az, hogy mindenki ilyen hihetetlenül megértő, és édes és kedves, elég életszerűtlen, a vonaton felháborodó vélhetően valláskárosult idős házaspár pedig eltúlzott. (Bár sajnos ismerek ilyen embereket is.)

Még mindig hiányoltam az igazán jellegzetes Lou + Hazza hangulatot, bár visszatért Ed Sheeran és a Kiss me, de sehol sincsenek a páros tetkók, eltűnt Lou gitárja is, és szép lassan kikopott mellőlük az iskola is, többé már szinte háttérként sem funkcionál a sztorihoz, bezáródunk a kapcsolatukba, és ők is bezáródnak a 4 fal közé. Furcsának találtam, hogy a nagy semmiről 10-20 oldalakon keresztül olvashatok, de Lou coming out-ja nem került bővebb kifejtésre, kb. 5 mondatban letudja Prior egy rövid párbeszédben visszatekintésképpen. Az egyik kulcsjelenet lehetett volna, többet megtudhattunk volna a főhős lelkivilágáról, a múltjáról, arról, hogy miért lett az, aki… Szóval újabb feldobott és le nem csapott labda. Azért remélem, hogy a harmadik vagy a negyedik részben lesz egy komolyabb visszatekintés, mert ez tényleg hiányzik. Nem szőrszálhasogatásból mondom. Ha már két főszereplőnk van, és mindkettőnek meg kell járnia a hadak útját, mert problémás a családjuk, akkor hadd nézzünk már be minkettő ablakán. Ha Harry-t láttam, Lou-t is látni akarom, ahogy lemezteleníti a lelkét, és ahogy a szülők az igazságra reagálnak.

Amit az első részben is panaszoltam, hogy a történet nyálas, hogy az együttélésük külvilág számára láthatatlansága nem reális, azt itt is panaszolom, bár itt legalább lebuknak, igaz, hogy egy teljesen random szereplő oszt ki nekik egy sallert, és szinte teljesen indokolatlanul… önmagában az, hogy vonzónak találja Lou-t, nem lehet elég ok.

Kár, hogy a tanár-diák viszony itt sem éleződött ki igazán. Annyi minden lehetett volna még ebben, annyi félelem, annyi mélyebb dolog, és igazából semmi nem lett.

Elképzelésem sincs, hova lehet még 2 részen át csavarni a dolgokat, bár egy-két ötletem lenne, de remélem nincs igazam, mert mindegyik elég felesleges körökhöz vezetne, és végtelenül unalmas lenne mindig ugyanazokat futni. A felnőtt életükre persze kíváncsi vagyok, mert ezt a hatalmas szenvedélyt nyilván nem lehet mindig ekkora lángon tartani. (Abba most ne menjünk bele, hogy mennyire reális az, hogy valakinek 483× van merevedése per nap, és ebből kb. 400× egymásnak is estek - most persze túloztam.)

A borítót még mindig dicsérnem kell, és a problémám is ugyanaz, ami az első kötetnél. Ha már sikerült egy ilyen ötletet előrántani a kalapból, akkor lehetett volna puzzle utalás amivel rákontrázik Prior. Kár, hogy nem volt.

Egyébként Ed Sheeran-től a legjobb dal akkor is a Little things, még úgy is, hogy a fiúkkal énekeltette fel, és most mindenki hozzájuk köti. Ha hinni akarunk a Larry -dologban, akkor a Little things előadások segíthetnek ebben. Régen mindig egymásnak énekelték. (Emlékezetes: I'm in love with you and all your little things helyett Hazza rendszeresen I'm in love with Lou and all his little things-t énekelt). Ezt hiányoltam ebből a könyvből is. Nem konkréten azt a jelenetet, hiszen érthető okokból nem kerülhetett bele, de ezt a hangulatot. Hogy Lou nem énekelt félre valamit direkt, hogy nem voltak apró utalások, easter egg-ek a többiek számára. Hiányoltam az életet, és zavart,hogy ezek a srácok ebben a második részben sem igaziak. Nincsenek ilyen pillanataik.

Forróság van, elektromosság van, de nem teljes a kép. Fejlődtek persze, sokat, 70% papírból mostanra 50% papír – 50% életté váltak, de ez még mindig nem elég. Még mindig nem látom, hogy a szépségükön túl miért is szeretik egymást. Nem látom kik ők. Lou még mindig sokat öltözik, miközben a valóságban Hazza az, akit érdekel a divat, Lou a farmeres vitorláscipős… Lou még mindig butácska (bár szerintem a valóságban is az), de itt a sztoriban ugyebár zseninek kéne lennie… Ez sajnos abszolút nem jön át.

Ettől még persze ez a rész is szórakoztató. Ennyi lehúzás után pedig gondolom az lesz meglepő, hány pontot adok erre az egészre, de ígérem, mielőtt kiosztom, meg is magyarázom. Ugyanis ahogy végződik, az zseniális. Sőt, több mint zseniális. Persze, akkora klisé mint ide Atlanta (ami még mindig nem Kanadában van), de akkor is imádtam, hogy Hazza egy szerencsétlenebb csajt választott ki, egy önbizalomhiányos dundikát, akit kiemelt a "megtűrt" pozícióból, és feltette az őt megillető helyre, a királynő pódiumára. Imádtam azokat a részeket, ahol megpróbálta megértetni vele, hogy attól még, hogy nem sablon, nem modellalkatú, és nem szelfikirálynő, még lehet nőies, és lehet szép. Prior megvalósíthatta volna ezeket a jeleneteket is jobban, szebben, valósághűbben, de az üzenete annyira pozitív, annyira klassz, hogy nem tudok haragudni a hibákért. Több ilyen srác kéne, mint A tanítvány Harry-je, és több olyan lány, aki elhiszi végre, hogy nem kell mindenkinek megfelelni.

Ezért a pontozás. Meg a borító miatt. (Mondjuk a szimbolikus törésvonalat a srácok között elmagyarázhatná valaki, mert én nem értem. Kb 30 oldalt vannak külön az 500-ból. ) És ha jön a harmadik rész, vevő leszek rá.

8 pont

Becca Prior: A tanítvány 1

Amit molyon nem lehetett, mert mégis korlátok közé szorítanak az oldal szabályai, azt most megpróbálom itt leírni. Mesélek kicsit arról, milyen könyv is "az első erotikus melegregény", A tanítvány, hogy mit gondoltam-éreztem olvasás közben, és hogy miért nem tettem fel azonnal (automatikusan) a kedvenc-listámra. A tanítvány egy (elvileg) 4 részes sorozat, amiből eddig két könyv jelent meg.

Első könyv
"A fikciós történet egy kiemelkedően tehetséges, fiatal egyetemi professzor és azonos nemű tanítványa között kibontakozó, perzselő szenvedélyről szól, sajátos formában. A vonzalom, az önmarcangolás, a beismerés és a beteljesülés fázisait mindkét főszereplő szemszögéből láthatja az olvasó, betekintést nyerve abba, mi játszódik le egy fiatal fiú lelkében, aki ráébred, hiába futott eddig a lányok után, most mégis egy férfi iránt táplál eddig soha nem tapasztalt, olthatatlan vágyat.
A tanítvány tabukat döntöget, kendőzetlenül tárja az olvasó elé a szexuális beteljesülés legintimebb részleteit is, de bebizonyítja, a szerelem azonos neműek között is lehet ugyanolyan elsöprő, mint férfi és nő között. A szerző az elsőkönyves Becca Prior, aki nem megbotránkoztatni, hanem szórakoztatni szeretné olvasóit, és elvinni egy olyan világba, amely ugyan rengeteg embert érdekel, mégis nagyon ritkán merünk beszélni, sőt olvasni is róla."
Becca Prior és A tanítvány alaposan feladta nekem a leckét. Rásegített az influenzám, és az, hogy hajnalban már lázasan vergődtem, nem tudtam aludni, muszáj volt valamivel eltöltenem az időt, rásegített az, hogy ez megint egy 1D könyv, amiben elvileg benne van az 5 srác (gyakorlatilag csak a Nick-Niall hasonlóságot sikerült felfedeznem, és fogalmam sincs, melyik Nasir és melyik Leeroy, tippre Nasir Zayn lehet, de nem esküdnék meg rá, mivel nem vagyok rajongó, fogalmam sincs, melyikük volt a csajmágnes bunkógyerek), és benne van az évezred „románca”, ami vagy igaz, vagy nem (Freddie Tomlinson megszületése miatt most egy hangyányit a vagy nem felé billent a mérleg, nem mintha egy gyerek bármit is bizonyítana), vagy románc vagy nem. Tegyük fel, hogy Larry Stylinson valóság (vagy legalábbis valóság volt évekkel ezelőtt), tegyük fel, hogy Harry és Lou tényleg szeretik (szerették) egymást.

Hogy tudjam, miről is beszélek (illetve miről is akarok itt véleményt alkotni), kicsit mélyebben belemásztam ebbe a Larry Stylinson -történetbe, annál is mélyebben, mint az Anna Todd könyvek olvasásakor. Megnéztem pár videót, olvasgattam az összegyűjtött bizonyítékok listáját, figyeltem a srácok testbeszédét, viselkedését, figyeltem a hangsúlyaikra, hanglejtésükre, arra, hogy milyen szavakat használnak, ha egymással beszélnek. Próbáltam megtudni róluk valamit, látni, milyen emberek ők, hátha könnyebb lesz megértenem ezt a könyvet. Szóval elmerültem a "sötétségben" és a konteókban, méghozzá olyan mélységig, hogy voltak olyan percek, amikor rátettem volna 3 havi fizetésem és 2 ujjam arra, hogy ezek a srácok bizony huncutkodnak/huncutkodtak egymással.

Csak ez után vettem kézbe Becca Prior könyvét. És csak egy kérdésem maradt. Ha és amennyiben a srácok valóban szeretik/szerették egymást, akkor vajon szerethették-e egymást így? (És most nem az erotikus jelenetek megvalósítására gondolok, nem is arra, ki kivel és mit csinál, hanem arra, hogy viselkedhet-e így két meleg srác.) Szerintem nem.

Sok baj volt ezzel a történettel, sőt, ha teljesen őszinte akarok lenni, több volt a rossz, mint a jó. Lou kissé ostobácska, annak ellenére, hogy a sztori szerint hatalmas koponya kellene, hogy legyen, Harry 0.1 mp alatt vált minden nőt megdöntök macsóból „elfogadom a melegségem, és dorombolni kezdek” kismacskává… Lou beképzelt. Lou irányításmániás. Hazza teszetosza. Hazza jellemgyenge. A mellékszereplők egydimenziósak, minden konfliktus fél pillanat alatt megoldódik, a hetero srác varázsütésre fogadja el saját (legalább) két kapura játszását (amennyiben 1 kapunak a nőket, 1-nek Lou-t és 1-nek a férfiakat tekintjük), ahelyett, hogy sírna – ordítana- hányna (jó, egyszer rókázik) – ütne, egyszerűen csak megvonja a vállát, és fejest ugrik az egészbe. Se félelem, se önutálat, se a másik utálata, hiszen „ő tette azzá, ami”, mert miatta jött rá. (Ilyet már láttam a valóságban az ismeretségi körömben, egy teljes család gondolta úgy -maga az érintett srác is- , hogy a gyerek XY miatt lett meleg, nem fogták fel, hogy a gyerek meleg is volt, és XY csak annyit tett, hogy megszerette.)

A valóságban nem hinném, hogy ez ilyen könnyen megy, különben nem küzdenének annyian a beismeréssel. És akkor arról még nem is beszéltem, mennyire irreális az, hogy egy 17 éves kölyök minden éjszaka bejárkál a tanárához egy kis „korrepetálásra”, és ez nem tűnik fel senkinek? Oké, sajátos az iskola szerkezete, inkább egyetemi kampuszra emlékeztet a berendezkedés, de akkor is… Ha a tanárok sorházban(!) laknak, és egymás seggében vannak (ahogy az Angliában divat) akkor nem létezhet, hogy nem leskelődik legalább 1 db rosszindulatú vén nyanya, és nem köpi be őket… És oké, a második részből kiderül, hogy leskelődik valaki, de akkor is furcsa, hogy nem buknak le.

Szóval gond van a reakciókkal, gond van a srácok „akcióival is”, és most megint nem a szex leírásáról beszélek, egyszerűen annak a lelki, fizikai és biológiai oldaláról, hogy milyen is egy szűz fiúnak az első alkalom… Nem akarok senkit elkeseríteni, aki ebben az álomban szeretne élni, hogy ilyen zökkenőmentes, fantasztikus, tökéletes, de azért ismerjük el, hogy az első SOHA NEM ILYEN. Az abszolút elsőről beszélek, ami rengeteg félelemmel, görccsel, tapogatózással, izgalommal van tele, aminek vagy túl hamar, vagy túl későn van vége, és aminél a fiú annyira szeretne „bizonyítani”, hogy ettől talán teljesíteni sem tud. Főleg akkor nem, ha egy tapasztalt, nőcsábász és egyébként hetero srácot akar megismertetni másfajta örömökkel. Rövidre zárva: ami itt leírásra került, az nem reális. Nagyon nem. Kezdve a zuhanyzós jelenettel, ahol szintén hamarabb küzdenek égig érő merevedéssel, mint hogy egyáltalán megcsókolnák egymást, sőt, ha beszámozzuk, mihez mikor ér Lou ajka Harry testén, akkor Harry szája csak a harmadik… Ez nem normális. Nem igazi. A szexre is kitérhetnék, de pont annyit tudok a meleg erotikáról, mint az aknásznaszádok felépítéséről, szóval ezt a részt inkább hanyagolnám. Maradnék érzelmi síkon. (Egyébként azok a leírások szerintem jól sikerültek, nem ízléstelen, nem durva, inkább csak természetes. Nem tudom, hogy melegek számára izgató-e így, ebben a formában, nőként ezt nem tudom megítélni, mert engem nem hoznak lázba a kerek fenekek, akkor se, ha focitól formásodó férfihátsókról beszélünk. Sajnos sokkal jobban érdekelnek a kezek, vagy épp a borosta. Szóval én a szexjelenetekre nem mondanék semmit.)

Ha a Larry Stylinson videókra gondolok, amikből ez az egész őrület kiindult (jézusom, komolyan erről értekezek itt, és immáron sokadszorra be is vallom, hogy láttam ilyeneket), akkor – számomra – egy teljesen másféle kapcsolat bontakozott ki a fiúk között, Lou küzdött égig érő merevedéssel a színpadon, és igen, valóban Harry volt az, aki mindig bújt hozzá, nem fordítva, valóban lehet, hogy a csenevész, de idősebb Tomlinson a domináns a kapcsolatban, de a videók alapján a köztük levő valami (romance vagy bromance, tök mindegy) sosem tűnt ennyire negédesnek. Nem hinném, hogy ennyit édesemeztek valaha is, hogy így csorgott volna a nyál a kapcsolatukban, mint a lapokon. Nem értem Prior miért hagyta ki az #olive hashtageket, miért hagyta ki az ominózus „Always in my heart harry styles! yours sincerely louis” tweetet, azt a bizonyos orrnyalást, azt a bizonyos vállharapást, a sajátos jelbeszédüket, a „Hol akarsz ülni? – kérdezi Harry. Melletted- mondja Louis. Majd bekiabál a Modesttől valaki: nem ülhettek együtt.”-jelenetet. És még annyi más, édes apróságot, amikből felépülhetett volna egy szép, valódi kapcsolat. Valami, amiben lehet hinni, valami, amiben az olvasók akarnak is hinni.

Ha pedig Prior új alapokra akarta helyezni az egészet, hiszen emiatt lett tanár-diák viszony, akkor miért nem használta ki az ebben rejlő lehetőségeket? Feldobott egy csomó labdát, amiből semmit nem ütött le. Lou egy másodpercig sem vacillál azon, hogy ő most itt egy hatalmi pozícióban levő ember, aki éppen visszaél azzal, hogy nála van az irányítás, egy szemvillanásig sem moralizál, hogy megtegye vagy ne tegye egy 17 éves gyerekkel (mindegy hány cm magas, mennyire szép fiú, Harry akkor is csak egy gyerek), inkább csak amiatt szabódik hosszabban, mert tapasztalatlan lévén ő maga fél. Szóval vannak itt gondok érzelmi vonalon is. A kapcsolat alapjai hiányoznak, nem tudjuk meg, miért szeretnek egymásba, azon kívül, hogy mindketten "szépek". Állítólag Lou okos, mégis olyan túlhaladott baromságot oktat, hogy nem használjuk az agyunk X százalékát, és mire lehetnénk képesek, ha minden része egyszerre lenne aktív? Hát, felhívnám Lou figyelmét arra, hogy mely agyterületek miért is felelősek, és ha ilyen vagy olyan ingerekkel stimulálunk, akkor mi hol reagál. Nagyon jó kis cikkek vannak erről, és még jobb felvételek, amikből azért lehet számolni, hogy egy átlagos szituációban mennyi is dolgozik az emberi agyból. Lehet, hogy Dr. Tomlinson meglepődne. Állítólag Harry hihetetlenül intelligens, és minden tárgyból penge, de pont biológiából (ami egyébként nem nehéz, csak unalmas) hülye annyira, hogy bukdácsol? Sose jutott eszébe, hogy a joviális öreg profnál feltöltsön egy szuper csajtól beszerzett szuper puskát az okostelefonjára, és abból kiírja a dolgozatot legalább közepesre? Sose jutott eszébe, hogy megírassa a beadandóit a milliónyi rajongója egyikével? Vagy sose próbálta meg legalább 1× elolvasni az anyagot? Ha egyszer olyan fantasztikus az agya, szerintem bőven elég lett volna ennyi is, hogy megtanuljon 10 mondatot a gombafonalak kusza szövedékeiről. Szóval a kiindulóhelyzetet sem értettem. Ahogy azt sem, miért kellett ez a Twilight utóérzés biológiaóra már megint. (Legalább nem irodalom, ó édes istenem, mennyire örülök, hogy nem irodalom.)

Szóval adott a 2 Übermensch, az egyik, aki fénysebeséggel fogadja el, hogy tegnapig heteró volt, de mióta meglátta a professzorkát, már nem az, és hirtelen a stabil 1/2-ről jelesre fejlődik biológiából, mert megtáltosítja a szerelem. És a másik, aki annyira zseni, hogy szuperkreditekkel (ebbe most ne is menjünk bele) már a PHD-t is letudta, és 21 évesen már ott tart, ahol én 32 éves korom körül fogok... Mert ugye egy sima főiskolai diploma nem is lett volna elég, hogy középiskolásokat taníthasson... Szóval ez a zseni egyrészt gyönyörű, szexi, ártatlan, de zseniálisan gitározik, még szebben énekel, jól főz, és még focizni is tud. Hát hogyne. Ja... És eddig senki nem verte agyon. De tényleg senki.

Szóval ilyen nincs. Egyik szereplő sem valós, egyik sem feleltethető meg a srácok valódi énjének. Az igazi Lou talán csak a hisztisségben és a féltékenységben rajzolódik ki, az 1D-s LT is pont úgy szokott bitchy üzemmódba váltani, ahogy Dr.T. amikor vallatni kezdi Hazza-t a második részben. Persze ez önmagában nem hiba, inkább az jelenti a problémát, hogy Prior annyira fel akarta javítani a srácokat (kilúgozni a seggfej, féltékeny Lou-t, és a távolságtartó, néha kegyetlen Harry-t), hogy a végeredmény teljesen valószerűtlen és rettentően negédes lett.

Az első kötet végi szakítás mondvacsinált. A második kötet történetszála egyértelmű.
Zavaró volt, hogy a váltott szemszögnél végig ugyanazt kellett olvasnom, még csak azt se mondanám, hogy pepitában, mert nem volt akkora különbség a fiúk gondolatai között, hogy egyértelműen el tudjam őket különíteni. Különösen vicces volt a gribedli szó átvándorlása Hazza szókincséből Lou gondolataiba... Anélkül, hogy valaha szóba került volna köztük, hogy kinek a kicsodája hívta így.

Mégsem mondanám, hogy a könyv rossz, mert igazából nem az, de azért valljuk be, nem is jó. Vagyis a szó klasszikus értelmében nem tudom rá azt mondani, hogy ez most X vagy Y csillag. Nem mondom, hogy a banális marhaságok ellenére nem szórakoztam jól, mert nem akarok hazudni, a történet egy ilyen betegséggel terhelt reggelen abszolút szórakoztató. A srácok között ott a szikra, bár nyilván nem azért, mert Becca Prior álmodta közéjük, hanem azért, mert Harry és Lou között valóban van (volt) valami zizegő elektromosság, és ezt könnyű a lapokra látni. A borító ötletes és szép is, tetszik a koncepció, kár, hogy nem köszön vissza valamilyen formában a történetben is a puzzle. A stílus gördülékeny, viszi a lendület az olvasót, oldalról oldalra… Néhol zavaróak a szóismétlések, és találtam pár rendkívül buta képzavart, illetve tévesen használt kifejezést, de ezeken is túl tudtam lendülni…A kezdeményezés, hogy legyen egy magyar erotikus melegregény, szintén díjazandó.

Igazából, azt kell mondanom, akkor is megvettem volna, ha ennél sokkal rosszabb, mert az ilyen kezdeményezéseket minden hibájuk ellenére is támogatni kell. Ja, és mert a borítót tényleg imádom.

6 pont

2016. január 23., szombat

Jasinda Wilder: Zuhanok beléd - Falling into you

Olyan érzés volt ezt a könyvet olvasni, mint bekötött szemmel újra és újra nekirohanni a falnak. Nem értettem, miért nem hagyom abba. Nem értettem mit várok, miért erőlködök. Vélhetően a fülszöveg volt az oka, mert az eléggé tetszetős volt, amikor először olvastam.

"Kyle volt az első igaz szerelmem, az első minden értelemben. Aztán egy viharos augusztusi éjjelen ő meghalt, és vele halt az is, aki akkor voltam. Colton nem arra tanított meg, hogy hogyan éljek. Nem gyógyította meg a fájdalmam. Nem hozta rendbe. Arra tanított, hogyan viseljem el. Hogy hogyan éljem meg. És végül hogyan engedjem el.
Nell Hawthorne szerelmes Kyle Calloway-be, aki a legjobb barátja, amióta csak az eszét tudja. Ifjú szerelmük elpusztíthatatlan, az élet csupa ígéret számukra. Aztán egy éjszaka Kyle meghal egy tragikus balesetben, Nell pedig egy életre megváltozik.
A temetésen ismeri meg Kyle bátyját, Coltont. Mindketten küszködve próbálnak továbblépni az életükben, amennyire tőlük telik. Évekkel később újra találkoznak New Yorkban, és Colton rájön, hogy Nell valójában sosem tette túl magát Kyle halálán. Úgy tűnik, a lány mélyen gyökerező fájdalmat, súlyos bűntudatot hordoz, magát hibáztatja a történtekért. Colton tudja, hogy nem volna szabad beleavatkoznia, de nem bír magával. Egyiküknek sem könnyű megbízni a másikban, és mindkettejüknek megvannak a maguk démonai. Együtt megtanulják, mi a fájdalom célja, mit jelent a gyógyulás, és mennyire fontos a megbocsátás."
Szóval a fülszöveg alapján azt hittem, hogy gyász lesz, dráma, igazi, emberi érzelmek, igazi küzdelem a továbblépésért, és esetleg (ha emellé még befér) akkor egy szép szerelmi dráma. Ehhez képest két rövidke novellát olvastam, az egyik egy naiv és kellően hülye kamaszlányról szólt, aki alig mer lefeküdni az első szerelmével, a másik pedig egy önpusztító alkoholista fiatal nőről, aki körbeszexeli a várost egy tetovált egykori hajléktalan bandataggal. Olyan vágások voltak ebben a sztoriban, hogy eszem megállt. Az első blokkból legalább Kyle halála vezet ki minket, de a másodikból? Onnan semmi. Jasinda Wilder egyszerűen csak felírja a fejezet elé, hogy 8 hónappal később, az olvasó pedig ott ül, és próbálja lekarmolni magáról a "na és most mi történt?" arcot, amit lapozáskor vett fel.

De itt még nem értek véget a szenvedéseink. A gyönyörű szürke sorscsapás határa ez a könyv, amiben egy megvadult Rule Maddox (Travis balkézről született féltestvére) fedőneve Colton, MMA harcosokat ver rongyosra, csak azért, hogy utána Andrew Parrish eltitkolt szerelemgyerekeként éledjen fel hamvaiból, egy szál gitárral, és megvalósítva az igazi varázslatot… Úgy énekeljen, ahogy az angyalok.

A tökéletes kis Nell, aki nem követhet el hibát, akinek az apja sokra akarja vinni (értem?!?) ezért nem lehet a lánya terhes idő és főleg házasság előtt, jó egyetemre kell mennie (pedig bukott matekból, wtf?), szóval a gyönyörű kis Nell pedig szerelmes Kyle Broflo úgy értem Calloway-ba, akivel mindig, de tényleg mindig barátok voltak. Együtt ismerték meg a szerelmet (vagy valami ahhoz hasonlót) a testiséget, és együtt léptek az első nagy horderejű döntés küszöbére… Végül ezt a döntést nem kellett meghozniuk. Kyle meghal, és Nell képtelen elviselni a bűntudatot. Ha engem kérdeztek, nem csak Kyle halála miatt szenved, hanem amiatt is, mert ráébredt, hogy nem, nem úgy, nem eléggé szerette őt. Felnőtt fejjel visszatekintve meg kellett értenie, mennyire cukorszirupos, gyerekes, nyálas, rózsaszín volt mindaz, amit megéltek együtt. Mennyire nem volt valóságos.

Nell egyébként kiismerhetetlen, 336 oldal után sem mondanám, hogy volt jelleme, és határozottan ilyennek vagy olyannak tűnt. Ha valamit mondanom kéne róla, akkor írói tévedésnek, és bakik sorozatának nevezném. Egyszer barna szemmel mered a haldokló Kyle-ra, később zöldesszürkén pislog Colton ölében… Egyszer megbukik matekból, később üzleti tanulmányokat akar hallgatni a főiskolán? Annyira hülye, hogy esélye sincs, hogy normális helyre kerüljön, de az apjával benyomatná magát a Stanford-ra? Néhol döbbenetes volt a logikátlanságok ilyen sora…

A szerelmi szál nekem kb. sugárhajtású repülőnek tűnt, ez a két fiatal úgy száguldott egymás felé, illetve át egymáson… Sok volt, hirtelen, érthetetlen.
Máshol meg kevés.

Meglepő módon egyébként a koppintások ellenére sem volt rossz a könyv, de jónak sem nevezném. A stílus egyébként majdhogynem ígéretesnek tűnt, de valahol Colton múltjának 1.5 oldalban történő összefoglalásakor siklott ki ez az egész, ott zuhant bele Jasinda Wilder, minden szereplője és minden olvasója a szakadékba. Fogalmam sincs, komolyan gondolta-e ezt Ms. Wilder, és nem tudom, hogy kerülhetett kiadásra ebben a formában. Sokáig gondolkoztam, hány pontot adjak, de most se vagyok meggyőződve, hogy ez reális.

5 pont

2015. december 29., kedd

Will Grayson, Will Grayson - Will & Will

Már akkor beleszerettem ebbe a könyvbe, amikor még csak az ominózus piros borítót láttam. A fülszöveget sem kellett elolvasnom, hogy tudjam, ezt a könyvet meg kell szereznem. Úgy éreztem magam a borítóra pillantva, mint amikor gyermekkoromban először autóztunk át éjszaka az Alagúton, és a vörös-arany fények elborítottak mindent. Mágikus volt, tényleg varázslatos. Aztán a borítóról eszembe jutott még az Egy különc srác feljegyzései utolsó jelenete: We are infinite... És rájöttem, hogy még mindig menthetetlen álmodozó vagyok.
A Will Grayson, Will Grayson is olyan történet, aminek az utolsó oldalán egy szereplőnek ki kellene mondania, vagy legalább nekem, olvasónak, ki kellene mondanom, hogy: And in this moment I swear: we are infinite.

De mi is ez a történet? Bemásolhatom a fülszöveget, de semmit nem fog elárulni a valódi sztoriról, főleg mivel köze nincs ahhoz. Sajnos. És egyben hálisten.

"Egy hideg estén Chicago legelhagyatottabb sarkán Will Grayson belebotlik… Will Graysonba. Két tinédzserfiú ugyanazzal a névvel, akik eddig külön utakon jártak, most belekezdenek valami újba, valami váratlanba, ahol két szív egymásra talál egy középiskolai musicaldarabban."

Will és Will valóban találkoznak Chicagó-ban, de hogy ők kezdenének együtt bármibe? És hogy van-e ebben a könyvben két egymásra találó szív, hát, az igazából nem a könyv, sokkal inkább a jövő távoli zenéje...

Furcsa a viszonyom John Green-nel, mert értem is meg nem is, szeretem is meg nem is, David Levithan-nal pedig már szemezünk egy ideje, de még nem kezdtünk bele semmi komolyabba. Szóval merész vállalás volt a részemről a Will & Will, mert bár két Will Grayson-ról akartam olvasni, m.w.g. a történet közepén eltűnt, és átadta a helyét a mindent elborító, klisés, melegparódia Tiny Cooper-nek, akit ugye sikerült Mininek fordítani.

Szóval a Will & Will nem a 2 Will, hanem Mini Cooper könyve, aki nem csak m.w.g. hanem a mindig kisbetűs will grayson életébe is beszivárgott, majd átvette az uralmat felette. Minden annyira magától értetődő, ha Mini Cooper-ről van szó, minden annyira egyszerű. Akartam, őrülten akartam, hogy Isaac az legyen, aki, és majd beleszakadt a szívem, amikor Maura elárulta a legjobb barátját… Megszerettem mindkét Will Grayson-t, és megszerettem ezt a történetet is, annak ellenére, hogy legalább annyira nem vicces, mint amennyire nem komoly. Nem tudom eldönteni, hogy poénból írták, a maguk szórakoztatására, vagy tényleg azért, hogy engem szórakoztassanak (és úristen milyen sekélyes, egyszerű, röhejes, kiszámítható, és éretlen vagyok, ha engem ez szórakoztat, de TÉNYLEG szórakoztatott). Fogytak a lapok, Mini újra és újra átírta azt az idióta musicalt, m.w.g. identitásválsága odáig súlyosbodott, hogy hazament még az iskolából is. kisbetűs will grayson depressziója pedig mindent, de mindent tönkretett.

Lapoztam és lapoztam és egyszer csak vége lett. Nem is értettem, hogy lehet valaminek ÍGY vége, de a kinyilvánításokon akkorát röhögtem, hogy azonnal elmúlt a haragom. Nem ígérem, hogy ha fiam lesz, Will Grayson-nak fogom hívni, érthetó okok miatt itt Magyarországon vélhetően Will-nek sem… De még gondolkozom a probléma megoldásán. Na meg azon is, hogy hogy került ide a macska. Schrödinger macskája.

Nem hibátlan könyv a két will története, sőt, kismillió gyermekbetegségtől szenved, és a karakterfejlődés helyett is inkább visszafejlődést kapunk, mégis... A sok negatívum ellenére is...Van ebben a sztoriban valami, ami elsodor, valami, ami arra motivál, hogy oldalról oldalra haladj tovább, hogy szeress bele mindkét Will Grayson-ba, igen, a melegbe is, sőt, főleg belé... Hogy fogadd el Mini Cooper-t, és meg akard nézni azt az ostoba musicalt, ami annyira rossz, hogy már majdnem jó. Hogy akarj Jane lenni, ha csak percekre is. Akarj ilyen barátokat. Hogy akarj annyira igaz lenni, amennyire ez a könyv igaz. (Még ott is, ahol nyilvánvalóan hazug.)

10 pont


2015. december 28., hétfő

Lick - Taktus

"Az ébredést Las Vegasban nem éppen így képzelte Evelyn Thomas úgy tervezte, hogy hatalmas bulival ünnepeli a 21. születésnapját Las Vegasban. Őrült nagy bulival. De a legvadabb álmaiban sem jutott volna eszébe, hogy másnap reggel a fürdőszoba padlóján ébred, élete legdurvább másnaposságával, mellette egy kimondhatatlanul vonzó, félmeztelen, tetovált férfi, és az ujján gyűrű, amelyben akkora gyémánt van, hogy King Kong is elismerően csettintene. Bár emlékezne rá, hogyan jutott el ide!"
 Hogy is fogalmazzak, és hogy is indokoljak, hogy a pontozás, és amit itt leírok, az összhangban legyen… Nagy kihívás elé állított Kylie Scott. Túl nagy elé.

Mert egyrészről el kell mondanom, hogy ez a könyv szar. Minden elemében. A történet egy nulla, az első fejezetben ugyan nyomokban még vicces, de később ez kihal belőle, nem is érdekes különösebben, a végkifejlet ugyanis már az 5. oldalon tudható előre. A szereplők semmilyenek, Evelyn olyannyira szomszédlány, hogy még a 28. szomszédom is különlegesebb nála, és még róla is többet tudok, mint ami erről a csajról kiderült. Mary Sue. Olyan kagylóhéj, amibe TÉNYLEG mindenki be tudja passzírozni saját magát, hogy szabadon álmodozhasson. David pedig ugyanez férfiban.Olyannyira semmilyen a magassága, kék szeme, tetoválásai ellenére, hogy gyémánt fülbevalóstól meg bakancsostól együtt is tökéletesen ki tudtam zárni, és a könyvet olvasva teljesen mást (valaki hozzám közel állót) képzeltem a helyére. (Végig. Ilyen még sosem volt velem, azt hittem ilyet csak a Júlia-Romana-Szívhang stb. füzetkék váltanak ki az emberekből. Tévedtem. Ms Scott-nak összejött.)

Szóval adott egy fájdalmasan humormentes, szirupos, logikátlan, de szenvedélytől terhelt nagy semmi, ami könyvnek álcázza magát. Amiben a csajszi egészséges, normális alkatúnak van beállítva, (sőt, mi több, teltnek) aztán 20 oldallal később kiderül, hogy a minimális drámát követő minimális fogyása után már a csontkollekció szobatársa farmerében jár, tehát biztosan nem a 75 kg-ot cserélte 45-re, hanem az 50.2-t 49.9-re…

És mindezek ellenére azt kell mondanom, hogy ez a könyv nem rossz. Kikapcsolja az embert, egy éjszaka alatt sikerült végigolvasnom, és nem igazán éreztem ingert arra, hogy letegyem, annyira szórakoztatóan volt semmilyen. Újabb és újabb baromságok jöttek, felszínes jelenetek, irreális képek… Hollywood, ahogy Ms Scott képzeli, a rockvilág, ahogy Ms Scott látja… Általánosságban, a férfiak, ahogy Ms Scott gondolkozik róluk… Random behozott és kivezetett szereplők, és konfliktusok – Evelyn és Nathan viszonya pl. végig érthetetlen volt számomra. A szenvedélyes jelenetek is elég gyengén írtak, de nem idegesítően, röhejesen gyengén, inkább olyan határokat keresősen. Nem tudta, mennyire legyen, mennyire lehet bevállalós, nem tudta mennyit bírnak az olvasók, vagy éppen a saját regénye, ezért alig mert kísérletezni. Így egyszerre lett primitív, vad, erkölcstelen, és finomkodó, visszafogott és sejtelmes a történet. Ami valahol vicces. De tényleg.

A humorfaktor igazából ebben van, hogy a lány mennyire irulós-pirulós, milyen visszafogottan gondolkozik mindenről, a szexről is, és hogy fordul ki magából, amikor az ősbunkó biovibrátor tahóként viselkedik. Jókat nevettem a könyv nyelvezetén (és külön gratulálok a fordítónak, mert az eredeti angolba belepillantva azt kell mondanom, remek munkát végzett), és a kialakuló helyzeteken. Hihetetlenül vicces (persze közben valahol szomorú), hogy ez a regény sem szól másról, mint hogy unalomig ismételi a sztereotípiát, miszerint a nőket bármikor le lehet nyugtatni azzal, ha… és ha AZT megkapják, akkor nem számít semmi, se a kommunikáció hiánya, se a viták, se a bizonytalanságok… Érdekes, hogy ezt a tévképzetet 99%-ban nők terjesztik az ilyen regényekkel.

Miért nem utáltam ezt a könyvet mégsem? Miért szórakoztam rajta kifejezetten jól? Egyrészt mert nem vártam tőle semmit, és pontosan annyit adott, amennyit ígért, 3 óra gondolatmentes kikapcsolódást. Másrészt mert rendkívül szerethetően próbál tanmese lenni rosszfiúknak, jókislányoknak, rosszlányoknak és jókisfiúknak egyaránt. A szereplők előbb-utóbb rákényszerülnek arra, hogy kommunikáljanak, kiálljanak magukért, és meghozzanak olyan döntéseket, amiket a saját jólétük érdekében meg kell hozniuk. Megtanulnak ezt-azt magukról, és a világról, és ez nagyon pozitív és szerethető.

Igazából semmit se vesztettem volna, ha nem olvasom el ezt a könyvet, de mégis látom, hogy az egész sorozatot megszerzem majd, mert olyan volt az agyamnak ez az egyszerű, tét nélküli repetitív kis semmiség, mint egy jóféle rágógumi. Elnyimmogtam rajta, és ahogy teltek az órák, távozott belőlem az elmúlt napok feszültsége.

Szóval a Lick egy terápiás célú nyálrománc, és ha valaki semmi többre nem vágyik, mint arra, hogy elolvashassa, milyen az, ha szép és gazdag emberek szeretik egymást, akkor érdemes megvennie.

8 pont

2015. december 7., hétfő

Je suis lá - Itt vagyok

"Elsa nem érez hideget, szomjúságot, éhséget. Egy hegymászó baleset után kómába zuhanva, hónapok óta érzéketlenül fekszik egy kórházi ágyon. Illetve nem teljesen érzéketlenül.
Hall.
Csak ezt senki sem tudja.
Thibault az édesanyját kíséri be a kórházba az öccséhez,
ő viszont nem hajlandó bemenni hozzá. Neheztel rá a halálos balesetet miatt, amit okozott. A kórházban bolyongva véletlenül Elsa szobájába téved. Ahová ettől kezdve rendszeresen visszatér…"
A legnagyobb meglepetés az utóbbi időben rendelt könyvek között. Semmit nem vártam ettől a regénytől, abszolút semmit, csak próba-szerencse alapon választottam ki, mintegy kísérőnek a többiek mellé, és bumm... Égszakadás, földindulás. Ez a regény volt, ami mindent megadott, amire hónapok óta vágytam.

A Je suis lá ugyanis 207 oldal tiszta szépség. Először is: felnőttekről szól, felnőtteknek. Nem is értem, mit keres a VP sorozatban (azzal együtt sem, hogy borzasztóan örülök neki, hogy ide került, mert bármely más könyvkiadónál vélhetően nem rendelem be kísérőnek/söralátétnek az ingyenes szállítás miatt, itt viszont megtettem, és milyen jól tettem). Ez egy érett, kiforrott, intelligens írónő kőkemény kérdéseket finoman, légiesen, hihetetlen zeneiséggel boncolgató (de mégiscsak boncolgató) bemutatkozó regénye, amit soha semmilyen körülmények között nem adnék a 14 éves gyerekem kezébe. Mert a téma a regény szépsége ellenére is rendkívül nyomasztó, mert a dráma megértéséhez, feldolgozásához szerintem egy átlagos 14 éves még nem elég érett... Mert... Annyi indokom lenne. De mindet nem sorolom fel. Aki elolvassa a történetet, érteni fogja.

Miért szerettem meg ennyire az Itt vagyok-ot? Úgy gondolom lehet valami a vonzás törvényében mégiscsak, és az eleve elrendelésben is, mert pontosan egy ilyen történetre, ilyen mélységre volt szükségem, és az, hogy szinte random tettem a kosaramba, azt jelenti, hogy valahogy bevonzottuk egymást. Én a könyvet, ő engem, mint potenciális rajongót.

Ha az olvasó el tud vonatkoztatni attól, hogy Elsa nem valós személy, csak egy álom, egy szimbólum Thibault számára, akkor a szerelmi történet is csodálatos, ha nem tud elvonatkoztatni, akkor a két ember egymással párhuzamosan futó élettörténete is különleges. Felnőtt, értelmes emberek, akiknek valódi életük van, és abban az életben valódi problémák ülnek a vállukon. (Hihetetlenül üdítő volt végre céltudatos, okos, kedves és kellemes felnőttekről olvasni, nem tétova tinédzserek szerelmi nyafogásairól.) Tetszett az, hogy képesek felelősséget vállalni, imádtam Thibault és Clara közös jeleneteit, a baráti kapcsolatok alakulását, Elsa és a testvére zűrös viszonyának csigavonalban történő kibontását. Értékeltem, hogy a szülők nagyon is valóságosan reagáltak a történtekre, és azt is, hogy az egészségügy racionalizmusa is megjelent, ahogy a szív is besunnyogott az intenzív osztályra a fiatal rezidens képében, akiben még él az eszmény, hogy gyógyítani esküdött, nem elvenni egy életet. Hatalmas plusz pont volt, hogy az írónő be merte vállalni, hogy a sárral dobálásuk nélkül mutatja fásultnak, és nemtörődömnek az orvosokat, és azt is, hogy kimondta, adott esetben egy ápoló, egy random takarító, aki csak heti X alkalommal jár arra, többet tudhat egy beteg állapotáról, mint a kezelőorvosa. Clélie Avit nem moralizált, nem akarta a frankót megmondani, és Elsa sem azt akarta megtanítani nekünk, olvasóknak, hogy minden orvos, aki egyetértett a -X beírásával, az egy rohadék, egyszerűen azt, hogy keményen kell akarni. Sokkal keményebben.

A könyv végén elrejtett mottó (Nem szó szerint idézem - Mindenki azt mondta, hogy lehetetlen, aztán jött egy hülye, akinek erről nem szóltak, és ő megcsinálta.) elképesztően igaz erre a könyvre. Nem csodálom, hogy Avit megnyerte a pályázatot. Ennél nagyobb WTF nem igazán történhetett. Bár nem tudom, kinek hány %-ban köszönhető a lehetetlen bekövetkezése. Tibault és Elsa közös kőkemény munkája, ennyi biztos.

(Megj: Igaz ugyan, és ezért minden franciául szépen beszélő ismerősömtől elnézést kérek, hogy én „Tibót” végig „Tibáltnak” hívtam magamban, de annyira adta magát a párhuzam. Tybalt, aki sosem kaphatja meg Júliát, örökké csak epekedik.)

Tetszett a könyv lezárása is, hogy épp annyi happy endet kapunk, amennyi ajándékot az okos lány vitt a királynak a népmesében. Egyszerre örül és sír az olvasó, hiszen ez még mindig nem garancia semmire. Önmagában az, hogy Elsa itt van, nem elég.
A regény azonban igen.

(Valamit tudhatnak ezek a franciák, mert ismét egy francia szerzőnél éreztem azt, hogy magasan kiemelkedik a műve a – gyakran középszerű – VP tengerből. Ezeknek a könyveknek külön kategóriát, külön pöttyöt kéne létrehozni, mert nem is illenek a sorozatba, sokkal inkább célozzák meg a felnőtteket, mint a kamaszokat, és sokkal mélyebbek, mint némelyik hatásvadász arany pöttyös.)

10 pont

Leo's chance - Leo esélye -> A szerelem csillagjegyében 2

"Megérdemel-e mindenki egy új esélyt? Az is, aki hazudik érte?
Jár-e mindannyiunknak egy újabb dobás? Akkor is, ha részben mi okoztuk a saját vesztünket?
Mi mindent követnél el azért, hogy új esélyt kapj a szerelemre? Hogy új esélyt kapj az életre? Hogy elmondhasd a saját történetedet?
Evie már elmondta az övét. De minden szerelemnek két oldala van. Most adjunk egy esélyt Leónak!"
Íme Leo könyve, amit az első rész megjelenésekor annyira vártam. Amitől annyit reméltem, és ami - sajnos - szintén csalódást okozott. De még mekkorát...

Kezdjük azonban a jó dolgokkal:

A múlt megidézése ismét remek, a két fiatal nevelőotthonbeli kapcsolatának momentumai csodálatosak. Imádtam őket, és annyira szerettem volna ugyanazt a két embert látni felnőttként… Annyira szerettem volna tovább imádni mindkettőjüket… Nem sikerült.
Leo dr. Fox-szal, a pszichiáterrel folytatott beszélgetései is egészen élvezetesek, bár nagyban rontja az élményt Leo maga.
Minden, ami nem a jelenben játszódik, szuper, és olyan alap, amire lehetne építkezni, Mia Sheridan mégsem teszi. Végig olyan érzésem volt, mintha két ember írta volna ezt a könyvet, valaki, aki a múltat kitalálta (és őt nagyon szeretem), és valaki, aki a jelenben vergődik, és tönkretesz mindent, még dr. Fox-ot is. (Ezt a Rontó Pált nagyon nem kedveltem.) A pszichiáter alakja a múltidézésnél érdekes volt, izgalmas, valóságos, aztán a számítástechnikai bravúr és a Lauren-en kitöltött bosszú ezt is fellőtte a csillagokba. Egy vicc lett az egész.

Érdekes, hogy az első könyvben Leo-ra voltam sokkal inkább kíváncsi, untam az egyszerű, kissé üresnek ható, bugyuta Evie-t, és reménykedtem abban, hogy Leo hozza el a mélységet… Most épp fordítva éreztem. Leo lett a faék, akinek egy értelmes gondolata sincs, és aki (lásd Christian Grey-t) egy normális világban vélhetően képtelen lenne bármilyen céget vezetni, nemhogy ekkorát (bár Grey-nél még így is értelmesebb).

A második rész, és igazából a teljes sorozat legnagyobb tanulsága tehát az, hogy mindkét szereplő érdekesebbnek tűnik a másik szemén át, mint amilyen valójában, tehát legalább arról hiteles képet kaphattam, mennyire torzítja a látásmódot az eszeveszett szerelem. (Legalábbis Mia Sheridan szerint.)

Hogy mi volt a legnagyobb gondom ezzel a könyvvel? Nem az, hogy Sheridan még mindig nem tud összetákolni egy középszerű románcot sem, nem is az, hogy Raine Miller-i mélységekbe jutott a gusztustalan férfiábrázolással, hanem az, hogy Leo egyszerre simulékony és édeskedves, és egyszerre ordenáré és gusztustalan. Igaz, csak 23 éves, és „még kinőheti”, de saját bevallása szerint már „felnőtt férfi” (lófülét), és vélhetően sajnos így marad. És mekkora kár érte. A sérült kamaszfiút bármikor magamhoz öleltem volna, és egyengettem volna az útját a felnőttségig, bőven megelégedve azzal a "nyereséggel", hogy boldog felnőtt lett, de azt a szörnyű alakot, amivé vált, csak pofán vágni akartam. Ahogy beszélt, ahogy gondolkozott, ahogy Evie-vel bánt (birtoklás, kisajátítás, "úgy élj, ahogy én akarom"- attitűd)...

Kicsit olyan érzésem van most, hogy köszönöm szépen, megnéztem, de nem kérem. Vigye, aki akarja. (Lehet, hogy a könyvet is, de Leo-t mindenképpen. Nem lett book-boyfriend alapanyag belőle)

A könyv további hibája, hogy a jelen még mindig, a férfi szemszögén át is dögletesen unalmas. Találkoznak, összejönnek, kiderül, ami beborult, aztán szánsájn. Mindezt úgy produkálja a regény, hogy Jake egy tapló, és Evie-n kívül kb. minden nővel bunkó módon viselkedik. Különösen Gwen-nel, aki bár olyan, amilyen, nem ezt érdemelte volna. Végülis Jake volt, aki használta őt, Jake volt, aki eldobta őt.

Sheridan stílusa nem sokat javult az első történet óta, de mindenképpen érdekes, hogy az egész könyvre vetítve van nagyjából 10-12 remekül sikerült mondat, és kb. ugyanennyi olyan, amitől a bőrt tudtam volna lekaparni az arcomról. A többi szimpla középszer. Jobbára ártalmatlan. Hálisten Leo nem lesz Grey szintű vadbarom.

A borító megint ronda, de már kezdem megszokni (az első résznél fél fokkal kevesebb PS torzítja, de a természetességtől mérföldekre vagyunk). Legalább tartós.

A „harmadik rész” ízelítője viszont… Kapásból millió kérdésem van. Miért nem Gwen? Ha nem Gwen, akkor ki az a Grace? Miért egy hetero pornószínész? Innentől akkor csilláron lógós ugrópók pozítúrában várhatóak a szerelmi jelenetek? Mi akarna ez lenni? És főleg miért? Ezekre a kérdésekre sajnos nem fogok választ kapni (de remélem itt a többi kedves értékelő majd megírja), ugyanis Ms. Sheridan és én magyar nyelven, és főleg pénzért itt és most végeztünk egymással.

6 pont

2015. november 28., szombat

This Girl - Ez a lány - Slammed 3

Ahhoz, hogy a Szívcsapás sorozat utolsó részéről bármit is mondhassak, az első és a második részről is beszélnem kell. Szerettem ezt a sorozatot, és szerettem Will Coopert. Elviseltem Layken Cohen-t. Szerettem a kissrácokat. Szép utazás volt. De hogy is kezdődött? Egy költözéssel.
"Apja váratlan halála után a 18 éves Layken lesz édesanyja és öccse legnagyobb támasza. Bár kívülről erősnek tűnik, valójában teljesen reményvesztetté válik.
Ekkor lép életébe egy fiatalember, aki mindent megváltoztat. Az ország másik végébe költöző Layken megismerkedik új szomszédjával, a huszonegy éves, jóképű Will-lel, aki szenvedélyesen rajong a slam költészet iránt. A fiatalok hamar egymásra találnak, és a lányban újra feléled a remény.
Csakhogy egy megdöbbentő felfedezés már az első csodálatos randevú után kettejük közé áll. Ettől fogva minden találkozás fájdalmassá válik számukra. Meg kell találniuk az egyensúlyt az egymás iránt táplált érzelmek és az őket szétszakítani akaró erők között."
Gondban voltam az első rész elolvasása után, mert adott volt egy sablon szerelmi történet, és egy sablon szakítás, ezerszer is olvasott, elcsépelt konfliktussal, és hosszú oldalakon keresztül olyasmik miatt vergődött a két főhős, ami miatt talán teljesen felesleges. Épp mire meguntam mindezt, és úgy kezdtem érezni, hogy mindenki megbolondult, aki az egekig magasztalta ezt a könyvet, megkaptam Colleen Hoover-től a pofont, ami már kijárt, amiért képes voltam „lenézni őt”.

Az egész történet olyan éles kanyarral váltott irányt, hogy pislogni sem volt időm. Később a sírástól erőm se nagyon. Utólag értelmet nyert a vergődés bő 90%-a is, a maradék 10%-nál fenntartom, hogy a főhős és a főhősnő egyszerűen ostobán viselkedtek.
Kel és Caulder halloweeni ötleténél pedig megérkeztem a történetbe. Azt hiszem nem túlzok, ha azt mondom, hogy nemcsak az év, de az étvized legjobb monológja hagyja el Layken száját. A szituáció, ahol és ahogyan elhangzik, csak még megrázóbbá teszi. Csak potyogtak a könnyeim, és át akartam ölelni azt a végtelenül bátor 18 éves kislányt nőt, majd Will felé löködni, hogy nézd, ott a gyógyszer minden kínodra, majd ő segít. Még a bankszámlám is leürítettem volna, ha ezzel zöld lámpát adhatok nekik.

A borítóval nem vagyok teljesen kibélkülve, de hát hogy a pillangóba lehetne más rajta, mint egy pillangó? Minden a helyére került. Arról viszont nem vagyok meggyőződve, hogy kell-e folytatás, valóban elbír-e egy ilyen történet egy második részt. Hiszen ez, akármilyen szomorú is, egy tündérmese. A folytatás pedig már a való élet lesz, annak minden nyomorával, és bűzével, dolgos hétköznapok egy formabontó családban, ahol megfér négy árva, egy intézeti gyerek, egy feminista és rendkívül tudálékos kislány. Nem tudom, akarom-e látni, ahogy két alig huszonéves két kamaszt nevel. (Hazudok, persze, hogy akarom látni! Will-ből sosem elég.)

Amit még fontosnak tartok kiemelni. Két elképesztően jó ötlet is volt a könyvben, amiket be kéne vezetnem a saját életemben is.
– A melyik inkább „ismerkedős” játék.
– A fénypont-mélypont napelemzős játék.
Szuper mindkettő.

Így lett 10 pontos a Szívcsapás története, persze csak azért, hogy a második kötetet, a Visszavonulót jól lehúzhassam.

"A sok viszontagság, szívfájdalom és sorscsapás ellenére a Layken és Will szerelme tovább él, és egyre biztosabbnak tűnik, hogy ők ketten összetartoznak.

A két fiatal azonban még nem is sejti, hogy mindaz, ami összehozta őket, egy idő után kettejük közé állhat. Kapcsolatuk komoly veszélybe kerül, és elképesztő akaraterőre lesz szükségük ahhoz, hogy megmentsék. Layken nem biztos benne, hogy Willel való viszonya a megfelelő alapokra épült, Will pedig nem tudja, hogyan bizonyíthatná szerelmét egy olyan lánynak, aki továbbra is „töklámpásokat farag”.

Miközben válaszokat keresnek a kérdéseikre, egy még nagyobb erőpróba vár rájuk – valami, ami nemcsak az ő életükre, de megmaradt szeretteik életére is végzetes hatással lehet…"

Hello Olvasó, Isten hozott a szexi Will fejében, és abban a folytatásban, ahova az első rész megjelenése óta félve akartál megérkezni. Belezuhantam ebbe a történetbe, mint Alice az üregbe a fehér nyúl után, és hiába rettegtem tőle, többé nem volt megállás.

Azon túl, hogy kissé felesleges folytatás volt, egy rettenetesen zavaró dolog is volt a könyvvel kapcsolatban. Valahogy sikerült megcserélni az oldalak sorrendjét a kötéskor, 270 után jön a 274-5, majd utána a 271… Először meg is ijedtem, hogy hiányzik belőle egy lap, aztán szimplán dühöngtem, hogy ott van az, csak elbújtatva. Nem súlyos baki, csak olyan amatőr dolog. Kár érte. Rontotta az élményt.

A borító szép, Kiersten karakterét imádtam, Eddie sajnos kevesebb szerepet kapott, hiányoltam a remek meglátásait és a humorát. Viszont imádtam Will fejében lenni. Kéne egy Will Cooper mindenkinek.

Az idealista, mindenfajta szexuális kapcsolatot nélkülöző szerelmi történet kicsit negédes volt nekem, de sikerült behúzniuk a csőbe, mert a „nagy megdöbbentő esemény” bekövetkeztekor sírtam. Nagyon tetszett, ahogy Will szemén át láttatta az eseményeket az írónő. Ahogy ismételgette a mondatokat, a szavakat, ahogy a monotóniával próbálta megnyugtatni magát, az elképesztően valósághű volt. Szinte éreztem magam mellett a padlón fekve, és majdhogynem képes lettem volna vele ordítani.

Majdhogynem. Kár, hogy a „nagy megdöbbentő esemény” tök felesleges klisé, bár előrébb lendíti kettejük kapcsolatát, mégis felesleges kör, kiszámítható, tudjuk, hogy jön, mint december 6-án a Mikulás. Hatásosabb lett volna, ha nem gondoltam volna előre, hogy hmm… Még csak a könyv közepén vagyok, kibékültek… Hmm… Itt most valami „nagy megdöbbentő esemény” következik majd.

Viszont szép az utolsó randevújuk miatti keretes szerkezet.
Imádtam Julia humorát, megdöbbentő, hogy holtában jobban csillogtatta, mint életében.
Nem bántam meg, hogy elolvastam, de azért többet vártam. Több tökfaragást.
Fénypont: A srácok tehetségnapja, ahol slam-előadást tartottak.
Mélypont: Vaughn.

Így lett 8 pontos a Point of Retreat.

"Colleen Hoover, a New York Times bestseller írója a viharos szerelemmel, szenvedéllyel és fájdalommal teli Szívcsapás-sorozattal számos olvasót ejtett rabul.
Miután Layken és Will szerelme a legnagyobb próbatételeket is kiállta, az immár házasságban élő fiatal pár végre kezdi biztonságban érezni magát a kapcsolatban. De bármennyire is élvezi Layken az új, közös életüket, néhány kérdés nem hagyja nyugodni. Noha Will szeretné magában tartani a múlt fájdalmas emlékeit, Layken mindent tudni akar róla. Will végül beadja a derekát, és elmeséli saját történetét, mely során felszínre kerülnek legbelsőbb érzelmei és gondolatai. Miközben újraéli jó és rossz pillanatait, a Laykennel való első találkozásáról is meglepő dolgok derülnek ki.
Az Ez a lány-ban Will a saját szemszögéből meséli el Laykenhez fűződő, bonyolult kapcsolatát. Kettejük jövője azon múlik, hogyan birkóznak meg a múlttal a közkedvelt Szívcsapás-sorozat záró részében."

És így jutottunk el a This Girl-höz, ahol ismét Will narrál, és ahol mindent megtudhattam róla, amit eddig nem. Tudtátok róla, hogy félig puerto rico-i? Na, hát én sem. És azt, hogy többet tudott Julia-ról, mint mi olvasók? És hogy elájul, ha szülni lát valakit? Főleg, ha az a valaki fontos számára?

Will Cooper <3 Még mindig.
Slam poetry <3 Még mindig.

Ez a könyv? Pont az, ami, és annyi, amennyi. Egy kellemes visszaemlékezés Will szemén át, egy korrekt kis leporelló, tulajdonképpen az első két kötet elolvasása után ez a harmadik bárhol felcsapható, Will és Lake életének bármelyik fejezetét érdemes újraolvasni, és a fiú szemén át újranézni. A történet csak a románcra fókuszál, és kicsit talán a halálra is, de ez elengedhetetlen (ismerve az alapot). Semmi lényeges újdonságot nem tudunk meg, semmi érdemi pluszt nem ad, mégsem egyszerű újramesélés, sokkal több annál. Ajtó Will gondolataiba, szívébe, amin végre engedi belépni az olvasót. Sokkal inkább érzelemközpontú, és sokkal kevésbé koncentrál az előző 2 könyv cselekményére. Nem a megtörtént eseményeket láttatja újra, inkább arról mesél, Will mit élt át mindeközben.

Csak még jobban megszerettem őt. Örülök, hogy a harmadik részt sem hagytam ki, és annak is, hogy happy enddel búcsúzhattam el a szereplőktől. Szép utazás volt.

Ezért 10 pontos a This Girl, nem azért, mert valóban annyit érdemel.

Chasing Nikki - Nikki nyomában

"Chase Walker régebben rendes srác volt – megnyerő, sportos, fényes jövő várt rá. De az életét sújtó tragédia után mélységesen elkeseredik. Az alkohol és a kábítószer fogságában fel sem tűnik neki, hogy eltékozolja az ifjúságát, mígnem egy nap letartóztatják. Chase anyja nem bírja tovább nézni, ahogy a fia tönkreteszi az életét, így vidékre költöznek nyugdíjas katona nagyapjához.
Chase egyáltalán nem örül az új helyzetnek, míg össze nem ismerkedik Nikkivel, a helyes pomponlánnyal, aki rá sem néz a magafajta rögbijátékosokra. Chase azonban nem az a típus, aki megfutamodik a kihívások elől, és elhatározza, hogy meghódítja Nikkit. Hamar rájön, micsoda mélységek rejlenek a csinos pofi mögött. Nikki balzsam a meggyötört lelkének. De amikor a lány életét is tragédia sújtja, Chase egyszeriben a végső megpróbáltatás előtt találja magát.
Bízhat Nikkiben, és mindabban, amit tőle tanult? És ez elégnek fog bizonyulni?
Egy tragédia megváltoztatja az életedet. Kettő felforgatja."
Mivel a magyar nyelvű kiadáshoz választott borító még ennél is sokkal rosszabb (egy okádék) ezért az egyik angol borítót választottam a könyvhöz, az egyetlent, amire rá tudok nézni (bár ez sem tetszik).

Ha egy szóban kéne írnom a könyvről, azt mondanám, hogy gyors. Túlságosan is gyors. Nem feltétlenül a klisékkel van bajom (költözés, rosszfiú kiszúrja a jókislányt, rosszfiú azt akarja, hogy a jókislány meglássa benne a mélységet, rosszfiúban van is mélység) hanem azzal, hogy mindez rettentően gyorsan történik. Az első, akit kiszúr magának, rögtön a jókislány. A jókislány szinte rögtön el is pirul. A jókislány a második beszélgetésük során feltárja a legnagyobb titkát a rosszfiúnak, aki ettől azonnal páncélos lovag üzemmódba kapcsol, és lepipálva minden jófiút, olyan érzelmessé és olyan törődővé válik, mint egy normális ember a 20-30. randevú környékén. A rosszfiú, aki eddig fizikailag is éhezett a megkönnyebbülésre, a nőkre, a drogokra, most hirtelen úgy DÖNT, hogy megy neki az önmegtartóztatás, és sem az alkohol, sem a drogok nem hiányoznak neki többé (sem a testének, sem az agyának). Nincs elvonás (bár ki is emeli, hogy nem volt függő) és nincsenek vágyódó gondolatok sem. (Ilyen nincs. Ennyire gyorsan nincs. Láttam már közelről rosszfiút, és olyat is, aki maga hozott meg ilyen döntéseket. Láttam az átmenetet a nemfüggő használóból tisztává válás útján. Az átmenet sem ilyen. Nem ilyen könnyű. Nem ilyen gyors.)

Ebben a könyvben minden gyors. A 100. oldalon már lángoló szenvedély, a kibontakozó érzelmi kapcsolat, Chase jellemfejlődése… (Ha a hasonló témájú VP-k közül kellene példát mondanom, amivel érdemes összehasonlítani, akkor a Tökéletes kémia vagy épp A vonzás szabályai tempója mellett ez a könyv egy eszeveszett száguldás. A végkifejlet ismeretében tudom miért, mert 260 oldalon kell leélni egy életet, de így sem lesz hiteles.)

Nem éreztem a szenvedélyt, az érzelmeket valódinak, nem tudtam együtt rezegni a szereplőkkel, ezért – sajnos – igazán drukkolni sem tudtam nekik. Tetszik, hogy Chase szemszögét olvashattam, végre nem egy lány mesélt, de nem tetszik, hogy Chase szemszöge nem volt elég férfias. hogy nem volt – megint ugyanide lyukadunk ki – hiteles.

Aranyosak voltak, persze… És valamennyire meg is kedveltem mindkettőjüket, de…
Ez már rég nem elég. Egy történet legyen valódi.

A „második rész” már valódibbnak tűnt. De túl későn jött. Talán majd a Finding Chase-ben én is megtalálom. Ha egyáltalán elolvasom. Most nem érzek ingert rá.

Igazából dühös vagyok az írónőre, mert tud ő ennél sokkal jobbat, olvastam is tőle sokkal jobbat. Nem értem miért kellett ezt. Miért így.

No és akkor a magyar kiadáshoz választott borító. Ez valami pusztulat ronda.
Nem tudom, hogy életemben ennyire giccseset tartottam-e úgy a kezemben, hogy az a saját könyvem, és hogy nem volt rajta Fabio… Erről ugyanis vagy ő, vagy egy unikornis hiányozna még, és akkor lenne „tökéletes”. Így csak 9 pont az 1-5-ig terjedő undorskálán. Szegény Lacey mindig megszívja a könyveivel, a Crush is gusztustalan lett.
(Ahogy egy kedves kommentelő felhívta rá a figyelmemet, sajnos az írónőnek nincs ízlése, neki ugyanis tetszett. Ez. Így. Elégedett volna vele. Boldoggá tette a kompozíció. Nem tudom mit mondjak erre. Gondolatban még mindig sírok.)

5/10

2015. november 27., péntek

Leo - A szerelem csillagjegyében


"Evie és Leo állami gondozott gyerekként találkoztak, és barátság szövődött közöttük. Az évek alatt kapcsolatuk szerelemmé mélyült, és megfogadták, ha Evie 18 éves lesz, együtt kezdik el felnőtt életüket.
Amikor Leót váratlanul örökbe fogadják, és el kell költöznie, megígéri Evie-nek, hogy keresni fogja, és néhány éven belül visszajön érte. A lány azonban nem hall felőle.
Nyolc évvel később, történetünk idején Evie már nehéz körülményei ellenére is kialakította az életét. Van munkája. Vannak barátai. Elégedett. Ekkor egyszer csak feltűnik az életében egy férfi, aki azt állítja, hogy a lány rég eltűnt szerelme, Leo küldte, hogy kutassa fel őt. Tagadhatatlanul vibrál közöttük a levegő. De vajon megbízhat-e Evie a vonzó idegenben? Vagy lehet, hogy az titkol valamit a Leóhoz fűződő kapcsolatáról és a srác sok évvel azelőtti eltűnéséről?"



Mia Sheridan! Beszéljünk meg valamit!
Valami nagyon fontosat. Ha már lopod Monica Murphy Heti csajának fő konfliktusát, akkor valahogy úgy kéne lopnod, hogy legalább olyan jó, vagy inkább jobb legyen az, ahogy Te megírod. (Ha Monica lopta Tőled – mindketten 2013-ban jelentetek meg – akkor pedig bocsánat kérek, de nem sajnállak érte, mert MM ki tudta bontani a drámát, Te viszont képtelen voltál.) Ha már alig 240 oldal áll rendelkezésedre, akkor érdemes több időt szánni a valódi érzelmekre, és a valódi fájdalomra, félelemre, haragra, stb… Nem, Mia, az orgazmus még mindig nem érzelem. Az, ha egy könyvben 200 oldalon keresztül folyamatosan szexelnek, még mindig nem minősül cselekménynek, főleg akkor nem, ha olyan fájdalmasan gyengén van megírva, mint ahogy a Leo-ban sikerült.

Pedig jó az alap. Nagyon jó. Árvaház, nevelőszülők, két jobb sorsra érdemes, dühös gyerek, akiket bántottak, elhagytak, eldobtak, akiket kvázi kivetett magából a „normálisak” társadalma. Egy kamaszkori szerelem. Egy nagy ígéret. Két tétova felnőtt, aki még mindig keresi önmagát, és akik keresik egymást is… Ez eddig szuper. De elrontottad Mia. Annyira elrontottad, hogy nem találom a szavakat.

1) Elrontottad, mert a fiút a pokolból mesés gazdagságba dobtad. 2) Elrontottad, mert nem engedted, hogy megismerjük, és megszeressük a férfit, csak annyit láttattál belőle, hogy jóképű, gazdag, és minden tekintetben potens. 3) Elrontottad, mert a mesés gazdagság árnyoldaláról alig 10 sorban meséltél. 4) Elrontottad, mert a főhősnő annyira semmilyen (túl szép, túl jó, mégis túl üres). 5) Elrontottad, mert a szerelmesek szinte semmit nem beszélnek, szinte alig ismerik meg egymást, és a férfi vagy ágyba viszi, vagy ajándékokkal kényezteti a kedvesét (semmi intellektualitás, semmi mélység). 6) Elrontottad, mert két külön kötetben írtad meg a két szemszöget, pedig sokkal többet adhattál volna az olvasóknak, ha hagyod Leo-t mesélni, vagy ha engeded, hogy néhol átvegye a gyeplőt…

Pedig az események fősodra még ennyi hibád ellenére is ígéretes, és a második rész, Leo könyve vélhetően sokkal de sokkal izgalmasabb, érdekesebb lesz.

A könyv további hibái: 
– Díszmeleg legjobb barát, akinek a melegségén kívül semmi funkciója, és semmi pluszt nem ad a történethez: pipa
– A Christian Grey -effektus, egy férfi csak akkor lehet vonzó, ha szemérmetlenül gazdag: pipa
– A túl soknál is sokkal több szex: pipa
– Faék egyszerűségű nyelvezet: pipa
– Minden harmadik oldalon 4-5 soron keresztül értesülhet az olvasó arról, hogy az egyébként templom egere szegénységű lány milyen ruhát vesz fel, hogy süti be a haját, és hogyan sminkel: pipa -> Megjegyzés: Mia! Kit érdekel ez? Sokkal fontosabb lenne, ha a szereplő arcát látnám, az egyéni hangját ismerném fel, mint az, hogy tudjam, barna vagy bordó pulóvert húz, és leggingsben megy-e futni, vagy buggyos melegítőnadrágban. (Szerintem életemben nem olvastam még olyan könyvet, amiben a semmiből ennyit öltözött volna a nő, és ennyit göndörítette volna a haját… Még Twilight-Bella is csak 2 emlékezetes öltözködős jelenetet produkált az első részben, de Evie ebben legalább 20-at. Röhej. )
- A borító megintcsak borzalmas, de a két szörnyű külföldiből tán a jobbat sikerült átvenni.

A könyv előnyei:
- A múltban játszódó jelenetek szépek és szerethetőek, a kislány Evie és a kamasz Leo közti románc sokkal hitelesebb és igazabb, mint bármi, ami később történik a könyvben.
- Van olyan beszélgetés a könyvben, két női karakter között, ami nem egy férfi karakterről szól.
- Leo szemszögét érdekesnek állítja be (tán az is lesz).

Megrendeltem a második részt is, mert Leo könyvére nagyon kíváncsi vagyok, de ha a minőség nem ugrik egy hatalmasat, Miss Sheridan és én lezárjuk nem túl gyümölcsöző kapcsolatunkat. Végleg.

5/10

2015. november 18., szerda

Grey

"…mert minden történetnek két oldala van.
E. L. James újraírta az elmúlt idők legsikeresebb bestsellerét.
Eljött a várva várt pillanat, amikor a Szürke-rajongók végre a titokzatos és izgató Christian gondolatai közé férkőzhetnek. Christian Grey szavain, gondolatain és álmain keresztül végre megtudjuk a titkot, mit gondolt a férfi az Anastasiával folytatott szenvedélyes kapcsolatáról.
A férfi gyönyörű, okos és a hatalom megszállottja. Világa rendezett, szigorú szabályok szerint működik, de fájdalmasan üres, mindaddig, amíg Anastasia Steele be nem lép az életébe. Miért nem képes ellenállni Ana csendes szépségének? Miért nem tud elszakadni tőle? Mi űzi ebbe a vakmerő és szenvedélyes viszonyba, ami mindkettőjüket felőrli? Ana átlát az álcának használt ridegségen, amivel Christian gyermekkori traumáit és szeretetlenségét palástolja. Vajon képes a lány csillapítani a fájdalmat, vagy a férfi lelkét emésztő sötét vágyak és öngyűlölet végül elűzik mellőle azt, aki az utolsó reménysugár lehetne az életében?
„Christian rendkívül összetett személyiség – nyilatkozta James –, az olvasóimat mindig is izgatták a vágyai, a gondolatai, és persze múltjának sötét árnyai is. Nagy öröm volt számomra ismét visszatérni Ana és Christian világába, és újraélni a történetet.”
Az Ötven árnyalat-trilógia világszerte 125 millió példányban kelt el, ez a könyvkiadás történetének eddigi legsikeresebb sorozata. E. L. James GREY című regénye június 18-án, Christian születésnapján jelenik meg az USA-ban."
Ennyi lenne a fülszöveg, és a majdhogynem esztétikusnak tekinthető borítót felcsapva kezdődik is a horror, eljő az apokalipszis, és valami olyan pusztulat bitang fos dolog történik, amire szavak sincsenek.
Hogy miért utálom A szürke 50 árnyalatát, és két folytatását, azt ennek a blognak a keretében még nem volt alkalmam kifejteni (és ennek a posztnak a keretében nem is fogom, de ígérem, külön posztot szentelek neki, mert megér - legalább - egy misét.), de a Grey elemzéséhez ennek ismerete nem is szükséges.
Előre le kell szögeznem, a Grey-t is utáltam. A szürkénél sokkal jobban. Miért is alakult ez így? Miért lett az érem másik oldala, avagy a fonák ezerszer, sőt, milliárdszor rosszabb, mint az egyébként is rühellt színe?
Hol is kezdjem...

A könyv több mint 700 oldal. Ismétlem, több mint 700 oldal. (Csak összevetésképpen, a Háború és béke ennek épp a duplája, több mint 1400 oldal... Tehát ez a könyv hosszban egy fél háború és béke...) 700 oldalon azért illene történni valaminek, nem igaz? Kéne cselekmény.
Na ez az, ami itt nincs. Három mondatban el tudom mondani a főbb történéseket, és a fő konfliktust.
Christian meglátja a kétbalkezes, barnahajú, jellegtelen, ártatlan Ana-t. Christian megszerzi magának az ostoba nőt, aki eközben romantikus ábrándokat szőve beleszeret. Christian - természetének engedelmeskede - a szart is kiveri a lányból, természetesen közös megegyezéses "BDSM" keretében, majd a lány elhagyja. Történet vége.
Ez a három dolog történik. Megismeri. Kiéli a vágyait. A nő lelép.

Ha nincs cselekmény, ha semmi sem történik, akkor mivel telik a 700 oldal? Őszinte leszek, azzal együtt sincs fogalmam róla, hogy olvastam az eredeti trilógiát, amiben a nő szemszögét ismerhettük meg, ott a könyv kb. 2/3-a arról szólt, hogy az ostoba liba Christian szépségét csodálja... Itt igazából valami olyasmi zajlik, hogy Ana harapdálja az ajkát, Grey-nek ettől folyamatosan erekciója van, és a nő szépségét dicsérgeti magában. Néha telefonál egyet, néha hoz egy-egy döntést, mert egy multimilliárdos cégvezetőről beszélünk, aki egy gigavállalatot irányít egy laptopról egy hotelszobából teljesen egyedül... Hiszen zseniálisan intelligens, kiemelkedő sportember, tud zongorázni, gyűjti a klasszikus irodalom első kiadásait, makulátlan az ízlése, mindig elegáns, mindig jó döntéseket hoz, és Bill Gates és Steve Jobs is hozzá járt üzleti tanfolyamra. Mert Grey ilyen zseniális. Igaz, hogy a cég valós működéséről semmi információt nem szerzünk ebből a könyvből sem, igaz, hogy valódi probléma sosem merül fel, komoly dilemma elé E. L. James egyszer sem állítja a főhősét, de nem baj, érjük be azzal, amit kapunk.
Szóval Grey 700 oldalon keresztül bámulja Ana-t, beszélget a saját farkával, és a farka mindenre reagál. Ana hajára, Ana illatára, Ana ajkaira... A horzsolásra Ana lábán. Christian farka nagyjából olyan szerepet tölt be ebben a történetben, mint Ana belső istennője az eredeti trilógiában, egyfajta dupla narrációt kapunk általa, saját, Grey-étől eltérő szemszöget, valamint némi disszociatív személyiségzavart. Ami, valljuk be, rendkívül ijesztő.

Ha eddig azt hitted, kedves olvasó, hogy C. G. egy beteg állat, akkor most rá kell döbbenned, hogy mekkorát tévedtél. Ostoba Ana szemüvegén át egy pszichopata, szociopata vadbarom képe rajzolódott ki, aki fizikailag és mentálisan is bántalmazza a vele levő nőt, minden létező módon elnyomja, és igyekszik olyannyira megtörni, hogy az, ami a nőből marad, már nyomokban se emlékeztesse az eredetire, hanem az ő igényei szerint formálódott szexjátékszer legyen, ami sosem gondolkozik, ritkán kérdez, de mindig készséges. Az árnyalat-trilógiában Christian szimplán csak ennyi. De a Grey-ben ennél jóval több. Itt pontosan nyomon követhető, hogy vadássza le a lányt, hogy követi, hogy méreti be a telefonját, hogy zsarolja bele a szüzessége elvesztésébe, és hogy zsarolja bele a se veled se nélküled jellegű, szinte kizárólag szexen alapuló, fizikai és lelki bántalmazást bőségesen tartalmazó, rendkívül egészségtelen kapcsolatukba, aminek a végkifejlete előre borítékolható. Valóban félelmetes oldalról oldalra előrehaladva látni, hogyan töri meg a naiv, ostoba kislány ellenállását, hogyan teszi szinte állatias módon magáévá, hogyan hagyja a legérzékenyebb pillanataiban magára... Néhol a hideg rázott ezektől a jelenetektől. (Olvastam valahol a neten egy szürke 50-es poént, amiben azt írták, hogy csak azért romantikus erotikus könyv kategóriában árulják, mert a pasi mocskosul gazdag, ha egy vízvezetékszerelő lenne, akkor a gyilkos elmék egyik epizódjának könyves feldolgozásaként kéne eladni... Teljesen igaz.)

Ha eddig azt hitted, hogy nem lehet rosszabb, akkor bizony megint tévedtél.
Christian gondolatait olvasni olyan, mint a Lepkegyűjtő fejében járni, ahol néha látogatást tesz Ted Bundy, és Andrei Chikatilo is. Grey ugyan nem öl nőket, de legalább olyan elszabott a lelkivilága, mint a fentebb említetteknek. Grey pszichiátriai eset, akinek gyógyszerekre, terápiára (és néha egy gumiszobára) lenne szüksége, nem pedig szubmisszív ostobákra, akik adják a lovat a marhaságai alá.

Egy percig nem tudom sajnálni a fickót, hiába a múltja tragédiája, hiába a drogos anya, hiába az anya halála, és a kanapé alá gurult zöld kisautó… Grey kapott egy második esélyt az élettől, olyan esélyt, ami egymilliárdból egy embernek adódik, és ennek ellenére 700+ oldalon keresztül semmi másról nem olvashattunk, mint arról, hogy szegény nyomorult Grey, akinek ekkora fájdalmakat kellett átélnie, szegény Grey, aki Elena áldozata, szegény Grey, akit még a csúnyagonosz Ana is elhagy…
Ha őszinte akarok lenni, okádtam ennek a fickónak minden gondolatától. Az E. L. James által ebbe a könyvbe beleköpött Christian ugyanis se nem mély, se nem érdekes, se nem intelligens. Egy ösztönlény, egy papírmasé Patrick Bateman… Nem találok rá szavakat. Rosszabb, mint bármi, amit az Árnyalat-trilógia alapján képzeltem. Egy fickó, akinek 30 évesen odáig terjed a kifejezőkészsége, hogy mindent a nemesebbik szerve rándulásaival reagál le? (Jó, tudom, ez E. L. James kifejezőkészségét jelzi csak tökéletesen pontosan, illetve azt, hogy mennyire ismeri/nem ismeri a férfiakat az írónő, de akkor is vicces.) Szálanként tudtam volna kitépni a hajamat, de ha minden egyes pénisz-említésnél kirántottam volna egy szálat, mostanra kopasz lennék. Ana belső istennője, akivel az az agyhalott nő járja a vitustáncot a saját fejében, kutyafüle Grey kommunikatív péniszéhez képest.

A könyv mérlege: E. L. James még mindig hülye, Grey még mindig beteg, de már lassan fokozhatatlan mértékben (ha ebből is trilógia lesz, nyilván fog ez még fokozódni). Ana még mindig egy idióta. A történet még mindig egy talicska trágya. Grey, aki elvileg egy kőgazdag „úriember”, ebben a könyvben 2 arcát mutatja. 1) tahó vadállat, ha rangban, hierarchiában, anyagi helyzetben alatta állóval beszél 2) idióta nyiforgó kislány, ha Ana nem úgy cselekszik, ahogy ő elvárná, és ez a kettősség a könyv legnagyobb hibája.

Mégsem ezért mondom, hogy tűzrevaló ez a könyv, nem a minősíthetetlen stílus, nem a cselekmény hiánya miatt. Minden korábban említett fekáliát elfogadtam volna, ha egy olyan férfi főhőst hoz E. L. James, aki VALÓBAN képes egy ekkora cég vezetésére, akinek van elég töke a saját és mások életének kézben tartásához. De ez a Grey, ez a nyafogó életképtelen olyannyira töketlen, hogy azt se nézem ki belőle, hogy a helyi WalMartig el tudná vezetni a családi terepjárót… Végig az volt az érzésem, hogy áramot kéne vezetnie, de mielőbb.

Értékelés: Minősíthetetlen
-10/-10 - mert ennél kevesebbet nem tudok adni

2015. november 1., vasárnap

Cinder & Ella


Kelly Oram újabb siker?könyve, melyet a Szívzűrterápia strébereknek után nagyon vártam, főleg mivel minden kritika olyan lelkes volt. A fülszöveg is csábító volt, még úgy is, hogy tényleg egy tündérmesét ír le:
"Ella élete minden, csak nem tündérmese. Nyolc hónapja vesztette el édesanyját egy balesetben, ő pedig súlyos sérüléseket szenvedett. Most gyerekkora óta nem látott apjához meg annak új családjához kell költöznie. Mesés…
Egyvalaki tartja benne a lelket: Cinder, akivel évek óta barátok a neten, de sosem találkoztak. Ella annyit tud, hogy a srác vicces, szexi, okos, és ugyanakkora könyvmoly, mint ő. (Á, egyáltalán nem az esete…) Fogalma sincs, hogy Cinder az egyik legmenőbb hollywoodi színész, aki a kedvenc fantasyregényükből készült filmben játssza a herceget. Vajon képest a valóságban is tündérmesévé változtatni Ella életét?"

Kemény indítás… Kőkemény… Mint a „rendes” Disney mesékben. Szóval a fairy tale hangulat már az első oldalakon eldőlt, hiszen megkaptuk a kötelező szülő elvesztése kártyát. A hercegnő költözni kényszerül, és új lakhelyén (ami most egy mindennel felszerelt villa, ápolókkal tornászokkal) gonosz mostohatestvérek, gonosz mostohaanya várja .A gonosz mostohaanya ugyan fele annyira sem gonosz, mint amennyire szegény elvarázsolt Ella gondolja, de ettől még egy hatalmas pipát betehetünk a listán a tétel mellé. A gyerekét elhanyagoló/ nem ismerő/ érzelmi szempontból tehát nem is létező apa szintén pipa. Minden adott, ami a Hamupipőke-sztorihoz kell, kivéve persze az üvegcipőt, hiszen Ella olyanban soha többé nem tud majd járni.

Érdekes hibrid ez a könyv, mert felmerültek benne jó (igazán jó) gondolatok, és igazán komoly témák, és meg is tettük az első lépéseket azok szép feloldásaihoz, de közben ott ez a mérhetetlen mennyiségű cukorszirup, amivel úgy lett nyakonöntve minden, hogy az igazán fontos dolgok elsikkadtak. Semmi nincs kibeszélve (talán csak Ella az egyik gonosztesóval alakuló kapcsolata), sehol az igazi katarzis, mert mindent beborít a „szerelem gyógyító ereje”. Kelly Oram olyan súlyos problémákkal dobálózik, mint szuicid hajlam, bullying, válás, szülő halála, a hírnév átka, stb… Ezekből 2-3 is bőségesen kitöltené a könyvet, de így, hogy minden egybe lett gyúrva, a végeredmény túl tömény, túl kidolgozatlan, túl középszerű.

Cinder mindent megold, Ella talpra áll Cinder miatt…

A nevek röhejesek, és Hollywood ábrázolása is végtelenül klisés… De az arányokkal is baj van. Ella és Cinder netes csevegései és telefonbeszélgetései szuperjók, érezni a kötődést, szinte látni a szálakat, ahogy a fiatalok között szövődnek, de rettentően keveset kapunk ebből, és emiatt a boldog végkifejlet túlságosan gyors lesz, túlságosan hirtelen. Nem lesz elég mély, nem lesz eléggé igaz. A könyv legnagyobb problémája, hogy úgy próbál komoly YA regény lenni, hogy meg akar maradni a happy end-be torkolló tündérmesék szintjén, ez a két dolog viszont kizárja egymást. Vagy a való életről beszélünk, fájdalmakról, tragédiákról, súlyos sebekről, vagy a szépleány karjára próbáljuk rá a selyemkesztyűt. Átmenet, egymásba mosódás nincs.

A mellékszereplők között vannak zseniálisak (Juliette és Vivian) vannak klisék (Vivian szülei - nem is megy át emiatt a sztori a Russo-teszten) és vannak értelmezhetetlenek (Rob, aki instantbarátként jelenik meg, mintha tényleg forró vízben oldható porból keverték volna 20 mp alatt, vagy épp az apa, aki negyvenes évei végén tanulja csak meg, hogy nem a gyermeke akart megszületni, a létéért nem a nem kívánt gyerek a hibás.) A családon belüli konfliktusok főleg a mostohagenyákkal hitelesek, azokban a balhékban tényleg van feszültség, van fájdalom. Az iskolai bullying és fizikai bántalmazás egyrészről (felnőtt oldalról hálisten) kellően komolyan lett véve, de YA oldalról mégis elbagatellizálódik. Ella nem áll ki magáért, nem védekezik, csak tűr, rettenetesen sokáig. Miért kell ahhoz Cinder, hogy ez a lány megmeneküljön? Miért nem húzta ki saját magát a bajból a saját hajánál fogva? Elég erős hozzá, csak ki kellett volna nyitnia a száját.

A főszereplő lány egyrészről remek példakép, mert kemény, másfelől viszont egy papírmasé, akinek egyediségét (pedig multikulti családból származik) sajnos nem a származása, az intelligenciája, a humora, vagy épp a hobbija adja, hanem az a baleset… Mindent megtudunk Ella-ról, korrekten fel van építve, mégis papírízű… Mégis kétdimenziós marad. Ella minden tinilányok minden fájdalma könyvbe gyúrva, és annyi tragédia egyben, ami már nem működik.
Cinder gondolataiból sokkal kevesebbet ismerhetünk meg a könyvben, megint gond van tehát az arányokkal. Amit látunk belőle, az alapján ismét azt kell mondanom, hogy annyira tökéletes az elnyomott szépfiú, hogy nem is létezik. Nehéz kedvelni, vagy álompasinak tartani, ha az ember tudja, hogy „ilyen állat pedig nincsen is”. Kevés a konfliktusa, kevés a valósága… Arra ma már nem lehet férfi főhőst felhúzni, hogy valaki egoista, jóképű, és a tökéletes nő miatt azonnal lemegy kutyába.

Tehát a Cinder és Ella sok szempontból csalódás volt számomra, bár voltak nagyon szép jelenetek, nagyon szerethető párbeszédek benne. Juliette jellemfejlődése is szuper, adtam is rá pontot, és a nagy felismerés pillanata, mikor Ella és Cinder is levetik a maszkjukat, szintén vicces volt. "Mondd, hogy autó". (Tudom, rossz példa, de a Big Brother első magyar évada jutott eszembe, amikor Horváth Zsanett th-zott minden t-vel végződő szóban, és utána hónapokig viccelődött azzal a fél ország, hogy Zsanett, mondd, hogy Margit híd. Margitthh híd.) Szóval az "oottó" rendkívül édes volt. Ott nagyon szerettem Ella-t.

De a történet vége agyoncsapott mindent, a cukormáz meleg vizeletként csorgott végig az addigi eseményeken, és a nagy pofon valamint a nagy feloldás röhejessé torzította az addig kellemes, bizsergető vagy épp elszomorító momentumokat. Ettől függetlenül megvenném egy kiskamasznak, kamasznak (megvettem magamnak is), mert egy olvasást mindenképpen megér.

A borító brutálisan, fájdalmasan rossz, Cinder tipikus kis kakadufrizurás nyálgépnek, Ella pedig photoshopba fejelt szupermodellnek tűnik rajta. Ezen a kompozíción pedig csak tovább ront az üvegcipő. Semmi titokzatosság, semmi sejtelmesség, és a könyv hangulatához sem illik. tudom, az eredeti is majdnem ez volt, csak tükrözték a cipőt, de ebben lehettek volna kreatívabbak, ha már Oram előző könyvénél is mertek változtatni.

A könyv egyébként tartós és szép, a borító nem szakad, nem gyűrődik, a sarkánál se akar kettéválni, sokadik olvasásra sem. De hát a Móra kiadó is régi motoros már ebben, pontosan tudják, hogy tisztességes munkát kell kiadniuk a kezük közül.

7  pont

2015. október 29., csütörtök

Taking Chances

Van egy könyv, amiről a molyon már elmondtam szinte minden rosszat. Egy könyv, ami a legvadabb rémálmaimban se jöjjön elő, soha többé. Egy könyv, ami rosszabb, mint a Twilight. Egy könyv, ami rosszabb, mint a Szürke 50 árnyalata... Egy könyv, ami rosszabb MINDENNÉL, amit valaha olvastam. Igazi trash skálás, méghozzá olyannyira, hogy ingyen sorsoltam ki mazochista jelentkezők között, és még az ajánlott postát is képes voltam fizetni, csak, hogy megszabadulhassak tőle. Pedig, ha megnézzük a fülszöveget, és figyelembe vesszük, hogy Vörös Pöttyös, elsőre akár még ártatlannak is tűnhet. 
"A tizennyolc éves Harper egész életét tengerészgyalogos apja szigorú felügyelete alatt töltötte, most azonban elérkezett az idő, amikor végre a saját életét élheti, és olyan tapasztalatokra tehet szert, amelyekről korábban csak az apja egységében szolgáló újoncoktól hallott. Harper hatalmas reményekkel kezdi meg első évét a San Diego-i Állami Egyetemen. 
Új lakótársának köszönhetően Harper hamar belecsöppen a bulik, a helyes pasik, a családi élet és a mindent elsöprő érzelmi viharok világába. A szíve csaknem kettészakad, amikor egyszerre szeret bele új barátjába, Brandonba és szobatársa bátyjába, Chase-be. Kemény külsejük és viharos múltjuk ellenére a fiúk imádják Harpert, és bármit megtennének érte – ha kell, félreállnak, csak hogy ő boldog legyen."
Ezzel reklámozza magát a könyv... Elhúzza a mézesmadzagot, kizárólag azért, hogy az első adandó alkalommal beletaposson az ember gyomrába, lerúgja a veséjét, megrepessze a lépét, és kizabálja az agyát az fülén és az orrán keresztül. 
Figyelem! A következő értékelés rengeteg csúnya, de azért nyomdafestéket még valamennyire tűrő szót fog tartalmazni, ezért előre is elnézést kérek.
Ha három szóban kéne értékelnem ezt a könyvet, azt mondanám, hogy irreális, ostoba, kidolgozatlan.
Mivel rettentően dühös vagyok Molly McAdams-re, és főleg magamra, amiért megvettem ezt a f*st, nem három szóban fogok értékelni. Őszintén mondom, hogy kategóriájában ennyire rosszat tán még életemben nem olvastam. Ha azt hittem, hogy Bella Swan az antinő a tvájlájtból, és ő lesz a LEGALJA a főhősnők között, hát, ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna. Harper kilométereket ver az önző, idióta, csak magával törődő Bellára. Harper nem csak ostoba, önző, gyerekes, éretlen, és idióta, hanem emellé még egy rohadt szemétláda is, aki a szerelem címke mögé rejtőzve olyan válogatott kínzásoknak teszi ki a két szerencsétlen fiút, aki az útjába akadt, amilyeneket más az ellenségével se tenne meg. Elképesztő ez a nő. 

A negatív karaktereket általában szívlapáttal akarom agyonveretni, de ezt a szörnyeteget, ezt szívem szerint élve boncolnám fel. Centi széles darabokra tudnám vágni egy életlen bicskával és egy műanyag kanállal. Ha valaki egy Parancsnok mellett nő fel, egy bázison, akkor ugye logikus, hogy az az első dolga, hogy piercinget rakasson az ajka felé, amint eljött otthonról. Ugye? Aztán elrohanjon egy buliba, ahol ágyba bújik (nem szexuális értelemben) egy számára idegennel, akibe persze RÖGTÖN beleszeret, párhuzamosan azzal, hogy beleszeret az illető idegen srác lakótársába is… Ez a NORMÁLIS viselkedés egy támaszponton nevelkedett lánytól. Úgy tört ki az apja által emelt falak közül, mintha nem is 18 éves lenne, hanem 3. Felelősségérzet nulla, józan ész megintcsak nulla. Mindent és mindenkit tönkretesz maga körül, és eközben természetesen saját magát is. Egy másodpercig nem tudom sajnálni ezt a nőt, sőt, válogatott szenvedéseket kívánok neki. 

Az instalove elképesztően dühítő, az, hogy a nagy semmit is képesek meglátni benne ezek a férfiak, és mindketten ennyire szeretik őt, vérforraló. Az egész egy agyrém.
De ezt még mind lenyeltem volna. Az életszerűtlen monológokat, a botrányos dialógusokat, a pocsék fordítást simán elfogadtam volna. Amit viszont képtelen voltam, az a két fiú családja… Mindenki MINDENT megbocsátott ennek a kis szutyoknak, mindenki szinte automatikusan ÉS AZONNAL befogadta, az egyik szerelme szüleit alig pár hét után anyának és apának hívhatta, a másik szerelme szülei tolerálták, hogy egyik kapcsolatból ugrál a másikba, és hogy párhuzamosan hülyít két jobb sorsra érdemes embert. SENKI NEM vágta pofon, és nem mondta azt, hogy térj észhez lányom, egy hazug görény vagy, és nem érdemled meg egyik férfi szerelmét se, mindenki inkább csak simogatta az álszent kis lelkét, hogy Harper drágám, Te olyan jó ember vagy, jó lélek, Téged csak elterelt ez a két nagy szerelem…. Röhög a vakbelem… Életszerűtlen, eltúlzott, ócska tündérmese, ami már-már annyira negédes, hogy a visszájára fordul. 

Az egyik nagy konfliktus 100 kilométerről bűzlik, hogy hazugság, Harper mégis felül neki, és elüldözi az egyetlent, akit érdemes lett volna választania.
A másik nagy konfliktus pedig gyomorforgató. Nem tudom, hogy normális emberek hogy reagálnak arra, ha (nem lehetek spoileres) szóval arra, ami történik, de ha az én „menyem” két héttel „bizonyos események után” már egy másik férfival csókolózva vigasztalódna, biztos, hogy nem simogatnám megértően a buksiját, hogy édes kislányom, hát ez is egy nagy szerelem, hanem kitépném a szívét a torkán keresztül a 10 körmömmel. Mert ilyet normális nő nem csinál.
Hogy a két férfi főhősről is szót ejtsek.
Chase érdekes személyiség is lehetne, de nem kap teret, nem kap időt. Nem ismerjük meg, bár a két fiú közül kérdés nélkül őt választanám.
Brandon annyira kétdimenziós, hogy hiába van jelen, nincs ott igazán. Instalove, instakedvesség, instaminden…
McAdams szerintem minden létező romantikus könyv főbb momentumait egybe akarta olvasztani ebben a karakterben, hiszen verekszik (mint Travis, meg a Real főhőse, meg… ) birtokló, bár tagadja (mint Edward, mint Travis, mint…. ) okos (mint Travis, mint Edward, mint…. ) Stb. Szóval Brandon igazából egy herélt Travis light, akibe szinte minden más romantikus férfi főhőst beleoltottak, de az életet, a valóságosságot, a szerethetőséget kilúgozták belőle a biztonság kedvéért. Csak, hogy biztosan ne ártson… 

Történik, ami történik, ez megint spoiler lenne, nem mennék bele inkább… De oldalról oldalra nyúlt az arcom, és a végére fel akartam gyújtani az egész könyvet, kitépni a lapokat, megtaposni, stb.
Egyrészt mert van ám egy olyan szó, hogy bizalom. Meg egy olyan is, hogy logika. Sőt, szókapcsolatban is létezik, logikus gondolkodásként. Hát, ebben az univerzumban semmi sincs ebből. Amit ez a Harper nevű szörnyeteg tesz, arra pedig szavak sincsenek.
Ez nem szerelmi történet, ez inkább pszichohorror.
Aki jót akar magának, az nem olvassa el, és SOHA SEMMILYEN KÖRÜLMÉNYEK KÖZÖTT nem adja 14 -18 éves kamaszok kezébe, mert ha erről az agyhalott Harper-ről vesznek példát, akkor szomorú jövő elé nézünk össztársadalmi szinten.
Gyöngyszemek a könyvből:
„elfojt a magzatvíz”
„szereltek”
„de viszont”
Folytassam?
Nincs az a pontszám, ami ezt kifejezné.
-10 pont