A Kis Bizsu

"Thérèse, a magányos, fiatal lány megpillant a párizsi metróban egy sárga kabátos nőt, aki különös módon hasonlít évek óta eltűntnek hitt anyjára. A nyomába ered, s e szokatlan keresés közben fölidézi maga előtt a múltját, s igyekszik megválaszolni a nyitva maradt kérdéseket: Mi volt hazugság, és mi igaz? Az anyja valóban meghalt-e Marokkóban, ahogyan azt eddig tudta, vagy mindvégig itt élt Párizsban, s csak karrierje miatt hagyta el lányát, akit boldogabb időkben Kis Bizsunak hívott? S vajon e boldogabb idők gazdagsága honnan származott? Ki volt az anyja tulajdonképpen, és kivé lett ő maga? Jóvá tudja-e tenni a múlt hibáit? A szép, törékeny lány igyekszik eligazodni az emlékezetében megmaradt nevek és helyszínek kavalkádjában, s kikapaszkodni valahogy múltja sötét árnyai közül."

Eddig a fülszöveg, innentől ketten maradunk, a Nobel-díjas író, Modiano, és én. Bizsut nem számolom a társaságunkba, mert a lány gondolataiból azt sem lehet elhinni, amit kérdez, nemhogy azt, amire visszaemlékezik.

Hogy mit gondolok erről a történetről? Selyemköntösben a semmi.

Határozott nemet mondok erre a könyvre, és a benne szereplő, mentálisan beteg, nehéz sorsú Bizsura is. A történetnek se eleje, se vége, és ami a legdühítőbb, értelme sincs. Bizsu úgy próbálja összerakni a múltja darabjait, hogy azt sem hiheti el az olvasó, ami kérdésként hangzik el, nemhogy a tényként közölt dolgokat… Minden épp annyira lehet tévedés, mint annak az ellenkezője. Innentől akkor mi az, amit értékelni lehet? Az ötlet?  A koncepció? Láttam már hasonlót, ennél jobbat is. Máskor. Mástól.

A megvalósítás? Se nem stílusbravúr, se nem formabontó zsenialitás. Modiano inkább másol, és inkább beül a készbe, minthogy valami egyedit, megismételhetetlent alkosson. Azt az illúziót kelti, hogy történt valami, hogy átélhettünk valamit, de közben ez csak az, amit az első mondatomban írtam. Selyemköntösben a semmi. Szépelgés, és művészieskedés, de valós érték nélkül. Azt hazudja a könyv, azt hazudja maga Bijou, hogy most dráma van, most épp átélünk valamit, de ha racionálisan nézzük, nem történik semmi igaz. Nem történik semmi.

A sok pozitív értékelés után ez nekem hatalmas csalódás volt. (Arról nem is beszélve, hogy régen rossz, ha jegyzetben kell megmagyarázni, miről is szólt, amit olvastunk, ha az egyszeri feldolgozónak semmi saját benyomása nem születik, mert nem is születhet ebből a katyvaszból. Akkor bizony ez a katyvasz úgy sz*r, ahogy van… Hajós András elcsépelt poénja jutott eszembe A kis Bizsu kapcsán: „Mire gondolt a költő? A jogdíjra.” Mire gondolt itt Modiano? Arra, hogy a kommersz ponyvákon felnőtt lázas ifjúság elélvez majd a semmitől is, ha szépen burkolja be. Ennél pedig én többre tartottam őt. Mindketten tévedtünk.)

5 pont

A damaszkuszi mester

"A regény egy csodálatos klezmerhegedű „élő” vándorlását, történetét és sorsát beszéli el a XX. századi Magyarországon és a világon. A hegedű a történet kezdetén néma. Ettől maga a hegedű „szenved” a legjobban, hiszen ez a hangszer érez, sőt lelke van. Hangja azonban – legalábbis ekkor – nincsen. 
Az elbeszélés kerete a kelet-európai zsidó revival folyamata a kétezres évek Budapestjén. A világírű hegedűművész, a csaknem nyolcvanéves Zigenheim Jakab Junior fél évszázados bolyongás után hazatér Magyarországra örökségével, a csodálatos klezmerhegedűvel. A hegedű, amely csak annál szólal meg, akit gazdájának választ, a második világháború óta néma, Zigenheim Junior mégis több évtizeden át őrzi különös örökségét, mert küldetésének érzi, hogy a megfelelő időben továbbadja a hangszert valakinek, aki arra alkalmas. Az „örököst” a fiatal budapesti zsidó lány, Ritter Beka személyében találja meg, aki nem régiben elhunyt apját gyászolja."

Évszázadokat felölelő történet, 3 párhuzamos történetszállal, és 2 közepesen unalmas főszereplővel, akik közül csak az egyik ember. A hegedű sajnos élemedett kora ellenére kifejezetten ostoba, és ahhoz képest, hogy lelke van, és varázslat szólaltatja meg belőle a muzsikát, elég egyszerűcskére sikeredtek a gondolatai. Beka jelene szinte elveszik az emlékek között, a családja múltja borostyánként fonódik a lányra, aki a vékonyka (alig 150 oldalas) könyv végére sem tudja lerázni magáról a tragédiákat. A félelem nem a lelkében bújik meg, inkább a génjein keresztül örökítették belé az ősei. Ezt leszámítva egészen szimpatikus lány, csak az a sok fóbia ne kínozná, és ne szivárogna be lassan az olvasók elméjébe is… 

A főszereplőt leszámítva a karakterek kidolgozatlanok, és túlságosan fekete-fehérek. Az anya Beka szemén át nézve olyan mérhetetlenül antipatikus, hogy alig lehet befogadni a róla szóló sorokat.

Nem voltam maradéktalanul elégedett, valahogy furcsának éreztem a nyelvezetet, azt, hogy a mobilját zsebéből elővevő fiatal egyetemi hallgató pendelynek nevezi a testvére testét fedő szövetet… Furcsának éreztem, hogy Bekának felnőtt nőként ennyire fogalma sincs a szexualitásról, mobillal a zsebében, az internet korában ennyire nem lehet elmaradott senki. 

Nem voltam maradéktalanul elégedett, mert egy ilyen nagyívű történetet, ekkora utat - amekkorát bejárt a hegedű - nem lehet alig 10-20 oldalban elmismásolni. Az össz-zsidó üldöztetést, a különböző korok kegyetlenségeit szintén lehetetlen átadni 2-3 sorban/éra. Túl kevés, túl gyors, és túl elnagyolt az egész, miközben Beka problémáinak boncolgatásánál túl lassú, túl részletekbe menő, és túl fárasztó. A két történet egyáltalán nincs arányban egymással, és hiába értem a koncepciót, hiába egyértelmű, hogy az írónő azt szeretné, ha a lány jelenkori kételyein és útkeresésén keresztül értenénk meg a zsidóság múltják és tragédiáját, a dolog sajnos nem működik. Pedig annyira jó volt a koncepció. Olyan kár érte.

Az utolsó öt (ismétlem ÖT) oldalra bezsúfolt „szerelmi történet” pedig végképp agyoncsapta az egész regényt. Komolytalan, kidolgozatlan, és mindennel szembemegy, amit Beka addig képviselt. 
A remek alapötlet és a kellemes zeneiség ellenére ez a történet sajnos középszerű maradt, ezért az alacsony pontszám. 

6 pont