Lick - Taktus

"Az ébredést Las Vegasban nem éppen így képzelte Evelyn Thomas úgy tervezte, hogy hatalmas bulival ünnepeli a 21. születésnapját Las Vegasban. Őrült nagy bulival. De a legvadabb álmaiban sem jutott volna eszébe, hogy másnap reggel a fürdőszoba padlóján ébred, élete legdurvább másnaposságával, mellette egy kimondhatatlanul vonzó, félmeztelen, tetovált férfi, és az ujján gyűrű, amelyben akkora gyémánt van, hogy King Kong is elismerően csettintene. Bár emlékezne rá, hogyan jutott el ide!"

 Hogy is fogalmazzak, és hogy is indokoljak, hogy a pontozás, és amit itt leírok, az összhangban legyen… Nagy kihívás elé állított Kylie Scott. Túl nagy elé.

Mert egyrészről el kell mondanom, hogy ez a könyv szar. Minden elemében. A történet egy nulla, az első fejezetben ugyan nyomokban még vicces, de később ez kihal belőle, nem is érdekes különösebben, a végkifejlet ugyanis már az 5. oldalon tudható előre. A szereplők semmilyenek, Evelyn olyannyira szomszédlány, hogy még a 28. szomszédom is különlegesebb nála, és még róla is többet tudok, mint ami erről a csajról kiderült. Mary Sue. Olyan kagylóhéj, amibe TÉNYLEG mindenki be tudja passzírozni saját magát, hogy szabadon álmodozhasson. David pedig ugyanez férfiban.Olyannyira semmilyen a magassága, kék szeme, tetoválásai ellenére, hogy gyémánt fülbevalóstól meg bakancsostól együtt is tökéletesen ki tudtam zárni, és a könyvet olvasva teljesen mást (valaki hozzám közel állót) képzeltem a helyére. (Végig. Ilyen még sosem volt velem, azt hittem ilyet csak a Júlia-Romana-Szívhang stb. füzetkék váltanak ki az emberekből. Tévedtem. Ms Scott-nak összejött.)

Szóval adott egy fájdalmasan humormentes, szirupos, logikátlan, de szenvedélytől terhelt nagy semmi, ami könyvnek álcázza magát. Amiben a csajszi egészséges, normális alkatúnak van beállítva, (sőt, mi több, teltnek) aztán 20 oldallal később kiderül, hogy a minimális drámát követő minimális fogyása után már a csontkollekció szobatársa farmerében jár, tehát biztosan nem a 75 kg-ot cserélte 45-re, hanem az 50.2-t 49.9-re…

És mindezek ellenére azt kell mondanom, hogy ez a könyv nem rossz. Kikapcsolja az embert, egy éjszaka alatt sikerült végigolvasnom, és nem igazán éreztem ingert arra, hogy letegyem, annyira szórakoztatóan volt semmilyen. Újabb és újabb baromságok jöttek, felszínes jelenetek, irreális képek… Hollywood, ahogy Ms Scott képzeli, a rockvilág, ahogy Ms Scott látja… Általánosságban, a férfiak, ahogy Ms Scott gondolkozik róluk… Random behozott és kivezetett szereplők, és konfliktusok – Evelyn és Nathan viszonya pl. végig érthetetlen volt számomra. A szenvedélyes jelenetek is elég gyengén írtak, de nem idegesítően, röhejesen gyengén, inkább olyan határokat keresősen. Nem tudta, mennyire legyen, mennyire lehet bevállalós, nem tudta mennyit bírnak az olvasók, vagy éppen a saját regénye, ezért alig mert kísérletezni. Így egyszerre lett primitív, vad, erkölcstelen, és finomkodó, visszafogott és sejtelmes a történet. Ami valahol vicces. De tényleg.

A humorfaktor igazából ebben van, hogy a lány mennyire irulós-pirulós, milyen visszafogottan gondolkozik mindenről, a szexről is, és hogy fordul ki magából, amikor az ősbunkó biovibrátor tahóként viselkedik. Jókat nevettem a könyv nyelvezetén (és külön gratulálok a fordítónak, mert az eredeti angolba belepillantva azt kell mondanom, remek munkát végzett), és a kialakuló helyzeteken. Hihetetlenül vicces (persze közben valahol szomorú), hogy ez a regény sem szól másról, mint hogy unalomig ismételi a sztereotípiát, miszerint a nőket bármikor le lehet nyugtatni azzal, ha… és ha AZT megkapják, akkor nem számít semmi, se a kommunikáció hiánya, se a viták, se a bizonytalanságok… Érdekes, hogy ezt a tévképzetet 99%-ban nők terjesztik az ilyen regényekkel.

Miért nem utáltam ezt a könyvet mégsem? Miért szórakoztam rajta kifejezetten jól? Egyrészt mert nem vártam tőle semmit, és pontosan annyit adott, amennyit ígért, 3 óra gondolatmentes kikapcsolódást. Másrészt mert rendkívül szerethetően próbál tanmese lenni rosszfiúknak, jókislányoknak, rosszlányoknak és jókisfiúknak egyaránt. A szereplők előbb-utóbb rákényszerülnek arra, hogy kommunikáljanak, kiálljanak magukért, és meghozzanak olyan döntéseket, amiket a saját jólétük érdekében meg kell hozniuk. Megtanulnak ezt-azt magukról, és a világról, és ez nagyon pozitív és szerethető.

Igazából semmit se vesztettem volna, ha nem olvasom el ezt a könyvet, de mégis látom, hogy az egész sorozatot megszerzem majd, mert olyan volt az agyamnak ez az egyszerű, tét nélküli repetitív kis semmiség, mint egy jóféle rágógumi. Elnyimmogtam rajta, és ahogy teltek az órák, távozott belőlem az elmúlt napok feszültsége.

Szóval a Lick egy terápiás célú nyálrománc, és ha valaki semmi többre nem vágyik, mint arra, hogy elolvashassa, milyen az, ha szép és gazdag emberek szeretik egymást, akkor érdemes megvennie.

8 pont

Cinder & Ella

Kelly Oram újabb siker?könyve, melyet a Szívzűrterápia strébereknek után nagyon vártam, főleg mivel minden kritika olyan lelkes volt. A fülszöveg is csábító volt, még úgy is, hogy tényleg egy tündérmesét ír le:

"Ella élete minden, csak nem tündérmese. Nyolc hónapja vesztette el édesanyját egy balesetben, ő pedig súlyos sérüléseket szenvedett. Most gyerekkora óta nem látott apjához meg annak új családjához kell költöznie. Mesés…
Egyvalaki tartja benne a lelket: Cinder, akivel évek óta barátok a neten, de sosem találkoztak. Ella annyit tud, hogy a srác vicces, szexi, okos, és ugyanakkora könyvmoly, mint ő. (Á, egyáltalán nem az esete…) Fogalma sincs, hogy Cinder az egyik legmenőbb hollywoodi színész, aki a kedvenc fantasyregényükből készült filmben játssza a herceget. Vajon képest a valóságban is tündérmesévé változtatni Ella életét?"

Kemény indítás… Kőkemény… Mint a „rendes” Disney mesékben. Szóval a fairy tale hangulat már az első oldalakon eldőlt, hiszen megkaptuk a kötelező szülő elvesztése kártyát. A hercegnő költözni kényszerül, és új lakhelyén (ami most egy mindennel felszerelt villa, ápolókkal tornászokkal) gonosz mostohatestvérek, gonosz mostohaanya várja .A gonosz mostohaanya ugyan fele annyira sem gonosz, mint amennyire szegény elvarázsolt Ella gondolja, de ettől még egy hatalmas pipát betehetünk a listán a tétel mellé. A gyerekét elhanyagoló/ nem ismerő/ érzelmi szempontból tehát nem is létező apa szintén pipa. Minden adott, ami a Hamupipőke-sztorihoz kell, kivéve persze az üvegcipőt, hiszen Ella olyanban soha többé nem tud majd járni.

Érdekes hibrid ez a könyv, mert felmerültek benne jó (igazán jó) gondolatok, és igazán komoly témák, és meg is tettük az első lépéseket azok szép feloldásaihoz, de közben ott ez a mérhetetlen mennyiségű cukorszirup, amivel úgy lett nyakonöntve minden, hogy az igazán fontos dolgok elsikkadtak. Semmi nincs kibeszélve (talán csak Ella az egyik gonosztesóval alakuló kapcsolata), sehol az igazi katarzis, mert mindent beborít a „szerelem gyógyító ereje”. Kelly Oram olyan súlyos problémákkal dobálózik, mint szuicid hajlam, bullying, válás, szülő halála, a hírnév átka, stb… Ezekből 2-3 is bőségesen kitöltené a könyvet, de így, hogy minden egybe lett gyúrva, a végeredmény túl tömény, túl kidolgozatlan, túl középszerű.

Cinder mindent megold, Ella talpra áll Cinder miatt…

A nevek röhejesek, és Hollywood ábrázolása is végtelenül klisés… De az arányokkal is baj van. Ella és Cinder netes csevegései és telefonbeszélgetései szuperjók, érezni a kötődést, szinte látni a szálakat, ahogy a fiatalok között szövődnek, de rettentően keveset kapunk ebből, és emiatt a boldog végkifejlet túlságosan gyors lesz, túlságosan hirtelen. Nem lesz elég mély, nem lesz eléggé igaz. A könyv legnagyobb problémája, hogy úgy próbál komoly YA regény lenni, hogy meg akar maradni a happy end-be torkolló tündérmesék szintjén, ez a két dolog viszont kizárja egymást. Vagy a való életről beszélünk, fájdalmakról, tragédiákról, súlyos sebekről, vagy a szépleány karjára próbáljuk rá a selyemkesztyűt. Átmenet, egymásba mosódás nincs.

A mellékszereplők között vannak zseniálisak (Juliette és Vivian) vannak klisék (Vivian szülei - nem is megy át emiatt a sztori a Russo-teszten) és vannak értelmezhetetlenek (Rob, aki instantbarátként jelenik meg, mintha tényleg forró vízben oldható porból keverték volna 20 mp alatt, vagy épp az apa, aki negyvenes évei végén tanulja csak meg, hogy nem a gyermeke akart megszületni, a létéért nem a nem kívánt gyerek a hibás.) A családon belüli konfliktusok főleg a mostohagenyákkal hitelesek, azokban a balhékban tényleg van feszültség, van fájdalom. Az iskolai bullying és fizikai bántalmazás egyrészről (felnőtt oldalról hálisten) kellően komolyan lett véve, de YA oldalról mégis elbagatellizálódik. Ella nem áll ki magáért, nem védekezik, csak tűr, rettenetesen sokáig. Miért kell ahhoz Cinder, hogy ez a lány megmeneküljön? Miért nem húzta ki saját magát a bajból a saját hajánál fogva? Elég erős hozzá, csak ki kellett volna nyitnia a száját.

A főszereplő lány egyrészről remek példakép, mert kemény, másfelől viszont egy papírmasé, akinek egyediségét (pedig multikulti családból származik) sajnos nem a származása, az intelligenciája, a humora, vagy épp a hobbija adja, hanem az a baleset… Mindent megtudunk Ella-ról, korrekten fel van építve, mégis papírízű… Mégis kétdimenziós marad. Ella minden tinilányok minden fájdalma könyvbe gyúrva, és annyi tragédia egyben, ami már nem működik.
Cinder gondolataiból sokkal kevesebbet ismerhetünk meg a könyvben, megint gond van tehát az arányokkal. Amit látunk belőle, az alapján ismét azt kell mondanom, hogy annyira tökéletes az elnyomott szépfiú, hogy nem is létezik. Nehéz kedvelni, vagy álompasinak tartani, ha az ember tudja, hogy „ilyen állat pedig nincsen is”. Kevés a konfliktusa, kevés a valósága… Arra ma már nem lehet férfi főhőst felhúzni, hogy valaki egoista, jóképű, és a tökéletes nő miatt azonnal lemegy kutyába.

Tehát a Cinder és Ella sok szempontból csalódás volt számomra, bár voltak nagyon szép jelenetek, nagyon szerethető párbeszédek benne. Juliette jellemfejlődése is szuper, adtam is rá pontot, és a nagy felismerés pillanata, mikor Ella és Cinder is levetik a maszkjukat, szintén vicces volt. "Mondd, hogy autó". (Tudom, rossz példa, de a Big Brother első magyar évada jutott eszembe, amikor Horváth Zsanett th-zott minden t-vel végződő szóban, és utána hónapokig viccelődött azzal a fél ország, hogy Zsanett, mondd, hogy Margit híd. Margitthh híd.) Szóval az "oottó" rendkívül édes volt. Ott nagyon szerettem Ella-t.

De a történet vége agyoncsapott mindent, a cukormáz meleg vizeletként csorgott végig az addigi eseményeken, és a nagy pofon valamint a nagy feloldás röhejessé torzította az addig kellemes, bizsergető vagy épp elszomorító momentumokat. Ettől függetlenül megvenném egy kiskamasznak, kamasznak (megvettem magamnak is), mert egy olvasást mindenképpen megér.

A borító brutálisan, fájdalmasan rossz, Cinder tipikus kis kakadufrizurás nyálgépnek, Ella pedig photoshopba fejelt szupermodellnek tűnik rajta. Ezen a kompozíción pedig csak tovább ront az üvegcipő. Semmi titokzatosság, semmi sejtelmesség, és a könyv hangulatához sem illik. tudom, az eredeti is majdnem ez volt, csak tükrözték a cipőt, de ebben lehettek volna kreatívabbak, ha már Oram előző könyvénél is mertek változtatni.

A könyv egyébként tartós és szép, a borító nem szakad, nem gyűrődik, a sarkánál se akar kettéválni, sokadik olvasásra sem. De hát a Móra kiadó is régi motoros már ebben, pontosan tudják, hogy tisztességes munkát kell kiadniuk a kezük közül.

7  pont