Gayle Forman: Itt voltam - I Was Here

"Codyt óriási megrázkódtatás éri, amikor a legjobb barátnője, Meg öngyilkosságot követ el egy motelszobában. Mindent megosztott Meggel, és Meg is vele – hogy tehetett ilyet minden előzetes figyelmeztetés nélkül? Amikor Cody elutazik az egyetemi városba, ahol Meg tanult és szobát bérelt, és összeszedi a holmiját, rájön, mennyi minden titokban maradt előtte. Beszűkült kisvárosi életébe zárkózva alig tudott valamit Meg lakótársairól, ahogy a színpadon vadnak és lehengerlőnek tűnő, de közben fájdalmas titkokat őrző rockgitárosról, Ben McCallisterről sem. Sejtelme sem volt a jelszóval védett mappáról Meg laptopján, de miután váratlanul sikerül megnyitnia, lassan mindent kétségbe von, amit korábban a legjobb barátnőjéről tudott. A világhírű írónő most sem okoz csalódást a Ha maradnék és a Hová tűntél? rajongóinak."

Gayle Forman nevéhez méltó, csodálatos (bár igazából csodálatosan borzasztó könyv) az Itt voltam. Ha lehetne, kötelező olvasmánnyá tenném. Ha lehetne, az olyan alakokat, mint Minden_BS, kivégeztetném. Azonnal. Tárgyalás nélkül. Kérdés nélkül.

Cody-t a bátorsága és a hülyesége miatt is nagyon szerettem. Legalább olyan bátor volt, mint amilyen ostoba. Egy hős. Nélküle Meg öngyilkossága egy átlagos öngyilkosság maradt volna, és Meg Garcia egy lett volna azok közül a névtelen, arctalan lányok és fiúk közül, akikről a mai napig azt hiszi mindenki, hogy önként vetettek véget az életüknek. Miközben sokan ezek közül a lányok közül eljutottak egy-egy ilyen fórumra, beszéltek egymással, vagy épp egy olyan személlyel, amilyen Minden_BS. Egy időben "nagy divatja" volt az ilyen segítő fórumoknak, akkoriban más volt a szabályozás, és nyíltabban lehettek jelen az interneten... Nyilván csak illúzió és önámítás azt hinni, hogy most nincs legalább ugyanennyi ilyen csoport, hogy aki keresi, nem találja meg... Legalább ugyanennyi van, ha nem több, csak most rejtettebben vannak jelen. Így sokkal veszélyesebbek.

Sokkal nehezebb segíteni. És ez a tudat iszonyatosan ijesztő.

Az Itt voltam azonban sokkal több, mint egy szomorú regény az igazság kereséséről, ez Cody útja is az önmegismerés felé, Tricia útja az igazi anyává válás felé, és Ben McCallister útja a bookboyfriend alapanyaggá válás felé. Ez utóbbi persze sokkal kevésbé jelentős, hiszen a többi témát kellett elsősorban kibontani, de azért persze a románc sem maradhatott ki, hiszen kellett némi fény, némi remény...

Annyi okot tudnék felsorolni, hogy miért szerettem ezt a könyvet: a túlélők mindent elárasztó bűntudata, a fájdalom, a nyomozás, az egymás felé tapogatózó leheletvékony szálak, amikből barátságok fonódtak, Cody...

Szép volt. Köszönöm az élményt Gayle Forman-nek, és a Ciceró Kiadónak.

9 pont

Will Grayson, Will Grayson - Will & Will

Már akkor beleszerettem ebbe a könyvbe, amikor még csak az ominózus piros borítót láttam. A fülszöveget sem kellett elolvasnom, hogy tudjam, ezt a könyvet meg kell szereznem. Úgy éreztem magam a borítóra pillantva, mint amikor gyermekkoromban először autóztunk át éjszaka az Alagúton, és a vörös-arany fények elborítottak mindent. Mágikus volt, tényleg varázslatos. Aztán a borítóról eszembe jutott még az Egy különc srác feljegyzései utolsó jelenete: We are infinite... És rájöttem, hogy még mindig menthetetlen álmodozó vagyok.
A Will Grayson, Will Grayson is olyan történet, aminek az utolsó oldalán egy szereplőnek ki kellene mondania, vagy legalább nekem, olvasónak, ki kellene mondanom, hogy: And in this moment I swear: we are infinite.

De mi is ez a történet? Bemásolhatom a fülszöveget, de semmit nem fog elárulni a valódi sztoriról, főleg mivel köze nincs ahhoz. Sajnos. És egyben hálisten.

"Egy hideg estén Chicago legelhagyatottabb sarkán Will Grayson belebotlik… Will Graysonba. Két tinédzserfiú ugyanazzal a névvel, akik eddig külön utakon jártak, most belekezdenek valami újba, valami váratlanba, ahol két szív egymásra talál egy középiskolai musicaldarabban."

Will és Will valóban találkoznak Chicagó-ban, de hogy ők kezdenének együtt bármibe? És hogy van-e ebben a könyvben két egymásra találó szív, hát, az igazából nem a könyv, sokkal inkább a jövő távoli zenéje...

Furcsa a viszonyom John Green-nel, mert értem is meg nem is, szeretem is meg nem is, David Levithan-nal pedig már szemezünk egy ideje, de még nem kezdtünk bele semmi komolyabba. Szóval merész vállalás volt a részemről a Will & Will, mert bár két Will Grayson-ról akartam olvasni, m.w.g. a történet közepén eltűnt, és átadta a helyét a mindent elborító, klisés, melegparódia Tiny Cooper-nek, akit ugye sikerült Mininek fordítani.

Szóval a Will & Will nem a 2 Will, hanem Mini Cooper könyve, aki nem csak m.w.g. hanem a mindig kisbetűs will grayson életébe is beszivárgott, majd átvette az uralmat felette. Minden annyira magától értetődő, ha Mini Cooper-ről van szó, minden annyira egyszerű. Akartam, őrülten akartam, hogy Isaac az legyen, aki, és majd beleszakadt a szívem, amikor Maura elárulta a legjobb barátját… Megszerettem mindkét Will Grayson-t, és megszerettem ezt a történetet is, annak ellenére, hogy legalább annyira nem vicces, mint amennyire nem komoly. Nem tudom eldönteni, hogy poénból írták, a maguk szórakoztatására, vagy tényleg azért, hogy engem szórakoztassanak (és úristen milyen sekélyes, egyszerű, röhejes, kiszámítható, és éretlen vagyok, ha engem ez szórakoztat, de TÉNYLEG szórakoztatott). Fogytak a lapok, Mini újra és újra átírta azt az idióta musicalt, m.w.g. identitásválsága odáig súlyosbodott, hogy hazament még az iskolából is. kisbetűs will grayson depressziója pedig mindent, de mindent tönkretett.

Lapoztam és lapoztam és egyszer csak vége lett. Nem is értettem, hogy lehet valaminek ÍGY vége, de a kinyilvánításokon akkorát röhögtem, hogy azonnal elmúlt a haragom. Nem ígérem, hogy ha fiam lesz, Will Grayson-nak fogom hívni, érthetó okok miatt itt Magyarországon vélhetően Will-nek sem… De még gondolkozom a probléma megoldásán. Na meg azon is, hogy hogy került ide a macska. Schrödinger macskája.

Nem hibátlan könyv a két will története, sőt, kismillió gyermekbetegségtől szenved, és a karakterfejlődés helyett is inkább visszafejlődést kapunk, mégis... A sok negatívum ellenére is...Van ebben a sztoriban valami, ami elsodor, valami, ami arra motivál, hogy oldalról oldalra haladj tovább, hogy szeress bele mindkét Will Grayson-ba, igen, a melegbe is, sőt, főleg belé... Hogy fogadd el Mini Cooper-t, és meg akard nézni azt az ostoba musicalt, ami annyira rossz, hogy már majdnem jó. Hogy akarj Jane lenni, ha csak percekre is. Akarj ilyen barátokat. Hogy akarj annyira igaz lenni, amennyire ez a könyv igaz. (Még ott is, ahol nyilvánvalóan hazug.)

10 pont

Kezdjetek el élni

A Fecsérelt életek munkacímen futó regényt Kezdjetek el élni végleges címmel is azonnal birtokolni akartam, főleg a Szívből, színből, igazán sokszori újraolvasása után. Még az sem zavart, hogy elsőre sem a fülszöveg, sem a nyilvánosságra került részletek nem tetszettek. Az se, hogy a borítótervező pályázaton annyi gyönyörű ötlet született, és a KMK mégis az egyik legunalmasabb, legsemmilyenebb (rondább), legkevésbé ötletes darabot választotta. Elfogadtam, hogy ez a könyv (számomra) ronda lesz, hogy a borító (nekem) semmit sem fog mondani. Mégcsak nem is porlad... Pedig a tervek között porladó volt... De nem voltam dühös.

Mert a tartalom kárpótolt.

"Meg kellett hoznom egy döntést, és ezt most egyedül kell végigcsinálnom. Ha fontos vagyok neked, tiszteletben tartod, hagysz nekem időt, és megvárod, amíg én jelentkezem.
Marci mindössze ennyit ír a feleségének, barátainak és az édesanyjának, amikor kilép a lakása ajtaján, hogy megtegye azt, amire már évek óta készült.
Mint a gyámkő, ha kimozdul a helyéről, szerettei életében olyan omlást jelent az eltűnése.
Vajon mit kell feladnia feleségének, hogy visszakaphassa régi életét?
És a többiek? Mihez kezd nélküle a sodródó Zsófi, mivel kell szembenéznie a meleg Vencelnek, és mire döbben rá Margó, aki talán az életét is feláldozná a gyermekeiért?
Egy biztos: dönteniük kell. Visszatérnek a biztonságos, de zsibbasztóan szürke hétköznapokhoz, vagy elkezdenek végre élni – mielőtt túl késő lenne?
Róbert Katalin lebilincselő története szerelmek, vágyak és csalódások között vezet egy új jövő felé.
Kik vagyunk? Mit tehetünk, ha az életünk új utakra hív?"

Rengeteg kérdés merült fel bennem a könyvet olvasva. Egyrészt mert hasonló korú vagyok, mint a könyv szereplői, és a dilemmám is hasonló. Menni-maradni, elkezdeni élni… Épp emiatt mondom azt, hogy soha életemben nem olvastam még lehangolóbb, demotiválóbb könyvet, mint ez. Sütött belőle a tétovaság, a félelem, az éretlenség… Nem motivált arra, hogy átgondoljam, merre kéne lépnem, nem rántott ki a vélt vagy valós saját nyomoromból, inkább mélyebbre döngölt benne, annyira nehéz, annyira ragadós-nyúlós volt a szereplők nyomora.
Persze kicsit magamba néztem. Akarva-akaratlanul. Tudom, hogy nem az lettem, aki kamaszkoromban lenni akartam. Tudom, hogy az akkori énem vélhetően kiröhögné a mostanit. De ez nem feltétlenül baj. Az ember változik. Változnak az igényei is. Arra jöttem rá ezt a majdnem szépirodalmi igényességű élveboncolást olvasva, hogy alapvetően elégedett vagyok. A szüleimmel való viszonyom bár sajátságos, és a társadalom számára vélhetően negatívnak tűnhet, de remekül működik, sokat tudunk egymásról és számíthatunk is egymásra (még akkor is, ha ezt olaszos temperamentummal, és őrjöngve-csapkodva hozzuk egymás tudomására). A barátságaim (legalábbis, amik megmaradtak) erősek, és tényleg tartalmasak, még ha csökkent is a barátaim körébe tartozó személyek száma az évek során. Most, ahogy ezeket a sorokat gépelem a térdemnek támasztott gépen (soha ne csináljatok ilyet, nem tesz jót neki) és a macska összegömbölyödik a mellkasomon, és az állam alá fúrja a fejét (én is szeretlek, Félix), egészen derűs a világ. Persze érzem én, hogy valahol ott, a bal sarokban, ahova ritkán fókuszálok, pulzál egy kérdőjel, és egy fontos kérdés vár arra, hogy eldöntsem, de egyelőre félre tudom tenni. Januárig legalább.

Na de vissza a könyvre. Semmi szükség nincs arra, hogy magamat is élve boncoljam fel. Ebben a történetben Gáboron kívül egy 100%-osan „hófehér” karakter sem volt, és vélhetően ő is szürke, csak róla kevesebbet tudhattam meg, ezért tűnik fehérnek. Mindenki más hazudik, mindenki más retteg, mindenki mást röghöz kötnek a titkai. Marci, a legönzőbb közöttük, és egy másodpercre sem kedveltem meg, mégis tisztelettel néztem rá azért, mert végül kimondta. Nem ide jött, nem ezt akarta. Vencelt (talán épp Gábor miatt, talán mégis önmagáért) nagyon szerettem, és egészen a könyv közepéig féltem attól, hogy az ő kapcsolatuk kevesebb hangsúlyt kap majd, hogy róluk nem tudok meg eleget, de szerencsére Róbert Katalin hű volt magához, és ismét ugrálni kezdett az időben, felvillantva a két férfi közös múltját is, illetve Vencel esetében azt az utat is, ami a közös múlt kezdőnapjához vezetett. Nekik drukkoltam a leginkább, nem a babát váró Barbinak (pedig neki lett volna igazán szüksége a pozitív energiára), és nem is a – számomra – szörnyű Zsófinak. Egyrészt viaskodik bennem a „ki vagyok én, hogy ítélkezzek”, másrészt pedig nem tudok elvonatkoztatni attól, hogy Zsófi olyan, mintha a Szívből, színből, igazán Lillája lenne, csak eltelt volna 10 év. Elkényeztetett, ostoba, folyamatosan hibás döntésekkel. Önző és kegyetlen. Közben valahol mélyen, mindezek alá temetve ott van benne is. A lehetőség, a szép érzések, a szép gondolatok, a tisztaság. Csak elmulasztotta kimondani, megélni, és talán már túl késő.

Aztán ott a középkorú Margó, aki 30 évig maga volt a megalkuvás, most döbbent rá, hogy lekéste a vonatát, elszáguldott mellette az élet, és a régi vágyak, a régi szenvedélyek nem éleszthetők fel többé. És nem ez mindannyiunk legnagyobb félelme? Rájönni, hogy valamikor valahol valami fontos történt, de akkor nem vettük észre, nem értettük meg, elsétáltunk mellette, és hagytuk, hogy mellettünk is elsétáljanak.

Semmire sincs garancia, nem is volt, és nem is lesz soha, ha érzelmekről van szó.

Féltem és fáztam ezt a könyvet, és napokig nyomott és lehangolt voltam az elolvasása után. Csak később kezdtem felengedni, mikor végigpörgettem magamban a fentebbieket, és rájöttem, hogy én nem fecséreltem el. Én megéltem a perceket. Rájöttem, hogy annak ellenére, hogy nem motivált, nem előre lökött, hanem hátra, mégis megmozdított. Mégis elindított valamit. Volt értelme végigvergődnöm, ahogy a szereplők felnyitották magukat. Volt értelme felvágnom magam.

Nem az irodalmi értéke vagy épp az eseménydús történet miatt adok rá 10-est, hanem mert erre vagy azt, vagy nullát kellene. Azzal együtt, hogy gyönyörű.

10 pont