Gayle Forman: Itt voltam - I Was Here

"Codyt óriási megrázkódtatás éri, amikor a legjobb barátnője, Meg öngyilkosságot követ el egy motelszobában. Mindent megosztott Meggel, és Meg is vele – hogy tehetett ilyet minden előzetes figyelmeztetés nélkül? Amikor Cody elutazik az egyetemi városba, ahol Meg tanult és szobát bérelt, és összeszedi a holmiját, rájön, mennyi minden titokban maradt előtte. Beszűkült kisvárosi életébe zárkózva alig tudott valamit Meg lakótársairól, ahogy a színpadon vadnak és lehengerlőnek tűnő, de közben fájdalmas titkokat őrző rockgitárosról, Ben McCallisterről sem. Sejtelme sem volt a jelszóval védett mappáról Meg laptopján, de miután váratlanul sikerül megnyitnia, lassan mindent kétségbe von, amit korábban a legjobb barátnőjéről tudott. A világhírű írónő most sem okoz csalódást a Ha maradnék és a Hová tűntél? rajongóinak."

Gayle Forman nevéhez méltó, csodálatos (bár igazából csodálatosan borzasztó könyv) az Itt voltam. Ha lehetne, kötelező olvasmánnyá tenném. Ha lehetne, az olyan alakokat, mint Minden_BS, kivégeztetném. Azonnal. Tárgyalás nélkül. Kérdés nélkül.

Cody-t a bátorsága és a hülyesége miatt is nagyon szerettem. Legalább olyan bátor volt, mint amilyen ostoba. Egy hős. Nélküle Meg öngyilkossága egy átlagos öngyilkosság maradt volna, és Meg Garcia egy lett volna azok közül a névtelen, arctalan lányok és fiúk közül, akikről a mai napig azt hiszi mindenki, hogy önként vetettek véget az életüknek. Miközben sokan ezek közül a lányok közül eljutottak egy-egy ilyen fórumra, beszéltek egymással, vagy épp egy olyan személlyel, amilyen Minden_BS. Egy időben "nagy divatja" volt az ilyen segítő fórumoknak, akkoriban más volt a szabályozás, és nyíltabban lehettek jelen az interneten... Nyilván csak illúzió és önámítás azt hinni, hogy most nincs legalább ugyanennyi ilyen csoport, hogy aki keresi, nem találja meg... Legalább ugyanennyi van, ha nem több, csak most rejtettebben vannak jelen. Így sokkal veszélyesebbek.

Sokkal nehezebb segíteni. És ez a tudat iszonyatosan ijesztő.

Az Itt voltam azonban sokkal több, mint egy szomorú regény az igazság kereséséről, ez Cody útja is az önmegismerés felé, Tricia útja az igazi anyává válás felé, és Ben McCallister útja a bookboyfriend alapanyaggá válás felé. Ez utóbbi persze sokkal kevésbé jelentős, hiszen a többi témát kellett elsősorban kibontani, de azért persze a románc sem maradhatott ki, hiszen kellett némi fény, némi remény...

Annyi okot tudnék felsorolni, hogy miért szerettem ezt a könyvet: a túlélők mindent elárasztó bűntudata, a fájdalom, a nyomozás, az egymás felé tapogatózó leheletvékony szálak, amikből barátságok fonódtak, Cody...

Szép volt. Köszönöm az élményt Gayle Forman-nek, és a Ciceró Kiadónak.

9 pont

Will Grayson, Will Grayson - Will & Will

Már akkor beleszerettem ebbe a könyvbe, amikor még csak az ominózus piros borítót láttam. A fülszöveget sem kellett elolvasnom, hogy tudjam, ezt a könyvet meg kell szereznem. Úgy éreztem magam a borítóra pillantva, mint amikor gyermekkoromban először autóztunk át éjszaka az Alagúton, és a vörös-arany fények elborítottak mindent. Mágikus volt, tényleg varázslatos. Aztán a borítóról eszembe jutott még az Egy különc srác feljegyzései utolsó jelenete: We are infinite... És rájöttem, hogy még mindig menthetetlen álmodozó vagyok.
A Will Grayson, Will Grayson is olyan történet, aminek az utolsó oldalán egy szereplőnek ki kellene mondania, vagy legalább nekem, olvasónak, ki kellene mondanom, hogy: And in this moment I swear: we are infinite.

De mi is ez a történet? Bemásolhatom a fülszöveget, de semmit nem fog elárulni a valódi sztoriról, főleg mivel köze nincs ahhoz. Sajnos. És egyben hálisten.

"Egy hideg estén Chicago legelhagyatottabb sarkán Will Grayson belebotlik… Will Graysonba. Két tinédzserfiú ugyanazzal a névvel, akik eddig külön utakon jártak, most belekezdenek valami újba, valami váratlanba, ahol két szív egymásra talál egy középiskolai musicaldarabban."

Will és Will valóban találkoznak Chicagó-ban, de hogy ők kezdenének együtt bármibe? És hogy van-e ebben a könyvben két egymásra találó szív, hát, az igazából nem a könyv, sokkal inkább a jövő távoli zenéje...

Furcsa a viszonyom John Green-nel, mert értem is meg nem is, szeretem is meg nem is, David Levithan-nal pedig már szemezünk egy ideje, de még nem kezdtünk bele semmi komolyabba. Szóval merész vállalás volt a részemről a Will & Will, mert bár két Will Grayson-ról akartam olvasni, m.w.g. a történet közepén eltűnt, és átadta a helyét a mindent elborító, klisés, melegparódia Tiny Cooper-nek, akit ugye sikerült Mininek fordítani.

Szóval a Will & Will nem a 2 Will, hanem Mini Cooper könyve, aki nem csak m.w.g. hanem a mindig kisbetűs will grayson életébe is beszivárgott, majd átvette az uralmat felette. Minden annyira magától értetődő, ha Mini Cooper-ről van szó, minden annyira egyszerű. Akartam, őrülten akartam, hogy Isaac az legyen, aki, és majd beleszakadt a szívem, amikor Maura elárulta a legjobb barátját… Megszerettem mindkét Will Grayson-t, és megszerettem ezt a történetet is, annak ellenére, hogy legalább annyira nem vicces, mint amennyire nem komoly. Nem tudom eldönteni, hogy poénból írták, a maguk szórakoztatására, vagy tényleg azért, hogy engem szórakoztassanak (és úristen milyen sekélyes, egyszerű, röhejes, kiszámítható, és éretlen vagyok, ha engem ez szórakoztat, de TÉNYLEG szórakoztatott). Fogytak a lapok, Mini újra és újra átírta azt az idióta musicalt, m.w.g. identitásválsága odáig súlyosbodott, hogy hazament még az iskolából is. kisbetűs will grayson depressziója pedig mindent, de mindent tönkretett.

Lapoztam és lapoztam és egyszer csak vége lett. Nem is értettem, hogy lehet valaminek ÍGY vége, de a kinyilvánításokon akkorát röhögtem, hogy azonnal elmúlt a haragom. Nem ígérem, hogy ha fiam lesz, Will Grayson-nak fogom hívni, érthetó okok miatt itt Magyarországon vélhetően Will-nek sem… De még gondolkozom a probléma megoldásán. Na meg azon is, hogy hogy került ide a macska. Schrödinger macskája.

Nem hibátlan könyv a két will története, sőt, kismillió gyermekbetegségtől szenved, és a karakterfejlődés helyett is inkább visszafejlődést kapunk, mégis... A sok negatívum ellenére is...Van ebben a sztoriban valami, ami elsodor, valami, ami arra motivál, hogy oldalról oldalra haladj tovább, hogy szeress bele mindkét Will Grayson-ba, igen, a melegbe is, sőt, főleg belé... Hogy fogadd el Mini Cooper-t, és meg akard nézni azt az ostoba musicalt, ami annyira rossz, hogy már majdnem jó. Hogy akarj Jane lenni, ha csak percekre is. Akarj ilyen barátokat. Hogy akarj annyira igaz lenni, amennyire ez a könyv igaz. (Még ott is, ahol nyilvánvalóan hazug.)

10 pont

Je suis lá - Itt vagyok

"Elsa nem érez hideget, szomjúságot, éhséget. Egy hegymászó baleset után kómába zuhanva, hónapok óta érzéketlenül fekszik egy kórházi ágyon. Illetve nem teljesen érzéketlenül.
Hall.
Csak ezt senki sem tudja.
Thibault az édesanyját kíséri be a kórházba az öccséhez,
ő viszont nem hajlandó bemenni hozzá. Neheztel rá a halálos balesetet miatt, amit okozott. A kórházban bolyongva véletlenül Elsa szobájába téved. Ahová ettől kezdve rendszeresen visszatér…"

A legnagyobb meglepetés az utóbbi időben rendelt könyvek között. Semmit nem vártam ettől a regénytől, abszolút semmit, csak próba-szerencse alapon választottam ki, mintegy kísérőnek a többiek mellé, és bumm... Égszakadás, földindulás. Ez a regény volt, ami mindent megadott, amire hónapok óta vágytam.

A Je suis lá ugyanis 207 oldal tiszta szépség. Először is: felnőttekről szól, felnőtteknek. Nem is értem, mit keres a VP sorozatban (azzal együtt sem, hogy borzasztóan örülök neki, hogy ide került, mert bármely más könyvkiadónál vélhetően nem rendelem be kísérőnek/söralátétnek az ingyenes szállítás miatt, itt viszont megtettem, és milyen jól tettem). Ez egy érett, kiforrott, intelligens írónő kőkemény kérdéseket finoman, légiesen, hihetetlen zeneiséggel boncolgató (de mégiscsak boncolgató) bemutatkozó regénye, amit soha semmilyen körülmények között nem adnék a 14 éves gyerekem kezébe. Mert a téma a regény szépsége ellenére is rendkívül nyomasztó, mert a dráma megértéséhez, feldolgozásához szerintem egy átlagos 14 éves még nem elég érett... Mert... Annyi indokom lenne. De mindet nem sorolom fel. Aki elolvassa a történetet, érteni fogja.

Miért szerettem meg ennyire az Itt vagyok-ot? Úgy gondolom lehet valami a vonzás törvényében mégiscsak, és az eleve elrendelésben is, mert pontosan egy ilyen történetre, ilyen mélységre volt szükségem, és az, hogy szinte random tettem a kosaramba, azt jelenti, hogy valahogy bevonzottuk egymást. Én a könyvet, ő engem, mint potenciális rajongót.

Ha az olvasó el tud vonatkoztatni attól, hogy Elsa nem valós személy, csak egy álom, egy szimbólum Thibault számára, akkor a szerelmi történet is csodálatos, ha nem tud elvonatkoztatni, akkor a két ember egymással párhuzamosan futó élettörténete is különleges. Felnőtt, értelmes emberek, akiknek valódi életük van, és abban az életben valódi problémák ülnek a vállukon. (Hihetetlenül üdítő volt végre céltudatos, okos, kedves és kellemes felnőttekről olvasni, nem tétova tinédzserek szerelmi nyafogásairól.) Tetszett az, hogy képesek felelősséget vállalni, imádtam Thibault és Clara közös jeleneteit, a baráti kapcsolatok alakulását, Elsa és a testvére zűrös viszonyának csigavonalban történő kibontását. Értékeltem, hogy a szülők nagyon is valóságosan reagáltak a történtekre, és azt is, hogy az egészségügy racionalizmusa is megjelent, ahogy a szív is besunnyogott az intenzív osztályra a fiatal rezidens képében, akiben még él az eszmény, hogy gyógyítani esküdött, nem elvenni egy életet. Hatalmas plusz pont volt, hogy az írónő be merte vállalni, hogy a sárral dobálásuk nélkül mutatja fásultnak, és nemtörődömnek az orvosokat, és azt is, hogy kimondta, adott esetben egy ápoló, egy random takarító, aki csak heti X alkalommal jár arra, többet tudhat egy beteg állapotáról, mint a kezelőorvosa. Clélie Avit nem moralizált, nem akarta a frankót megmondani, és Elsa sem azt akarta megtanítani nekünk, olvasóknak, hogy minden orvos, aki egyetértett a -X beírásával, az egy rohadék, egyszerűen azt, hogy keményen kell akarni. Sokkal keményebben.

A könyv végén elrejtett mottó (Nem szó szerint idézem - Mindenki azt mondta, hogy lehetetlen, aztán jött egy hülye, akinek erről nem szóltak, és ő megcsinálta.) elképesztően igaz erre a könyvre. Nem csodálom, hogy Avit megnyerte a pályázatot. Ennél nagyobb WTF nem igazán történhetett. Bár nem tudom, kinek hány %-ban köszönhető a lehetetlen bekövetkezése. Tibault és Elsa közös kőkemény munkája, ennyi biztos.

(Megj: Igaz ugyan, és ezért minden franciául szépen beszélő ismerősömtől elnézést kérek, hogy én „Tibót” végig „Tibáltnak” hívtam magamban, de annyira adta magát a párhuzam. Tybalt, aki sosem kaphatja meg Júliát, örökké csak epekedik.)

Tetszett a könyv lezárása is, hogy épp annyi happy endet kapunk, amennyi ajándékot az okos lány vitt a királynak a népmesében. Egyszerre örül és sír az olvasó, hiszen ez még mindig nem garancia semmire. Önmagában az, hogy Elsa itt van, nem elég.
A regény azonban igen.

(Valamit tudhatnak ezek a franciák, mert ismét egy francia szerzőnél éreztem azt, hogy magasan kiemelkedik a műve a – gyakran középszerű – VP tengerből. Ezeknek a könyveknek külön kategóriát, külön pöttyöt kéne létrehozni, mert nem is illenek a sorozatba, sokkal inkább célozzák meg a felnőtteket, mint a kamaszokat, és sokkal mélyebbek, mint némelyik hatásvadász arany pöttyös.)

10 pont

This Girl - Ez a lány - Slammed 3

Ahhoz, hogy a Szívcsapás sorozat utolsó részéről bármit is mondhassak, az első és a második részről is beszélnem kell. Szerettem ezt a sorozatot, és szerettem Will Coopert. Elviseltem Layken Cohen-t. Szerettem a kissrácokat. Szép utazás volt. De hogy is kezdődött? Egy költözéssel.

"Apja váratlan halála után a 18 éves Layken lesz édesanyja és öccse legnagyobb támasza. Bár kívülről erősnek tűnik, valójában teljesen reményvesztetté válik.
Ekkor lép életébe egy fiatalember, aki mindent megváltoztat. Az ország másik végébe költöző Layken megismerkedik új szomszédjával, a huszonegy éves, jóképű Will-lel, aki szenvedélyesen rajong a slam költészet iránt. A fiatalok hamar egymásra találnak, és a lányban újra feléled a remény.
Csakhogy egy megdöbbentő felfedezés már az első csodálatos randevú után kettejük közé áll. Ettől fogva minden találkozás fájdalmassá válik számukra. Meg kell találniuk az egyensúlyt az egymás iránt táplált érzelmek és az őket szétszakítani akaró erők között."

Gondban voltam az első rész elolvasása után, mert adott volt egy sablon szerelmi történet, és egy sablon szakítás, ezerszer is olvasott, elcsépelt konfliktussal, és hosszú oldalakon keresztül olyasmik miatt vergődött a két főhős, ami miatt talán teljesen felesleges. Épp mire meguntam mindezt, és úgy kezdtem érezni, hogy mindenki megbolondult, aki az egekig magasztalta ezt a könyvet, megkaptam Colleen Hoover-től a pofont, ami már kijárt, amiért képes voltam „lenézni őt”.

Az egész történet olyan éles kanyarral váltott irányt, hogy pislogni sem volt időm. Később a sírástól erőm se nagyon. Utólag értelmet nyert a vergődés bő 90%-a is, a maradék 10%-nál fenntartom, hogy a főhős és a főhősnő egyszerűen ostobán viselkedtek.
Kel és Caulder halloweeni ötleténél pedig megérkeztem a történetbe. Azt hiszem nem túlzok, ha azt mondom, hogy nemcsak az év, de az étvized legjobb monológja hagyja el Layken száját. A szituáció, ahol és ahogyan elhangzik, csak még megrázóbbá teszi. Csak potyogtak a könnyeim, és át akartam ölelni azt a végtelenül bátor 18 éves kislányt nőt, majd Will felé löködni, hogy nézd, ott a gyógyszer minden kínodra, majd ő segít. Még a bankszámlám is leürítettem volna, ha ezzel zöld lámpát adhatok nekik.

A borítóval nem vagyok teljesen kibélkülve, de hát hogy a pillangóba lehetne más rajta, mint egy pillangó? Minden a helyére került. Arról viszont nem vagyok meggyőződve, hogy kell-e folytatás, valóban elbír-e egy ilyen történet egy második részt. Hiszen ez, akármilyen szomorú is, egy tündérmese. A folytatás pedig már a való élet lesz, annak minden nyomorával, és bűzével, dolgos hétköznapok egy formabontó családban, ahol megfér négy árva, egy intézeti gyerek, egy feminista és rendkívül tudálékos kislány. Nem tudom, akarom-e látni, ahogy két alig huszonéves két kamaszt nevel. (Hazudok, persze, hogy akarom látni! Will-ből sosem elég.)

Amit még fontosnak tartok kiemelni. Két elképesztően jó ötlet is volt a könyvben, amiket be kéne vezetnem a saját életemben is.
– A melyik inkább „ismerkedős” játék.
– A fénypont-mélypont napelemzős játék.
Szuper mindkettő.

Így lett 10 pontos a Szívcsapás története, persze csak azért, hogy a második kötetet, a Visszavonulót jól lehúzhassam.

"A sok viszontagság, szívfájdalom és sorscsapás ellenére a Layken és Will szerelme tovább él, és egyre biztosabbnak tűnik, hogy ők ketten összetartoznak.

A két fiatal azonban még nem is sejti, hogy mindaz, ami összehozta őket, egy idő után kettejük közé állhat. Kapcsolatuk komoly veszélybe kerül, és elképesztő akaraterőre lesz szükségük ahhoz, hogy megmentsék. Layken nem biztos benne, hogy Willel való viszonya a megfelelő alapokra épült, Will pedig nem tudja, hogyan bizonyíthatná szerelmét egy olyan lánynak, aki továbbra is „töklámpásokat farag”.

Miközben válaszokat keresnek a kérdéseikre, egy még nagyobb erőpróba vár rájuk – valami, ami nemcsak az ő életükre, de megmaradt szeretteik életére is végzetes hatással lehet…"

Hello Olvasó, Isten hozott a szexi Will fejében, és abban a folytatásban, ahova az első rész megjelenése óta félve akartál megérkezni. Belezuhantam ebbe a történetbe, mint Alice az üregbe a fehér nyúl után, és hiába rettegtem tőle, többé nem volt megállás.

Azon túl, hogy kissé felesleges folytatás volt, egy rettenetesen zavaró dolog is volt a könyvvel kapcsolatban. Valahogy sikerült megcserélni az oldalak sorrendjét a kötéskor, 270 után jön a 274-5, majd utána a 271… Először meg is ijedtem, hogy hiányzik belőle egy lap, aztán szimplán dühöngtem, hogy ott van az, csak elbújtatva. Nem súlyos baki, csak olyan amatőr dolog. Kár érte. Rontotta az élményt.

A borító szép, Kiersten karakterét imádtam, Eddie sajnos kevesebb szerepet kapott, hiányoltam a remek meglátásait és a humorát. Viszont imádtam Will fejében lenni. Kéne egy Will Cooper mindenkinek.

Az idealista, mindenfajta szexuális kapcsolatot nélkülöző szerelmi történet kicsit negédes volt nekem, de sikerült behúzniuk a csőbe, mert a „nagy megdöbbentő esemény” bekövetkeztekor sírtam. Nagyon tetszett, ahogy Will szemén át láttatta az eseményeket az írónő. Ahogy ismételgette a mondatokat, a szavakat, ahogy a monotóniával próbálta megnyugtatni magát, az elképesztően valósághű volt. Szinte éreztem magam mellett a padlón fekve, és majdhogynem képes lettem volna vele ordítani.

Majdhogynem. Kár, hogy a „nagy megdöbbentő esemény” tök felesleges klisé, bár előrébb lendíti kettejük kapcsolatát, mégis felesleges kör, kiszámítható, tudjuk, hogy jön, mint december 6-án a Mikulás. Hatásosabb lett volna, ha nem gondoltam volna előre, hogy hmm… Még csak a könyv közepén vagyok, kibékültek… Hmm… Itt most valami „nagy megdöbbentő esemény” következik majd.

Viszont szép az utolsó randevújuk miatti keretes szerkezet.
Imádtam Julia humorát, megdöbbentő, hogy holtában jobban csillogtatta, mint életében.
Nem bántam meg, hogy elolvastam, de azért többet vártam. Több tökfaragást.
Fénypont: A srácok tehetségnapja, ahol slam-előadást tartottak.
Mélypont: Vaughn.

Így lett 8 pontos a Point of Retreat.

"Colleen Hoover, a New York Times bestseller írója a viharos szerelemmel, szenvedéllyel és fájdalommal teli Szívcsapás-sorozattal számos olvasót ejtett rabul.
Miután Layken és Will szerelme a legnagyobb próbatételeket is kiállta, az immár házasságban élő fiatal pár végre kezdi biztonságban érezni magát a kapcsolatban. De bármennyire is élvezi Layken az új, közös életüket, néhány kérdés nem hagyja nyugodni. Noha Will szeretné magában tartani a múlt fájdalmas emlékeit, Layken mindent tudni akar róla. Will végül beadja a derekát, és elmeséli saját történetét, mely során felszínre kerülnek legbelsőbb érzelmei és gondolatai. Miközben újraéli jó és rossz pillanatait, a Laykennel való első találkozásáról is meglepő dolgok derülnek ki.
Az Ez a lány-ban Will a saját szemszögéből meséli el Laykenhez fűződő, bonyolult kapcsolatát. Kettejük jövője azon múlik, hogyan birkóznak meg a múlttal a közkedvelt Szívcsapás-sorozat záró részében."

És így jutottunk el a This Girl-höz, ahol ismét Will narrál, és ahol mindent megtudhattam róla, amit eddig nem. Tudtátok róla, hogy félig puerto rico-i? Na, hát én sem. És azt, hogy többet tudott Julia-ról, mint mi olvasók? És hogy elájul, ha szülni lát valakit? Főleg, ha az a valaki fontos számára?

Will Cooper <3 Még mindig.
Slam poetry <3 Még mindig.

Ez a könyv? Pont az, ami, és annyi, amennyi. Egy kellemes visszaemlékezés Will szemén át, egy korrekt kis leporelló, tulajdonképpen az első két kötet elolvasása után ez a harmadik bárhol felcsapható, Will és Lake életének bármelyik fejezetét érdemes újraolvasni, és a fiú szemén át újranézni. A történet csak a románcra fókuszál, és kicsit talán a halálra is, de ez elengedhetetlen (ismerve az alapot). Semmi lényeges újdonságot nem tudunk meg, semmi érdemi pluszt nem ad, mégsem egyszerű újramesélés, sokkal több annál. Ajtó Will gondolataiba, szívébe, amin végre engedi belépni az olvasót. Sokkal inkább érzelemközpontú, és sokkal kevésbé koncentrál az előző 2 könyv cselekményére. Nem a megtörtént eseményeket láttatja újra, inkább arról mesél, Will mit élt át mindeközben.

Csak még jobban megszerettem őt. Örülök, hogy a harmadik részt sem hagytam ki, és annak is, hogy happy enddel búcsúzhattam el a szereplőktől. Szép utazás volt.

Ezért 10 pontos a This Girl, nem azért, mert valóban annyit érdemel.

The Scorch Trials

"Az Útvesztő-sorozat második kötete. 
Már a sorozat nyitókötetében sem volt éppen leányálom a rejtélyes Próbák első szakasza a gyilkos Útvesztőben. A Tisztás túlélői most újabb titokzatos kalandnak, még kegyetlenebb kísérletnek néznek elébe: vár rájuk a Tűzpróba. Az Útvesztő ugyancsak szenzációs bestsellerré lett folytatásában Thomasra és társaira újabb vérfagyasztó megpróbáltatások várnak. A Föld felszínét hatalmas napkitörések jórészt felperzselték, az emberiséget megtizedelte egy halálos vírus. A fiatalok megtudják, hogy ők is megfertőződtek, ám ha kiállnak egy újabb Próbát, meggyógyulhatnak. Kalandos útjuk során nyoma vész a csapat egyetlen lány tagjának, Teresának, és a fiúk elhatározzák, hogy felkutatják, még ha ez az életükbe kerül is. Halvány fogalmuk sincs róla, micsoda elképesztő veszélyek várnak rájuk… James Dashner, a világszerte óriási sikert aratott Útvesztő-sorozat szerzője az egyik legnépszerűbb amerikai ifjúsági író. A trilógiának szánt sorozat köteteinek száma utóbb négyre nőtt, ahogy a Sziklás-hegységben élő szerző gyermekeinek száma is. Az Útvesztő és folytatása, a Tűzpróba írója amúgy nem nagy barátja a számoknak, pedig eredetileg könyvelőként dolgozott. Most viszont rendkívül hálás azért, hogy történetek írásából élhet, és úgy tartja, nála nagyobb mázlista kevés van a világon."

James Dashner The Maze Runner sorozatának második része is eljutott hozzám, és azon melegében át is rágtam magam a Tűzpróbán. Ugyanis olyan ez a könyv, mint a drog. Csak még egy oldalt, csak még egy oldalt, csak még két bekezdést, csak egy rövid fejezet... A sokadik még után azon kaptam magam, hogy a 319. oldalt falom, és már annyira közel a vége, hogy értelmetlen lenne abbahagyni. Nem is hagytam.

A regény pergő ritmusú, az izgalmat folyamatosan fenntartó akció, - tudom, unalmas, hogy örökké a Harry Potter-hez hasonlítom, de - olyasféleképpen sodró lendületű, mint a Harry Potter, az ember olvasás közben automatikusan vetíti a filmet magának, és botladoztatja a saját Minho-ját és Thomas-át a végeérhetetlen sötét folyosón, majd kilöki őket a felperzselt fennsíkra, ahol a nap a lelket is kiégeti a vándorokból. A VESZETT kísérletében újabb és újabb változókra vizsgálják a srácok reakcióit, és ezek a változók - bár az útvesztő után ezt sosem gondoltam volna - egyre halálosabbak. A fiúk túlélése a lehetetlennel, és sorozatban több hatalmas csodával határos, csak Thomas maga annyiszor volt életveszélyben, ahányszor Kína teljes lakossága eddigi történelme során összesen, és akkor a többi tisztársról még nem is beszéltünk.Hihetetlen. Közben valahogy mégis hiteles. A bökött A csapat után előkerülnek a roppancs B-k, a lányok, és előkerül egy új telepata, Aris.

A világról, és a regényben leírtak mögötti valós történésekről még mindig keveset tudni, nem hihetünk a szemünknek, és az eszünknek sem. Lehet, hogy minden hazugság. Lehet, hogy minden így igaz. Lehet, hogy, amit a tisztársak szemszögéből látunk, az a megmaradt világ. Lehet, hogy minden a kísérlet része. A sok bizonytalanság mellett egyetlen dolog tűnik bizonyosnak, az első rész nagy túlélő esélyese, az akkor még második helyre szoruló Minho szép lassan átveszi a teljes csapat irányítását, és amíg legutóbb Thomas-t jelöltem meg a változás belső indukátorának, most Minho minden cselekvés motorja. Bár erre a feladatra jelölték ki, mégsem a kijelölés állítja őt a csipet-csapat élére, hanem belső nagysága, sziklaszilárd jelleme, és erős idegei. Mindezek mellett, Thomas-hoz hasonlóan, aki ebben a történetben inkább a szív, nem a vezér, Minho is mer gyenge lenni, és ettől válik igazán szimpatikussá. Newt továbbra is abszolút kedvenc. Sose fogja elveszteni a helyét a szívemben.

Dashner leírásai még mindig hátborzongatóak, és elképesztően reálisnak érződnek. Szinte érzem a forróságot, szinte vágja a szememet a fény. A homok pereg az ujjaim között, és cuppog a talpam alatt a nyálkás, taknyos vér... Az elképzelhetetlen is elképzelhetővé válik (lásd varázstakony), és annak ellenére, hogy még mindig értelmetlen minden, a hihetetlen, felfoghatatlan borzalmak is igazsággá válnak. A harc a túlélésért egyre keményebb (és higgyétek el, ez nem fejezi ki, mennyire kemény is valójában), és olyan gyomrosokat oszt ki a könyv, amik a legvadabb rémálmomban se szerepeltek korábban. Ha Chuck miatt sírtál... Ezen a történeten zokogni fogsz.

Na és ki az, akiről még nem esett szó? Teresa. Róla ne is essék. Teljesen bökött. Ha az első részben utáltad, kedves olvasó, akkor itt meg is köpködöd majd. Nekem is nehezemre esett visszafogni magam. "Aluszikálj, Thomas" - hangzott el a nőstényördög agyából telepatikusan, és itt vágta el magát nálam végleg. Amit eztán tett, az már lófüle volt ehhez a mondathoz képest. Ez a lány egy plotty, és per pillanat émelyítően boldog vagyok, amiért nincs románc, és amiért a fülszövegnek - ismételten - köze nincs a történethez.

A belbecsről ennyit, a külcsínről pedig csak annyit, hogy mindkét borító szép, a minőség továbbra is magas, a ragasztókötés szépen tart, és elütéssel sem találkoztam, szóval a kiadó továbbra is hű magához. Ezúton is köszönöm a kedvenc könyvtárosomnak, hogy amikor kétségbeesetten ráírtam Facebookon, hogy azonnal kérem a folytatást, félretette nekem.

8.5 pont