X - A gyilkos ismeretlen

"A kamaszlányát egyedül nevelő Jaszukóhoz váratlanul betoppan erőszakos exférje. Heves vitába bonyolódnak, és a férfi végül holtan végzi. Szomszédjuk, a különc matematikus már régóta gyengéd érzelmeket táplál az asszony iránt. Felajánlja, hogy biztosítja számukra a tökéletes alibit. Az egyetlen kikötése, hogy Jaszukóék mostantól szóról-szóra kövessék az utasításait. Mikor a tokiói rendőrség felügyelője a helyszínre érkezik, egy brutális gyilkossággal szembesül. Ám a bizonyítékok sehogyan sem állnak össze, ezért briliáns eszű fizikus barátjához fordul segítségért. Kezdetét veszi a lángelmék csatája: az egyik zseni hideg logikával igyekszik feltárni az igazságot, míg a másik heves szenvedéllyel küzd, hogy megmentse a szeretett nőt. Higasinó Keigó világhírű, Naoki-díjas, japán bestsellerszerző. Lendületes, meghökkentő fordulatokkal teli krimijéből több mint kétmillió példány fogyott világszerte."

Újabb szög az „Alakítsunk ki jó véleményt Japánról” tervem koporsójába.

Egy jó barátnőm elképesztő mértékben imádja Japánt és a japánokat, ezért – hála neki – sokat tudok az országról, a kultúráról, és az emberekről (talán túl sokat is). Abszolút semmi nem vonz oda, a szakuravirágzást és a szép tájat leszámítva, de vélhetően sosem fogom élőben megnézni, mert nem tudok mit kezdeni a hagyománytiszteletükkel, a szertartásosságukkal, a fura szabályaikkal, és egyáltalán, a furaságukkal. Nem kötnek le a mangák, sem az animék (talán ha kettőt szerettem összesen eddig, és az egyik abból is a Death Note volt) szóval alapból hátrányból indult nálam ez a könyv is.

Viszont a borító gyönyörű, és a fülszöveg annyira ígéretes volt, hogy minden félelmem ellenére megrendeltem 2+1 akcióban (tudhatnám pedig, hogy amit abban adnak, az hiába fénylik…) mivel a Battle Royale-t imádtam, és reméltem, hogy valami hasonlóan pergő dinamikájú, érdekes, izgalmas könyvet kapok, amiben lesz gyiilkosság, szerelem, titkok, és végzetes szenvedély. Vélhetően félreértelmeztem a leírást, mert arra számítottam, hogy Isigami valami őrült perverz zseni, aki a hulla eltüntetése után magához költözteti a két nőt, és zsarolni és/vagy bántalmazni kezdi őket. Talán kényszeríti is Jaszukót (esetleg a lányát is) hogy hazudjon szerelmet neki. Ebből még egy egészen jó Lepkegyűjtő – vagy épp Priklopil -történet is kerekedhetett volna, megkoronázva egy izgalmas nyomozással, és a két zsenivel, akiket ugye ígértek.

Ehelyett mit kaptam? Egy izzadásra erősen hajlamos tutyimutyi matematikatanár már az elején elszúrta a holttest eltüntetését, és a gyanú elterelését, a bizonyítékok már a könyv 92. oldalán egyértelműen a tettes/tettesek irányába mutattak, és a rendőrség szimpla töketlenkedésén múlt csak, hogy további 200 oldal kellett ahhoz, hogy teljesen értelmetlenné váljon az egész történet. Logikátlanság követett logikátlanságot. Isigami teljes nyugalommal odatelefonál Jaszukóhoz a vezetékes telefonon, és megkérdezi, mihez akarnak kezdeni a hullával, majd 3 nappal később már csak utcai fülkéből meri hívni, kártyával(!), mert nem hiszi el, hogy ne hallgatná le a rendőrség/a kormány a magántelefonokat? Kissé kései az óvatosság, nem? Hasonlóan mókás jelenet volt, amikor a nagy zseni azt kért Miszato-tól, hogy a hulla eltávolítása után porszívózzon össze. Jó alaposan. Hát hogyne. Én is úgy tüntetném el a tatamiról a DNS-t, hogy felporszívózok…

Szóval nem elég, hogy nem azt kaptam, amit reméltem, nem egy manipulatív szörnyet, csak egy kopaszodó öreg nyomorultat, aki egy plátói szerelemért tönkretette az életét, de még a lángelmék csatája is elmaradt. Általánosságban az elmék csatája is. Isigami persze megkeveri a lapokat, és az utolsó 20 oldalig a nagy fizikus ellenfél számára sem derül ki, amit én kb. a 30. oldalon tudtam, hogy nem Togasi Sindzsi ügyét szakértik, de ez édeskevés. Ettől még nem lesz jó egy könyv.

A történet furcsa volt (mint amilyen egy Columbo-remake lenne, ha Adam Sandler akarná játszaná a nyomozót, és Pamela Anderson a titokzatos feleséget), iszonyú lassú, vontatott, és bár gyorsan haladtam az olvasással – meglepően gyorsan- mégis unalmasnak mondanám.

A szereplők élettelenek, unalmasak, és semmilyenek. Azon kívül, hogy sikerült megölniük egy rossz embert, semmi mást nem voltak képesek összehozni. Még egy normális reakciót sem a történtekre. Egyiküknek sem tudtam drukkolni, sőt, azt kívántam, kb. a 120. oldaltól, hogy bukjanak már le, ennek a vajúdásnak legyen már vége. Jaszuko különösen bicskanyitogató volt, és kimondottan örültem volna, ha valaki őt teszi el láb alól. Miszato még mellékszereplő sem lett a saját életében, nemhogy főhős nem...

A matematikából sem kaptunk semmit, csak ígéretet. N-nek és P-k voltak a reklámban, aztán ebből az egyetlen NP ami megvalósult, az a nagy pi... De nem káromkodok, megfogadtam, hogy nem káromkodok.

Konklúzió: továbbra sem tudok a japánokkal mit kezdeni. Nem értem őket – és nem is akarom őket érteni. Ez a könyv tipikusan japán, nem is értem azt sem, miért reméltem, hogy jó lesz. Hatalmas csalódás.

Aki szerint pedig Higasino Keigo a japán Stieg Larsson, annak szeretnék bemosni egyet.

5  pont

Örök éj

"Michael Rogers fiatal, jóképű, szegény, és egy álmot dédelget. Szerelmével a híres építész, Santonix egy házában szeretne élni, amelyet az általa kiválasztott helyre neki tervezne. Aztán egy nap egy álmos faluba veti a végzet, és megtalálja a tökéletes házhelyet. Két baj van: nincs rá pénze, és a helyen átok ül. Cigányok tanyája volt hajdan, és megátkozták, amikor elkergették őket onnan. Michael számára azonban szerencsét hoz a hely: itt találkozik Ellie-vel, a szép, kedves, szelíd és dúsgazdag amerikai lánnyal. Együtt minden álmuk valóra válik, felépül a házuk, és boldogan beköltöznek. De Ellie-t megfenyegeti a faluban élő utolsó cigányasszony, és Michael tiltakozása ellenére hozzájuk költözik Ellie titkárnője, barátnője, a hideg, szőke szépség, Greta. Kire sújt le a cigányok átka? Miért üldözi Mrs. Lee, a cigányasszony Ellie-t a házban és a birtokon? Agatha Christie baljós hangulatú regénye az életmű ismerőinek is tartogat meglepetéseket."

Eddig a fülszöveg, és a kissé megtévesztő, melankolikus borító. A könyv Agatha Christie életművének egy formabontó, abból majdhogynem ki is lógó darabja. Egy olyan lányregény, ami csak az utolsó 20-30 oldalon fordul krimibe, majd thrillerbe, néhol valódi horror felhangokkal.
Teljesen más a nyelvezete is, mint a legtöbb A.C. könyvnek, remekül sikerült ugyanis megragadnia a kissé egyszerű, nagyravágyó, törtető félművelt suttyó stílusát. Mike narrációja végig lekötötte a figyelmemet, képtelen voltam elhatárolódni tőle, képtelen voltam nem a szemén át látni a világot, hanem csupasz valójában vizsgálni azt. Magával ragadott az a hihetetlen akarás, ami belőle áradt, a folyamatos görcs, a feszülés... Ezeken a vágyakon kívül alig mutatott érzelmet, aminek már az elején gyanúsnak kellett volna lennie, de bolond voltam, és elsiklottam a fontos dolgok felett.

Pedig sok fontos dolog volt: Ellie, a drága Ellie, aki mellékszereplő lett a saját életében. A remekül ábrázolt mellékszereplők, akik úgy tudtak fontossá válni, hogy saját szavuk szinte nem is volt a történetben. Mégis, mindezek ellenére szinte a történet kétharmadáig drukkoltam Mike-nak, akartam, hogy beilleszkedjen, hogy megkapja mindazt, amire vágyik. Legalább olyan erősen akartam, ahogy ő akarta a rossz dolgokat. Elhessegettem a gyanút, nem figyeltem az aggódó édesanya, és az emberi gyarlóságot tökéletesen felismerő Santonix szavaira. Nekem Mike volt a hős.

Agatha Christie szándékosan intézte így, altatta el az olvasókat, hogy utána még nagyobb lehessen a kiosztott pofon. Majdhogynem szégyellem magam, hogy engem is elaltatott. Azt hittem ez a történet lesz a kivétel. De nem, nem volt kivétel. A.C. regényeiben hullanak az emberek, így hát az Örök éjben is hullaniuk kellett. A szívem megszakadt értük, mindegyikükért, legyenek jók, vagy épp a leggonoszabbak. Ha összehasonlítom a történetet a Cipruskoporsóval, mely abszolút nem érintett meg, és melyben akár a fél falu elhalálozhatott volna, akkor sem lett volna izgalmasabb, itt már egy halálnak volt jelentősége.

Az igazi gyomrost azonban az utolsó 2 fejezet osztotta ki. Mindig is tudtam, hogy a szörnyek nem az ágy alatt, nem a gardróbban, nem másik dimenziókban élnek, hanem köztünk, emberek között. Bennünk. Talán mindenkiben. Az Örök éj egy igazi szörny története, egy olyan személyé, akinek nincs létjogosultsága ebben a világban, akinek a bűneiért a legsúlyosabb büntetést kell kapnia. Még most is ráz tőle a hideg, ha rá gondolok. Végigszalad rajtam a borzongás újra és újra.

Ami miatt viszont rettentően dühös vagyok a kiadóra, az a rengeteg elgépelés, a tördelési hibák, és úgy általánosságban az Európától szokatlan, szinte már hihetetlen mértékű igénytelenség. Kedvem lett volna piros tollal végigjavítani, ilyen módon dekorálva ki a könyvet.

9/10

A halál szerelmese

"Moszkvában működik egy titokzatos társaság: a Halál Szerelmesei, melynek tagjai egymás után vetnek véget saját életüknek. Meggyőződésük ugyanis, hogy a földi élet csak büntetés: szabadulni kell tőle. S bár ez a büntetés ideiglenes, tilos önkényesen megszakítani – az áhított öngyilkosságot csak az követheti el, aki megkapta a Halál hívó jelét. A társaság tagjai türelmetlenül várják a jeleket, s a szerencsés kiválasztott azonnal végez magával – csak egy búcsúverset ír még előtte. 
Mása Mironova egy unalmas vidéki városból költözik Moszkvába a szerelmese kedvéért, s hamarosan ő is a titkos társaságban találja magát. Most végre csupa izgalom az élete. S minden még izgalmasabbá válik, amikor Eraszt Fandorin – álnevén Gendzsi herceg – is csatlakozik a klubhoz. Senki nem sejti róla, hogy ő nem a dekadens moszkvai értelmiségiek egyike, hanem nyomozó – bár moszkvai hivatalos karrierjével már felhagyott –, aki mindenáron ki akarja deríteni, ki és mi célból veszi rá ezeket az idealista fiatalokat az öngyilkosságra. 
Borisz Akunyin krimisorozatának újabb kötetében Fandorin, a zseniális nyomozó új oldaláról mutatkozik be – megváltoztatta a nevét, remekül tud haikut írni, éppen új távolsági és sebességi rekordot készül felállítani háromkerekű automobiljával, de mindezeknél fontosabb, hogy ezúttal minden hivatali kötelezettség nélkül, a dekadens eszmékbe bódult fiatalok iránti együttérzésből kockáztatja életét…"

Kemény borítós, az Európa Kiadóhoz méltóan szép, letisztult borítójú könyv, ami - küllemét tekintve - remekül illeszkedik a Fandorin sorozatba. Tetszett a koncepció, és a fülszöveg is csábítónak ígérkezett, a könyvet olvasva mégis csalódnom kellett... A szép külső most középszerű, vontatott, mondhatni unalmas belsőt takart. 

Alapvetően 4 különböző stílust elegyítve született meg ez a regény, bulvárcikkek adják a felvezetést, és a fűszert az egymást követő tragédiák sorára, egy ostoba kislány irodalminak szánt, de inkább nevetséges naplója a tökéletesen hiteltelen, idealizált, hazug ábrázolása az eseményeknek, egy ügynök főnökének tett jelentései mutatják meg a majdhogynem hiteles képet, és végül ott vannak a "szimpla leírások", az egyszerű történetmesélés, amikor maga az író narrál, és ő próbálja megértetni az olvasóival, mi is történik. A bulvárcikkek és az ügynöki jelentések nagyon tetszettek, és teljesen be is szippantott a könyv ezeknél a nézőpontoknál, azonban Columbina halálosan ostoba sorai oldalanként reszeltek le rólam egy-egy IQ-pontot. Azt a nőt szívem szerint a megjelenésétől számított 3. oldalon szúrtam volna szíven egy kalaptűvel, naivitása, nagyravágyása, hóbortjai, és általános debilitása ugyanis teljesen kikészített. 

Na de nézzük a történetet... A fiatal, ostoba Mása Mironovna (vagy valami hasonló nevű igazából mindegy is) az isten háta mögött harminchárommal találkozik egy ifjú diákkal, aki elrabolja a szívét. A lány megszökik a szüleitől, addigi életéből, követi a fiút Moszkvába, ahol immáron Columbina-ként, a végzet asszonyaként kíván megjelenni. Befest egy kis siklót, hogy kobrának hazudhassa, átalakítja a ruháit, melyek révén csak még nevetségesebb, még szánalmat ébresztőbb lesz, mint korábban. Ő azonban végre "valakinek" érzi magát, és mint femme fatale vonul be Petya karján Prospero dózse titkos helyére, ahol gyülekeznek a halál szerelmesei. A dózse egy hazug szemfényvesztő, mindemellett egy vén kujon, egy erőszaktevő hipnotizőr, és egy rendkívül beteg elméjű, ebből fakadóan rendkívül veszélyes ember. A köré gyűlő kis társaság minden tagja sérült valamilyen módon, de a legbugyutább közöttük minden bizonnyal Columbina. A kör tagjai a halált várják vőlegényül/menyasszonyul, és ha megkapták a jelet, eldobják maguktól az életüket. Ekkor a megüresedő helyre a kör új tagot vesz fel. Tehát soha véget nem érő öngyilkossági hullám ígéretét hordozza, ezért mielőbb fel kell számolni, el kell pusztítani, és ki kell húzni a vezetője méregfogát. Ezt a feladatot vállalja magára Fandorin, akinek eleinte nincs tudomása arról, hogy más "árulók" is tagjai a körnek, hogy nem csak ő dolgozik a dózse ellen. 

Egy rettentően elcsépelt poénnal akartam indítani, el szerettem volna mondani, hogy ez a regény oroszokról szólt (haha), de aztán meggondoltam, mert pont annyira szólt oroszokról, mint amennyire nem. Pont annyira regény, mint amennyire nem, és pont annyira krimi, amennyire nem. 
Néhol megdöbbentően vontatott, Fandorin is csak passzív szemlélője az eseményeknek, nem alakítója, pedig újabb és újabb tragédiák követik egymást. A dózse sorra rontja meg a fiatal lányokat, köztük Columbina-t is, aki nem csak ártatlanságát, de maradék józan eszét is elveszti a történet előrehaladásával.  A krimiszál elnagyolt, a művészieskedés túl sok. Ennyit nem bírt el ez a soványka történet. 

Akunyin remekül ábrázol, szinte bármit, kivéve a vakszerencse által az emberek útjába sodort véletleneket. Az nem igazán megy neki, ebben a könyvben mégis abból próbált összezsúfolni jó párat, a hitelesség épp ezért szenved csorbát. A dózse annyi minden egyszerre, hipnotizőr, kémikus, mondhatni alkimista, élvhajhász, értelmiségi, koszorús költő, avatott irodalomkritikus... Annyi szerepet akar betölteni, s annyi szerepben bukik el csúfosan. Gendzsi herceg látja Prospero újabb és újabb bukását, de az egymást csak nevetséges álneveiken ismerő körtagok istenítik a vén bolondot. 

A fülszöveg és a letisztult borító sajnos becsapott, azt hittem többet, jobbat kapok majd. Persze magával a regénnyel nincs gond, szórakoztató, kellemes, csak többet ígért annál, amit nyújtani tudott. Főleg a lezárással van gondom, senkiről nem derül ki semmi a továbbiakban. Nem tudni, mi lesz a túlélők sorsa... Ez pedig súlyos hiányosság. 

7 pont