Becca Prior: A tanítvány 1

Amit molyon nem lehetett, mert mégis korlátok közé szorítanak az oldal szabályai, azt most megpróbálom itt leírni. Mesélek kicsit arról, milyen könyv is "az első erotikus melegregény", A tanítvány, hogy mit gondoltam-éreztem olvasás közben, és hogy miért nem tettem fel azonnal (automatikusan) a kedvenc-listámra. A tanítvány egy (elvileg) 4 részes sorozat, amiből eddig két könyv jelent meg.

Első könyv

"A fikciós történet egy kiemelkedően tehetséges, fiatal egyetemi professzor és azonos nemű tanítványa között kibontakozó, perzselő szenvedélyről szól, sajátos formában. A vonzalom, az önmarcangolás, a beismerés és a beteljesülés fázisait mindkét főszereplő szemszögéből láthatja az olvasó, betekintést nyerve abba, mi játszódik le egy fiatal fiú lelkében, aki ráébred, hiába futott eddig a lányok után, most mégis egy férfi iránt táplál eddig soha nem tapasztalt, olthatatlan vágyat.
A tanítvány tabukat döntöget, kendőzetlenül tárja az olvasó elé a szexuális beteljesülés legintimebb részleteit is, de bebizonyítja, a szerelem azonos neműek között is lehet ugyanolyan elsöprő, mint férfi és nő között. A szerző az elsőkönyves Becca Prior, aki nem megbotránkoztatni, hanem szórakoztatni szeretné olvasóit, és elvinni egy olyan világba, amely ugyan rengeteg embert érdekel, mégis nagyon ritkán merünk beszélni, sőt olvasni is róla."

Becca Prior és A tanítvány alaposan feladta nekem a leckét. Rásegített az influenzám, és az, hogy hajnalban már lázasan vergődtem, nem tudtam aludni, muszáj volt valamivel eltöltenem az időt, rásegített az, hogy ez megint egy 1D könyv, amiben elvileg benne van az 5 srác (gyakorlatilag csak a Nick-Niall hasonlóságot sikerült felfedeznem, és fogalmam sincs, melyik Nasir és melyik Leeroy, tippre Nasir Zayn lehet, de nem esküdnék meg rá, mivel nem vagyok rajongó, fogalmam sincs, melyikük volt a csajmágnes bunkógyerek), és benne van az évezred „románca”, ami vagy igaz, vagy nem (Freddie Tomlinson megszületése miatt most egy hangyányit a vagy nem felé billent a mérleg, nem mintha egy gyerek bármit is bizonyítana), vagy románc vagy nem. Tegyük fel, hogy Larry Stylinson valóság (vagy legalábbis valóság volt évekkel ezelőtt), tegyük fel, hogy Harry és Lou tényleg szeretik (szerették) egymást.

Hogy tudjam, miről is beszélek (illetve miről is akarok itt véleményt alkotni), kicsit mélyebben belemásztam ebbe a Larry Stylinson -történetbe, annál is mélyebben, mint az Anna Todd könyvek olvasásakor. Megnéztem pár videót, olvasgattam az összegyűjtött bizonyítékok listáját, figyeltem a srácok testbeszédét, viselkedését, figyeltem a hangsúlyaikra, hanglejtésükre, arra, hogy milyen szavakat használnak, ha egymással beszélnek. Próbáltam megtudni róluk valamit, látni, milyen emberek ők, hátha könnyebb lesz megértenem ezt a könyvet. Szóval elmerültem a "sötétségben" és a konteókban, méghozzá olyan mélységig, hogy voltak olyan percek, amikor rátettem volna 3 havi fizetésem és 2 ujjam arra, hogy ezek a srácok bizony huncutkodnak/huncutkodtak egymással.

Csak ez után vettem kézbe Becca Prior könyvét. És csak egy kérdésem maradt. Ha és amennyiben a srácok valóban szeretik/szerették egymást, akkor vajon szerethették-e egymást így? (És most nem az erotikus jelenetek megvalósítására gondolok, nem is arra, ki kivel és mit csinál, hanem arra, hogy viselkedhet-e így két meleg srác.) Szerintem nem.

Sok baj volt ezzel a történettel, sőt, ha teljesen őszinte akarok lenni, több volt a rossz, mint a jó. Lou kissé ostobácska, annak ellenére, hogy a sztori szerint hatalmas koponya kellene, hogy legyen, Harry 0.1 mp alatt vált minden nőt megdöntök macsóból „elfogadom a melegségem, és dorombolni kezdek” kismacskává… Lou beképzelt. Lou irányításmániás. Hazza teszetosza. Hazza jellemgyenge. A mellékszereplők egydimenziósak, minden konfliktus fél pillanat alatt megoldódik, a hetero srác varázsütésre fogadja el saját (legalább) két kapura játszását (amennyiben 1 kapunak a nőket, 1-nek Lou-t és 1-nek a férfiakat tekintjük), ahelyett, hogy sírna – ordítana- hányna (jó, egyszer rókázik) – ütne, egyszerűen csak megvonja a vállát, és fejest ugrik az egészbe. Se félelem, se önutálat, se a másik utálata, hiszen „ő tette azzá, ami”, mert miatta jött rá. (Ilyet már láttam a valóságban az ismeretségi körömben, egy teljes család gondolta úgy -maga az érintett srác is- , hogy a gyerek XY miatt lett meleg, nem fogták fel, hogy a gyerek meleg is volt, és XY csak annyit tett, hogy megszerette.)

A valóságban nem hinném, hogy ez ilyen könnyen megy, különben nem küzdenének annyian a beismeréssel. És akkor arról még nem is beszéltem, mennyire irreális az, hogy egy 17 éves kölyök minden éjszaka bejárkál a tanárához egy kis „korrepetálásra”, és ez nem tűnik fel senkinek? Oké, sajátos az iskola szerkezete, inkább egyetemi kampuszra emlékeztet a berendezkedés, de akkor is… Ha a tanárok sorházban(!) laknak, és egymás seggében vannak (ahogy az Angliában divat) akkor nem létezhet, hogy nem leskelődik legalább 1 db rosszindulatú vén nyanya, és nem köpi be őket… És oké, a második részből kiderül, hogy leskelődik valaki, de akkor is furcsa, hogy nem buknak le.

Szóval gond van a reakciókkal, gond van a srácok „akcióival is”, és most megint nem a szex leírásáról beszélek, egyszerűen annak a lelki, fizikai és biológiai oldaláról, hogy milyen is egy szűz fiúnak az első alkalom… Nem akarok senkit elkeseríteni, aki ebben az álomban szeretne élni, hogy ilyen zökkenőmentes, fantasztikus, tökéletes, de azért ismerjük el, hogy az első SOHA NEM ILYEN. Az abszolút elsőről beszélek, ami rengeteg félelemmel, görccsel, tapogatózással, izgalommal van tele, aminek vagy túl hamar, vagy túl későn van vége, és aminél a fiú annyira szeretne „bizonyítani”, hogy ettől talán teljesíteni sem tud. Főleg akkor nem, ha egy tapasztalt, nőcsábász és egyébként hetero srácot akar megismertetni másfajta örömökkel. Rövidre zárva: ami itt leírásra került, az nem reális. Nagyon nem. Kezdve a zuhanyzós jelenettel, ahol szintén hamarabb küzdenek égig érő merevedéssel, mint hogy egyáltalán megcsókolnák egymást, sőt, ha beszámozzuk, mihez mikor ér Lou ajka Harry testén, akkor Harry szája csak a harmadik… Ez nem normális. Nem igazi. A szexre is kitérhetnék, de pont annyit tudok a meleg erotikáról, mint az aknásznaszádok felépítéséről, szóval ezt a részt inkább hanyagolnám. Maradnék érzelmi síkon. (Egyébként azok a leírások szerintem jól sikerültek, nem ízléstelen, nem durva, inkább csak természetes. Nem tudom, hogy melegek számára izgató-e így, ebben a formában, nőként ezt nem tudom megítélni, mert engem nem hoznak lázba a kerek fenekek, akkor se, ha focitól formásodó férfihátsókról beszélünk. Sajnos sokkal jobban érdekelnek a kezek, vagy épp a borosta. Szóval én a szexjelenetekre nem mondanék semmit.)

Ha a Larry Stylinson videókra gondolok, amikből ez az egész őrület kiindult (jézusom, komolyan erről értekezek itt, és immáron sokadszorra be is vallom, hogy láttam ilyeneket), akkor – számomra – egy teljesen másféle kapcsolat bontakozott ki a fiúk között, Lou küzdött égig érő merevedéssel a színpadon, és igen, valóban Harry volt az, aki mindig bújt hozzá, nem fordítva, valóban lehet, hogy a csenevész, de idősebb Tomlinson a domináns a kapcsolatban, de a videók alapján a köztük levő valami (romance vagy bromance, tök mindegy) sosem tűnt ennyire negédesnek. Nem hinném, hogy ennyit édesemeztek valaha is, hogy így csorgott volna a nyál a kapcsolatukban, mint a lapokon. Nem értem Prior miért hagyta ki az #olive hashtageket, miért hagyta ki az ominózus „Always in my heart harry styles! yours sincerely louis” tweetet, azt a bizonyos orrnyalást, azt a bizonyos vállharapást, a sajátos jelbeszédüket, a „Hol akarsz ülni? – kérdezi Harry. Melletted- mondja Louis. Majd bekiabál a Modesttől valaki: nem ülhettek együtt.”-jelenetet. És még annyi más, édes apróságot, amikből felépülhetett volna egy szép, valódi kapcsolat. Valami, amiben lehet hinni, valami, amiben az olvasók akarnak is hinni.

Ha pedig Prior új alapokra akarta helyezni az egészet, hiszen emiatt lett tanár-diák viszony, akkor miért nem használta ki az ebben rejlő lehetőségeket? Feldobott egy csomó labdát, amiből semmit nem ütött le. Lou egy másodpercig sem vacillál azon, hogy ő most itt egy hatalmi pozícióban levő ember, aki éppen visszaél azzal, hogy nála van az irányítás, egy szemvillanásig sem moralizál, hogy megtegye vagy ne tegye egy 17 éves gyerekkel (mindegy hány cm magas, mennyire szép fiú, Harry akkor is csak egy gyerek), inkább csak amiatt szabódik hosszabban, mert tapasztalatlan lévén ő maga fél. Szóval vannak itt gondok érzelmi vonalon is. A kapcsolat alapjai hiányoznak, nem tudjuk meg, miért szeretnek egymásba, azon kívül, hogy mindketten "szépek". Állítólag Lou okos, mégis olyan túlhaladott baromságot oktat, hogy nem használjuk az agyunk X százalékát, és mire lehetnénk képesek, ha minden része egyszerre lenne aktív? Hát, felhívnám Lou figyelmét arra, hogy mely agyterületek miért is felelősek, és ha ilyen vagy olyan ingerekkel stimulálunk, akkor mi hol reagál. Nagyon jó kis cikkek vannak erről, és még jobb felvételek, amikből azért lehet számolni, hogy egy átlagos szituációban mennyi is dolgozik az emberi agyból. Lehet, hogy Dr. Tomlinson meglepődne. Állítólag Harry hihetetlenül intelligens, és minden tárgyból penge, de pont biológiából (ami egyébként nem nehéz, csak unalmas) hülye annyira, hogy bukdácsol? Sose jutott eszébe, hogy a joviális öreg profnál feltöltsön egy szuper csajtól beszerzett szuper puskát az okostelefonjára, és abból kiírja a dolgozatot legalább közepesre? Sose jutott eszébe, hogy megírassa a beadandóit a milliónyi rajongója egyikével? Vagy sose próbálta meg legalább 1× elolvasni az anyagot? Ha egyszer olyan fantasztikus az agya, szerintem bőven elég lett volna ennyi is, hogy megtanuljon 10 mondatot a gombafonalak kusza szövedékeiről. Szóval a kiindulóhelyzetet sem értettem. Ahogy azt sem, miért kellett ez a Twilight utóérzés biológiaóra már megint. (Legalább nem irodalom, ó édes istenem, mennyire örülök, hogy nem irodalom.)

Szóval adott a 2 Übermensch, az egyik, aki fénysebeséggel fogadja el, hogy tegnapig heteró volt, de mióta meglátta a professzorkát, már nem az, és hirtelen a stabil 1/2-ről jelesre fejlődik biológiából, mert megtáltosítja a szerelem. És a másik, aki annyira zseni, hogy szuperkreditekkel (ebbe most ne is menjünk bele) már a PHD-t is letudta, és 21 évesen már ott tart, ahol én 32 éves korom körül fogok... Mert ugye egy sima főiskolai diploma nem is lett volna elég, hogy középiskolásokat taníthasson... Szóval ez a zseni egyrészt gyönyörű, szexi, ártatlan, de zseniálisan gitározik, még szebben énekel, jól főz, és még focizni is tud. Hát hogyne. Ja... És eddig senki nem verte agyon. De tényleg senki.

Szóval ilyen nincs. Egyik szereplő sem valós, egyik sem feleltethető meg a srácok valódi énjének. Az igazi Lou talán csak a hisztisségben és a féltékenységben rajzolódik ki, az 1D-s LT is pont úgy szokott bitchy üzemmódba váltani, ahogy Dr.T. amikor vallatni kezdi Hazza-t a második részben. Persze ez önmagában nem hiba, inkább az jelenti a problémát, hogy Prior annyira fel akarta javítani a srácokat (kilúgozni a seggfej, féltékeny Lou-t, és a távolságtartó, néha kegyetlen Harry-t), hogy a végeredmény teljesen valószerűtlen és rettentően negédes lett.

Az első kötet végi szakítás mondvacsinált. A második kötet történetszála egyértelmű.
Zavaró volt, hogy a váltott szemszögnél végig ugyanazt kellett olvasnom, még csak azt se mondanám, hogy pepitában, mert nem volt akkora különbség a fiúk gondolatai között, hogy egyértelműen el tudjam őket különíteni. Különösen vicces volt a gribedli szó átvándorlása Hazza szókincséből Lou gondolataiba... Anélkül, hogy valaha szóba került volna köztük, hogy kinek a kicsodája hívta így.

Mégsem mondanám, hogy a könyv rossz, mert igazából nem az, de azért valljuk be, nem is jó. Vagyis a szó klasszikus értelmében nem tudom rá azt mondani, hogy ez most X vagy Y csillag. Nem mondom, hogy a banális marhaságok ellenére nem szórakoztam jól, mert nem akarok hazudni, a történet egy ilyen betegséggel terhelt reggelen abszolút szórakoztató. A srácok között ott a szikra, bár nyilván nem azért, mert Becca Prior álmodta közéjük, hanem azért, mert Harry és Lou között valóban van (volt) valami zizegő elektromosság, és ezt könnyű a lapokra látni. A borító ötletes és szép is, tetszik a koncepció, kár, hogy nem köszön vissza valamilyen formában a történetben is a puzzle. A stílus gördülékeny, viszi a lendület az olvasót, oldalról oldalra… Néhol zavaróak a szóismétlések, és találtam pár rendkívül buta képzavart, illetve tévesen használt kifejezést, de ezeken is túl tudtam lendülni…A kezdeményezés, hogy legyen egy magyar erotikus melegregény, szintén díjazandó.

Igazából, azt kell mondanom, akkor is megvettem volna, ha ennél sokkal rosszabb, mert az ilyen kezdeményezéseket minden hibájuk ellenére is támogatni kell. Ja, és mert a borítót tényleg imádom.

6 pont

Benina: Rekviem a szivárványodért - Tükör 1.

"Vőlegénye, a hajdani FBI-nyomozó, mára tanácsadó Damien Corner egy Tükrön keresztül képes kommunikálni a lánnyal, aki először semmire nem emlékszik az életéből. Damien kétségbeesett nyomozásba kezd – segítségére van Neszta húga, az autista Zorka. A nővérek a közöttük feszülő, erős lelki kapocsnak köszönhetően érzelmi-szimbiózisba kerülnek. Neszta emlékei lassan térnek vissza, pedig sietnie kell, mielőtt az Árvák megkaparintják a lelkét. A Tükörben csak magára számíthat, és Hollóra, a különös, kalapos fickóra.
Damien számára mindenki potenciális gyanúsított, minden árnyékban támadás rejtőzhet, minden eltelt pillanattal közelebb kerül a paranoiához. Míg Neszta önmagának egyre halványuló másaként tengődik a Tükörben. Neszta és Damien szerelmének hátborzongató története. A Tükör fordulatos, halálon túli világba kalauzol, és ha elkezded olvasni, többé már nem ereszt."

Adott Benina, az egykori blogger, aki közepesen tehetséges, ám de rendkívül népszerű magyar írónővé lett, aki néhol gyönyörűen, néhol borzasztóan rosszul fogalmaz, aki immáron valódi művészként bontogatja a szárnyait, és igyekszik nekünk bebizonyítani, hogy rajzolni is tud. Abban sem mondanám egyébként tehetségtelennek, bár személy szerint nekem nem tetszettek a Rekviem a szivárványodért könyv végére betett alkotásai. De ez az egyéni véleményem, amit annak tudatában fogalmaztam meg, hogy én maximum egy kockát tudok lerajzolni (körzővel és vonalzóval) és előfordulhat, hogy az is nyomorék lesz. Továbbá szeretném elmondani, hogy minden tiszteletem Benináé, mert felvállalta, hogy beküldi a munkáit egy kiadónak, hogy megjelenteti a könyveit, arccal és névvel állt oda, és büszkén mutatta meg saját magát. Max riszpekt neki, a magam részéről támogatom továbbra is (egyrészt pozitív gondolatokkal, másrészt azzal is, hogy megveszem a könyveit) mert ott voltam vele a kezdetekkor is. Olvastam a Twi-Fanfic blogját, és ott szerettem meg a stílusát. Minden hibája ellenére. És amit most mondani készülök róla, azt annak fényében mondom, hogy TÉNYLEG szerettem azt a blogot.

Szóval ez a könyv nem. Nagyon nem.
Nem működött könyvként, mert nem tudtuk meg belőle, kicsoda Neszta. Nem volt jelleme. Nem működött könyvként, mert annyi szemszögből akart írni Benina, mégsem volt egyéni hangja a szereplőknek. Egynek sem. Talán Damien-t meg tudtam különböztetni a többitől, de őt is csak az agresszivitása miatt…

Nem működött könyvként, mert a világfelépítés messze nem volt elég komplex, nem volt elég érdekes, és önmagában ez sem működött.
Nem működött könyvként, mert Csenger Neszta szerint alig 1.70, Damien szerint viszont 1.85.
Nem működtek a nevek, nem lett tőlük különlegesebb a történet, nem lettek érdekesebbek, egzotikusabbak a szereplők, inkább kínosnak éreztem.
Nem működött, mert annyi volt benne az "áthallás máshonnan", hogy sorozatosan abban a tévképzetben voltam, újra egy Twi-fanficet olvasok.

Egyszerűen nem találtam a helyem a könyvben, és a könyv sem találta a helyét önmagában, szerintem maga Benina sem találta a helyét ebben a történetben.

A borító különleges, gyönyörű, de még ezt az élményt is tönkrevágják a könyv végén található rajzok. Azok nem különlegesek. Mind Neszta mind Damien műanyagnak hat, kifejezetten ízléstelenek (számomra). Érdekes egyébként, hogy Zorka viszont bájos. Talán őt sikerült a legjobban elkapnia az írónőnek. Nála éreztem a finomságot és a lágyságot, a többieknél inkább valami hamis szépségideál üldözését.

Mi a legfőbb gondom? Ez a sztori nem elég különleges. Azt éreztem végig, hogy a kevesebb jelen esetben több lenne, hogy a visszatekintések nélkül nem lenne ennyire nyögvenyelős a könyv, hogy több Zorka kellett volna és kevesebb misztikum…Több tükör, és kevesebb zavar. Vagy legalább nyomokban emlékeztethetett volna a történet a fülszövegre. Vagy lehetett volna érdemi nyomozás, de nem volt, hiszen Zorka már az első megjelenésekor a szánkba adta a tettes nevét. Lehetett volna érdemi természetfeletti szál, de ez sem volt. Csak vég nélküli kavarodás volt, nyakatekert mondatok és leírások, és egy se füle se farka misztikus szál, amiből nem igazán volt kiút. Kár, hogy az autizmust ilyen amatőr módon keverte a természetfeletti magyarázatokkal. Jobb lett volna kevesebb erőltetett mondat, kevesebb izzadtságszagú hasonlat, kevesebb furcsa kép.
Kár érte, mert mióta szóba került, hogy meg fog jelenni a Tükrök, azóta vártam, hogy olvashassam, és úgy tűnik, megint becsaptam magam.

Ettől függetlenül továbbra is támogatom Benina-t, és további sok sikert kívánok neki, remélem a második részre sikerült kikeverednie ebből a zavarodott állapotból és hozzá méltó színvonalú történetet fog hozni. Sajnos a Rekviem a szivárványodért számomra nem az.

4 pont

Jasinda Wilder: Zuhanok beléd - Falling into you

Olyan érzés volt ezt a könyvet olvasni, mint bekötött szemmel újra és újra nekirohanni a falnak. Nem értettem, miért nem hagyom abba. Nem értettem mit várok, miért erőlködök. Vélhetően a fülszöveg volt az oka, mert az eléggé tetszetős volt, amikor először olvastam.

"Kyle volt az első igaz szerelmem, az első minden értelemben. Aztán egy viharos augusztusi éjjelen ő meghalt, és vele halt az is, aki akkor voltam. Colton nem arra tanított meg, hogy hogyan éljek. Nem gyógyította meg a fájdalmam. Nem hozta rendbe. Arra tanított, hogyan viseljem el. Hogy hogyan éljem meg. És végül hogyan engedjem el.
Nell Hawthorne szerelmes Kyle Calloway-be, aki a legjobb barátja, amióta csak az eszét tudja. Ifjú szerelmük elpusztíthatatlan, az élet csupa ígéret számukra. Aztán egy éjszaka Kyle meghal egy tragikus balesetben, Nell pedig egy életre megváltozik.
A temetésen ismeri meg Kyle bátyját, Coltont. Mindketten küszködve próbálnak továbblépni az életükben, amennyire tőlük telik. Évekkel később újra találkoznak New Yorkban, és Colton rájön, hogy Nell valójában sosem tette túl magát Kyle halálán. Úgy tűnik, a lány mélyen gyökerező fájdalmat, súlyos bűntudatot hordoz, magát hibáztatja a történtekért. Colton tudja, hogy nem volna szabad beleavatkoznia, de nem bír magával. Egyiküknek sem könnyű megbízni a másikban, és mindkettejüknek megvannak a maguk démonai. Együtt megtanulják, mi a fájdalom célja, mit jelent a gyógyulás, és mennyire fontos a megbocsátás."

Szóval a fülszöveg alapján azt hittem, hogy gyász lesz, dráma, igazi, emberi érzelmek, igazi küzdelem a továbblépésért, és esetleg (ha emellé még befér) akkor egy szép szerelmi dráma. Ehhez képest két rövidke novellát olvastam, az egyik egy naiv és kellően hülye kamaszlányról szólt, aki alig mer lefeküdni az első szerelmével, a másik pedig egy önpusztító alkoholista fiatal nőről, aki körbeszexeli a várost egy tetovált egykori hajléktalan bandataggal. Olyan vágások voltak ebben a sztoriban, hogy eszem megállt. Az első blokkból legalább Kyle halála vezet ki minket, de a másodikból? Onnan semmi. Jasinda Wilder egyszerűen csak felírja a fejezet elé, hogy 8 hónappal később, az olvasó pedig ott ül, és próbálja lekarmolni magáról a "na és most mi történt?" arcot, amit lapozáskor vett fel.

De itt még nem értek véget a szenvedéseink. A gyönyörű szürke sorscsapás határa ez a könyv, amiben egy megvadult Rule Maddox (Travis balkézről született féltestvére) fedőneve Colton, MMA harcosokat ver rongyosra, csak azért, hogy utána Andrew Parrish eltitkolt szerelemgyerekeként éledjen fel hamvaiból, egy szál gitárral, és megvalósítva az igazi varázslatot… Úgy énekeljen, ahogy az angyalok.

A tökéletes kis Nell, aki nem követhet el hibát, akinek az apja sokra akarja vinni (értem?!?) ezért nem lehet a lánya terhes idő és főleg házasság előtt, jó egyetemre kell mennie (pedig bukott matekból, wtf?), szóval a gyönyörű kis Nell pedig szerelmes Kyle Broflo úgy értem Calloway-ba, akivel mindig, de tényleg mindig barátok voltak. Együtt ismerték meg a szerelmet (vagy valami ahhoz hasonlót) a testiséget, és együtt léptek az első nagy horderejű döntés küszöbére… Végül ezt a döntést nem kellett meghozniuk. Kyle meghal, és Nell képtelen elviselni a bűntudatot. Ha engem kérdeztek, nem csak Kyle halála miatt szenved, hanem amiatt is, mert ráébredt, hogy nem, nem úgy, nem eléggé szerette őt. Felnőtt fejjel visszatekintve meg kellett értenie, mennyire cukorszirupos, gyerekes, nyálas, rózsaszín volt mindaz, amit megéltek együtt. Mennyire nem volt valóságos.

Nell egyébként kiismerhetetlen, 336 oldal után sem mondanám, hogy volt jelleme, és határozottan ilyennek vagy olyannak tűnt. Ha valamit mondanom kéne róla, akkor írói tévedésnek, és bakik sorozatának nevezném. Egyszer barna szemmel mered a haldokló Kyle-ra, később zöldesszürkén pislog Colton ölében… Egyszer megbukik matekból, később üzleti tanulmányokat akar hallgatni a főiskolán? Annyira hülye, hogy esélye sincs, hogy normális helyre kerüljön, de az apjával benyomatná magát a Stanford-ra? Néhol döbbenetes volt a logikátlanságok ilyen sora…

A szerelmi szál nekem kb. sugárhajtású repülőnek tűnt, ez a két fiatal úgy száguldott egymás felé, illetve át egymáson… Sok volt, hirtelen, érthetetlen.
Máshol meg kevés.

Meglepő módon egyébként a koppintások ellenére sem volt rossz a könyv, de jónak sem nevezném. A stílus egyébként majdhogynem ígéretesnek tűnt, de valahol Colton múltjának 1.5 oldalban történő összefoglalásakor siklott ki ez az egész, ott zuhant bele Jasinda Wilder, minden szereplője és minden olvasója a szakadékba. Fogalmam sincs, komolyan gondolta-e ezt Ms. Wilder, és nem tudom, hogy kerülhetett kiadásra ebben a formában. Sokáig gondolkoztam, hány pontot adjak, de most se vagyok meggyőződve, hogy ez reális.

5 pont

Anna Todd: Miután - After 1-2-3

 MIUTÁN

"EGY SZENVEDÉLYES SZERELEM TÖRTÉNETE, AMELY MILLIÓKAT HÓDÍTOTT MEG VILÁGSZERTE.
Volt egy időszak Tessa életében, amikor még nem ismerte Hardint, de miután találkoztak, az élet megváltozott.
Tessa igazi jó kislány. Egy rendes fiúval jár már évek óta, vannak tervei, ambíciói, és az anyja ügyel rá, hogy az élete a megfelelő irányban haladjon tovább. Aztán elsőévesként beköltözik az egyetem kollégiumába, és találkozik Hardinnal. Azonnal feltűnik neki a tetovált, piercinges fiú, aki angol akcentussal beszél, és mindenben különbözik attól, amit Tessa az addigi életében megszokott. Hardin rendkívül mogorva, sőt kifejezetten ellenséges vele, és a viselkedése miatt Tessának gyűlölnie kéne őt. Gyűlöli is, amíg egy este egyedül nem maradnak a fiú szobájában. Tessát megragadja a fiú sötét személyisége, és amikor megcsókolják egymást, olyan szenvedély támad fel benne, amilyet még sohasem tapasztalt. Hardin hol gyönyörűnek nevezi, hol egy szó nélkül eltűnik, mintha egyáltalán nem érdekelné. A nemtörődöm viselkedése és a gorombasága ellenére Tessa úgy érzi, ha sikerül mélyre ásnia, megtalálja az igazi Hardint a hazugságok felszíne alatt. Hardin újra és újra eltaszítja, de csak azért, hogy aztán még közelebb vonja magához. Tessának megvan a tökéletes barátja. Miért igyekszik ennyire legyőzni a saját sértett büszkeségét, és Hardin előítéletét a rendes lányok iránt? Talán azért, mert ez szerelem?
Anna Todd AFTER című fanfictionjét milliók olvasták a WATTPAD-en, és az egész világon lenyűgözte az olvasóit. Itt az idő, hogy ön is megismerkedjen az internet legtöbbet emlegetett könyvével."

Előzetes benyomások-gondolatok:
– A GABO reklámja egy pillanatra felkeltette az érdeklődésemet, hiszen egy nagyívű, szép, szokatlan (nem klisé) szerelmi történet, ami milliókat hódított meg? Hát mi lehet ennél jobb? Aztán a racionális énem kerekedett felül. Mi lehet ennél jobb? Bármi. Ez nyilván egy elcsépelt kliséhalom, egy olyan bestseller, amiből 12 egy tucat…
– Aztán guglizni kezdtem. Anna Todd? Fanfiction? Wattpad? Az érdeklődés halvány szikrája úgy halt el bennem, hogy időm sem volt felfogni, hogy vége lett. Onedirection? A vész, amit az X-Faktor a világra szabadított, immár az irodalomban pusztít? Jézusom. Végül egy rendkívül kalandos úton (megismerkedésem az 5 kisfiú bulvárbeli szerepléseivel, ezzel együtt a Larry Stylinson videókkal – ne is kérdezzétek – és magában Harry – irreálisan, elképesztően szép arcú, könyökképű – Styles-szal – aki azért így „felnőve” szögletesebb és csúnyább lett) eljutottam Hardin-ig, aki ugye Harry maga… Vagy legalábbis volt. Vagy legalábbis akinek a directioner Anna képzelte. (Sosem hittem, hogy valaha életemben le fogom írni a directioner szót. 1 hónappal a 29. születésnapom előtt megtörtént. Epic.) Szóval körbeértem rendesen.
– Bár meg vagyok győződve arról, hogy Larry Stylinson valós, hogy Harry Styles és Louis Tomlinson inkább egymás „kövét fújják”, nem a médianyilvános lányokét – és tegyük hozzá a videóikat tekintve abszolút aranyosak, szerethetőek is együtt, szóval ha tényleg homoszexuálisok, akkor teljes mellszélességgel mellettük állok, és fiúk, hajrá azzal a coming outtal, tojjatok a management fejére, a rajongók íg is imádnak titeket – mindezt azonban még súlyosítja az is számomra, hogy Harry Tündérmanófejű Baba Styles egy olyan fiúcska, aki ha atombiztosan hetero lenne, akkor sem mozgatna meg bennem semmit, mert maximum az örökbefogadási inger mozdulna meg bennem, meg az anyai ösztönök, nem épp a vágy, vagy a feromonok… Szóval abszolút nem tudom elképzelni őt Hardin-ként. Még a mostani, csontosabb verzióját sem, a borzalmas hajával. Emiatt kénytelen voltam megcsavarni a történetet, és Hardin számomra egy David Boreanaz a Buffy időszakban „hibrid” lett, Kicsit borzasabb hajjal, és világosabb szemekkel. A zöldet alapból elvetettem. Bocsánat a rajongóktól. Így, David-et magam elé képzelve már könnyebb volt beleélni magam, hogy itt most románc lesz és szexuális energia. :)
– Megrendeltem a könyvet. A borító gusztustalan, és nem, nem mentő körülmény, hogy ez az eredeti, mert már ott is gusztustalan volt. Már a dobozból kivéve is gyűrött, ócska hatást kelt, és a gerince már új állapotában is meg volt törve 3 helyen. Mikor kinyitottam, és belelapoztam, már fordultak is ki a lapok az aljánál, a ragasztókötés kb. ennyit tud. Vaskos könyv, de kb. wcpapírra nyomva, tehát a tartóssága 3 perc meg egy gondolat. Ez újra elkedvetlenített, de igyekeztem felülemelkedni a gondokon.
– Beleolvastam az elejébe. Tessa 2 perc után az agyamra ment. A jókislányok jókislánya, aki – természetesen – ártatlan, rakott szoknyában jár, vasalt blúzban (tegyük hozzá, hogy én ordenáré trehány vagyok ebben, és ami „nem lógja ki magát”, vagy száradáskor nem húzható egyenesre, az „úgy marad”, emiatt 1) kínosan ügyelek arra, hogy szépen szárítsak mindent 2) megkérek valakit, aki tud vasalni, hogy segítsen ki), ami már kapásból halálra idegesített. Tessa teljesen életszerűtlen, és életképtelen, és már annyi ilyen irodalomszakos, visszafogott, könyvmoly, leendő író/szerkesztő stb, karakterről olvastam, hogy üdítő kivétel lett volna, ha végre egy matematikus, programozó, vegyész, stb lett volna a főhősnő. Sajnos nem kaphattunk valami újat, hanem az ezerszer elkoptatott panelekből építkezett Anna Todd. Tessa pontosan ugyanolyan, mint a többi hasonló elvont jógyerek, akit szépen megront a rossz nagyfiú.
– Elkövettem egy nagy hibát, beleolvastam a történet végébe is, és rögtön földhöz akartam csapni a könyvet. Másoljuk Simone Elkeles-t, Miss Todd? Ráadásul rosszul? Lepedő? Komolyan? LEPEDŐ? Itt vágta el magát végleg nálam a könyv, és azt hittem, nem lehet rosszabb.
– Lett. Büszkeség és balítélet… Üvöltő szelek… Ezerszer elpuffogtatott klasszikusok, ahelyett, hogy végre valaki valami újat hozna. Bármi újat. Oroszokat, spanyolokat, kortársat, bármit! Még skandináv krimik iránti rajongásnak is örülnék, mert végre az is más lenne, nem „mindig ugyanaz”. Félreértés ne essék, imádom ezeket a könyveket, de unalmas már, hogy mindig mindenki CSAK EZEKET imádja, és itt ki is fújt az érdeklődés, no meg a kultúra…

Aztán nekiültem olvasni. Először a medencében, aztán a medence mellett egy padon. Végül már az ágyon. Azon vettem észre magam, hogy minden előzetes gond ellenére a sokadik fejezetnél járok, és még mindig falom a lapokat. Bár ott az érzés, hogy „olvastam már ezt, máshol, mástól, talán jobban is megírták már mások”, mégis… Haladtam előre töretlenül. A morcos Boreanaz-Hardin befészkelte magát a gondolataimba, és már-már utáltam Tessa-t, amiért ő kapja meg… Minden rosszat el tudtam feledni, amit fentebb írtam össze előzetesként… Elfelejtettem a mai napom, a munkahelyi gondokat, a fáradtságot is, hagytam, hogy kiürüljön a fejem. Sokkal többet kaptam ettől a könyvtől, mint amit az előzetes benyomásaim alapján vártam. Újdonság nincs benne, koppintás annál több. A szereplők idegesítőek, és sablonosak. Mindegyiküket láthattuk már máshol. Aki csak egy ilyen YA/NA határon egyensúlyozó regényt olvasott, ezt is olvasta, mert pont olyan, mint a többi… Hardin passzív-agresszív viselkedése is ismerős, legalább 20 másik fickót tudnék mondani, aki ugyanígy játszik. És mégis… Valamit tud ez a könyv, valamiért képes az embert magával ragadni.
A pontozással emiatt nagyon nagy bajban vagyok. Mert azért szar ez. De nagyon..

6 pont

Nem túl nagy lelkesedéssel bár, de szűk fél évvel később úgy döntöttem, ha már a GABO kiadó folytatta a sorozatot, akkor én is tovább próbálkozom, és a második részt is elolvasom.

MIUTÁN ÖSSZECSAPTUNK 

"Tessa mindent elveszíthet. Hardin semmit sem veszíthet… csak Tessát.
Miután összecsaptunk, az élet már soha többé nem lesz olyan, mint volt.
A nehéz kezdet után úgy tűnt, hogy Tessa és Hardin végre egyenesbe jön egymással. Tessa már megtapasztalta, hogy Hardintól nem áll távol a kegyetlenség, de nagyon megrendül, amikor egy váratlan esemény lerántja a leplet a kapcsolatuk eredetéről, és Hardin titokzatos múltjáról. Már megszokta, hogy Hardin olyan, amilyen… De tényleg ő az a mély érzésű, figyelmes fiú, akibe a durva felszín ellenére beleszeretett… vagy egész idő alatt egy idegen volt? Tessa legszívesebben elmenekülne, de ez nem olyan könnyű. Kísértik az szenvedélyes éjszakák emlékei, nem tudja elfelejteni Hardin érintését és mohó csókjait. Mégsem biztos abban, hogy el tud viselni egy újabb megszegett ígéretet. Annyi mindent feladott és kockáztatott Hardinért! Az iskolát, a barátait, az anyjával való kapcsolatát. Otthagyta a barátját, aki igazán szerette, és most talán egy ígéretes karrierről is le kéne mondania miatta. Tényleg itt lenne az ideje, hogy továbblépjen. Hardin tudja, hogy hibát követett el, talán a legnagyobbat egész életében. Mégsem adja fel harc nélkül.
De meg tud-e változni? Meg fog-e változni a szerelem kedvéért?"

 Több mint 1000 oldalnyi Hardin és Tessa vergődést kínlódtam már végig, és legalább 500× olvashattam arról, hogy ez az agyhalott libuska besütötte a haját és sminkelt… És most nem vicceltem. Minden egyes rohadt nap, amiről beszámolt, úgy indult, hogy besütötte a haját és sminkelt. (A kedvenc idézetem ebben a témában: "Úgy döntök, hogy a változatosság kedvéért most egyenesen hagyom a hajamat, de amikor megszárítom, nagyon furcsának találom, ezért inkább besütöm.") Ennyi hajsütéstől már tuti teljesen tönkrement a haja… Amilyen hülye ugyanis, kizárt, hogy azt legalább normálisan és óvatosan tudja csinálni. Szóval már ettől megőrültem. De a feketeleves csak eztán jött.
Ilyen ugyanis a világon nincs. Miss Szende Szüzike, aki dévaj szexistennőként dörgölőzik és smárol vadidegen pasasokkal elit klubokban – natürlich részegen – aztán még ő van felháborodva, ha a birtokló típusú exe ezen berág? Miss Ártatlan Cukcsimukcsi, aki még a kollegáját is hülyíti, mert annyira nyomorék, hogy képtelen egyedül lenni, és ha Hardin nincs, azonnal rá kell tapadni valaki másra, mert a Twilight-ból azt tanulta, hogy csak akkor van értelme az életnek, ha valakinek az oldalán lóghat…
Még mindig az Üvöltő szeleknél tartunk. Komolyan. A lány egy kiadónál dolgozik, és imádja a könyveket, és hűűű de művelt meg ügyes meg okos ééééés mégis az Üvöltő Szelek a kultúra non plus ultrája nála.
Az egész gagyi. Még mindig. Kismillió olyan mondatot ki tudnék emelni, amitől rosszabb napokon egy irodalomhoz kicsit is konyító ember röhögve vágná fel az ereit.. De nem fogom megtenni.
Miért?
Mert ez a mocsok még mindig pokoli szórakoztató. Még mindig kikapcsol, és mivel Hardin még mindig jól működik elterelésként, ha fiatal David Boreanaz vonásokkal képzelem magam elé. Hardin beszólásai viccesek, a jelleme még mindig egészen szerethető, szóval tudja kompenzálni azt a hülye libát, aki vélhetően Anna Todd 1000 oldalas ponyvabeli kiterjedése. Miss „Kérlek, mondd el, mit tettél a múltadban, meg fogom érteni”. Miss „Ez megbocsáthatatlan, nem is ismerlek, hányok tőled”. Miss „úgysem teszem azt, amit mondasz, akkor se, ha csak annak lenne értelme”. Tényleg kikapcsol ez a tömény idiotizmus. Még a tamponmizérián is tudtam röhögni, annyira szánalmas volt.
Az olyan gyöngyszemek és ellentmondások, mint az a bizonyos frufru, ami ugye nem létezik, mert hiába próbálta rábeszélni Trish, hogy vágasson frufrut, nem tette meg, majd később ezt a nem létező frufrut tűzi el, hogy ne lógjon a homlokára… Na azok teszik igazán szórakoztatóvá ezt a könyvet. Érdemes tollal jelölgetni az ilyen blődségeket.

4 pont

MIUTÁN ELBUKTUNK

"Tessa és Hardin élete eddig is bonyolult volt. Most még bonyolultabb lett. 
Miután elbuktunk, az élet már soha többé nem lesz olyan, mint volt.
Tessa pont az élete legnagyobb döntését hozza meg, amikor minden megváltozik körülötte. Először az ő családjáról tudnak meg addig rejtegetett titkokat, aztán Hardin családja okoz nekik váratlan meglepetéseket. Ezek a felfedezések mindent más megvilágításba helyeznek, és még jobban megkérdőjelezik a közös jövőjüket, amelyért már annyit küzdöttek. Tessa élete kezd szétesni. Semmi sem az, aminek hitte. Sem a barátai, sem a családja. Hardin, az egyetlen személy, akire támaszkodhat, nagyon dühös lesz, amikor tudomást szerez Tessa döntéséről. Ahelyett, hogy mellé állna, mindent elkövet, hogy megtorpedózza a terveit. Tessa tudja, hogy Hardin szereti, és bármi áron meg akarja védeni. De más szeretni valakit, és megint más beengedni az életünkbe. Tessát kezdi kimeríteni a féltékenységi jelenetek, a féktelen dühkitörések, és a bűnbánó bocsánatkérések ördögi köre. Senki iránt sem táplált még ilyen heves érzelmeket, senki sem gyújtotta így lángra a testét… De meddig képes a tűz és a szenvedély ellensúlyozni ezt a sok drámát és szenvedést? Azelőtt elég volt a szerelem, hogy összetartsa őket. De ha Tessa most a szívét követi… akkor vége lesz a kapcsolatuknak? 
Anna Todd elsőkönyves író, aki Texasban él a férjével. Valószínűleg megdöntöttek néhány rekordot, amikor alig egy hónappal az érettségi után összeházasodtak. A férje háromszor teljesített szolgálatot Irakban, és Anna addig különféle alkalmi munkákat vállalt. Többek között eladó volt egy illatszerboltban, és adatfeldolgozó az adóhivatalban. Mindig szeretett olvasni, rajongott a fiúbandákért meg a romantikus regényekért. Most sikerült egyesítenie a három szenvedélyét, és nagyon élvezi, hogy az élete egy megvalósult álom lett."

 Nem hittem a második rész után, hogy lehet fokozni a Tessa iránti utálatomat, de Anna Todd tudta fokozni. Mit tudta? Nem múlt idő. Sajnos jelen. Még mindig tudja fokozni! Ez a véglény, mert ez nem nő, nem ember, nem gerinces, szóval ez a gerinctelen szardarab, aki nőnek képzeli magát, végképp kihúzta nálam a gyufát. Ilyen szintű visszafejlődést még életemben nem láttam, mint amit itt ez a dög 2 könyv alatt produkált. Ez ugyanis olyannyira szerelmes Hardin-ba, hogy amikor a srácot a kicsapás veszélye fenyegeti, és egy fegyelmi tárgyaláson ül, Tessa inkább Zed-del enyeleg, és a tárgyalásról kilépő állítólagos szerelmétől még azt is elfelejti megkérdezni, egyáltalán kicsapták-e. Ennyire hülye és ennyire önző, hiszen TessaVilágban egyetlen dolog létezik, Tessa maga. Minden és mindenki más csak biodíszlet, Hardin csak biovibrátor, hiszen semmi mást nem becsül benne… A 9 éve nem látott apját ugyan képes befogadni, megetetni, és megajándékozni ruhákkal, hiszen ő ilyen kedves, önfeláldozó, és nagylelkű, de még vele sem képes normálisan viselkedni. Például beszélgetni.
Azt csodálom, hogy Hardin nem ütötte agyon. A helyében addig vertem volna a szuka fejét a falba, ajtóba, padlóba, bármibe, amíg lélegzik. Meg még utána 35-40 percig a biztonság kedvéért, hogy fel ne támadjon. Az ilyen agyatlan zombiktól ugyanis minden kitelik.
Érdekes, hogy sokan szidták Hardin-t ebben a történetben, az indulatkezelési problémáit, a folyamatos dühét, én pedig inkább azon csodálkoztam, hogy hogy lehet ilyen nyugodt. Nem verte agyon Zed-et, nem ütötte ki Miss Seattle-be költözök, de nem szólok neked róla fogait… Csodáltam az angyali türelmét (és most nem viccelek). Hardin meglepően jól látja a világot és az embereket. A naiv agyhalott véglénynek mégsem sikerült elmagyaráznia. Egyetlen dolgát nem értettem. Azt, hogy mit szeret ebben az önző rüfkében… Miért győzködte saját magát is arról, hogy Tessa túl jó neki? Erre ebben a 676 oldalban sem kaptam választ.
Mondtam már, hogy tényleg 676 oldal ez a mocsok? És azt, hogy több mint 1700 oldal szemetet olvastam Miss Todd-tól, és még mindig nem történt semmi? Az első rész langyos limonádéja, és a második rész szórakoztató együgyűsége és minősíthetetlensége után ez a rész már vérforralóan szar volt.
Már fel se teszem azokat a kérdéseket, amiket fel akartam… Hogy miből telik neki ennyi göncre? Mi a francnak süti be újra és újra a haját? Hogy lehet jó a munkájában, ha ennyire ostoba? Miért kedvelik mások? Ha Miss Todd ennyire szerelmes volt Harry Stylesbe, hogy ennyi oldalt írt róla, akkor miért nem adott neki egy olyan nőt (vagy férfit) aki boldoggá is tudná tenni? Miért ezt a véglényt kellett megálmodnia?
Továbbra is csak arra tudok gondolni, hogy Tessa= Miss Todd személyesen, az ő gondolatai, az ő logikája… És innentől iszonyatosan sajnálom a férjét, és megértem miért volt annyiszor Afganisztánban. A helyében én se vágytam volna haza, akármilyen csinos is a gringa.
A függővégre nem is mondok semmit. Az első rész végére bekerülhetett volna ez a szál…

2 pont

És még van 2 rész... Nem tudom mit remélhetek még...

X - A gyilkos ismeretlen

"A kamaszlányát egyedül nevelő Jaszukóhoz váratlanul betoppan erőszakos exférje. Heves vitába bonyolódnak, és a férfi végül holtan végzi. Szomszédjuk, a különc matematikus már régóta gyengéd érzelmeket táplál az asszony iránt. Felajánlja, hogy biztosítja számukra a tökéletes alibit. Az egyetlen kikötése, hogy Jaszukóék mostantól szóról-szóra kövessék az utasításait. Mikor a tokiói rendőrség felügyelője a helyszínre érkezik, egy brutális gyilkossággal szembesül. Ám a bizonyítékok sehogyan sem állnak össze, ezért briliáns eszű fizikus barátjához fordul segítségért. Kezdetét veszi a lángelmék csatája: az egyik zseni hideg logikával igyekszik feltárni az igazságot, míg a másik heves szenvedéllyel küzd, hogy megmentse a szeretett nőt. Higasinó Keigó világhírű, Naoki-díjas, japán bestsellerszerző. Lendületes, meghökkentő fordulatokkal teli krimijéből több mint kétmillió példány fogyott világszerte."

Újabb szög az „Alakítsunk ki jó véleményt Japánról” tervem koporsójába.

Egy jó barátnőm elképesztő mértékben imádja Japánt és a japánokat, ezért – hála neki – sokat tudok az országról, a kultúráról, és az emberekről (talán túl sokat is). Abszolút semmi nem vonz oda, a szakuravirágzást és a szép tájat leszámítva, de vélhetően sosem fogom élőben megnézni, mert nem tudok mit kezdeni a hagyománytiszteletükkel, a szertartásosságukkal, a fura szabályaikkal, és egyáltalán, a furaságukkal. Nem kötnek le a mangák, sem az animék (talán ha kettőt szerettem összesen eddig, és az egyik abból is a Death Note volt) szóval alapból hátrányból indult nálam ez a könyv is.

Viszont a borító gyönyörű, és a fülszöveg annyira ígéretes volt, hogy minden félelmem ellenére megrendeltem 2+1 akcióban (tudhatnám pedig, hogy amit abban adnak, az hiába fénylik…) mivel a Battle Royale-t imádtam, és reméltem, hogy valami hasonlóan pergő dinamikájú, érdekes, izgalmas könyvet kapok, amiben lesz gyiilkosság, szerelem, titkok, és végzetes szenvedély. Vélhetően félreértelmeztem a leírást, mert arra számítottam, hogy Isigami valami őrült perverz zseni, aki a hulla eltüntetése után magához költözteti a két nőt, és zsarolni és/vagy bántalmazni kezdi őket. Talán kényszeríti is Jaszukót (esetleg a lányát is) hogy hazudjon szerelmet neki. Ebből még egy egészen jó Lepkegyűjtő – vagy épp Priklopil -történet is kerekedhetett volna, megkoronázva egy izgalmas nyomozással, és a két zsenivel, akiket ugye ígértek.

Ehelyett mit kaptam? Egy izzadásra erősen hajlamos tutyimutyi matematikatanár már az elején elszúrta a holttest eltüntetését, és a gyanú elterelését, a bizonyítékok már a könyv 92. oldalán egyértelműen a tettes/tettesek irányába mutattak, és a rendőrség szimpla töketlenkedésén múlt csak, hogy további 200 oldal kellett ahhoz, hogy teljesen értelmetlenné váljon az egész történet. Logikátlanság követett logikátlanságot. Isigami teljes nyugalommal odatelefonál Jaszukóhoz a vezetékes telefonon, és megkérdezi, mihez akarnak kezdeni a hullával, majd 3 nappal később már csak utcai fülkéből meri hívni, kártyával(!), mert nem hiszi el, hogy ne hallgatná le a rendőrség/a kormány a magántelefonokat? Kissé kései az óvatosság, nem? Hasonlóan mókás jelenet volt, amikor a nagy zseni azt kért Miszato-tól, hogy a hulla eltávolítása után porszívózzon össze. Jó alaposan. Hát hogyne. Én is úgy tüntetném el a tatamiról a DNS-t, hogy felporszívózok…

Szóval nem elég, hogy nem azt kaptam, amit reméltem, nem egy manipulatív szörnyet, csak egy kopaszodó öreg nyomorultat, aki egy plátói szerelemért tönkretette az életét, de még a lángelmék csatája is elmaradt. Általánosságban az elmék csatája is. Isigami persze megkeveri a lapokat, és az utolsó 20 oldalig a nagy fizikus ellenfél számára sem derül ki, amit én kb. a 30. oldalon tudtam, hogy nem Togasi Sindzsi ügyét szakértik, de ez édeskevés. Ettől még nem lesz jó egy könyv.

A történet furcsa volt (mint amilyen egy Columbo-remake lenne, ha Adam Sandler akarná játszaná a nyomozót, és Pamela Anderson a titokzatos feleséget), iszonyú lassú, vontatott, és bár gyorsan haladtam az olvasással – meglepően gyorsan- mégis unalmasnak mondanám.

A szereplők élettelenek, unalmasak, és semmilyenek. Azon kívül, hogy sikerült megölniük egy rossz embert, semmi mást nem voltak képesek összehozni. Még egy normális reakciót sem a történtekre. Egyiküknek sem tudtam drukkolni, sőt, azt kívántam, kb. a 120. oldaltól, hogy bukjanak már le, ennek a vajúdásnak legyen már vége. Jaszuko különösen bicskanyitogató volt, és kimondottan örültem volna, ha valaki őt teszi el láb alól. Miszato még mellékszereplő sem lett a saját életében, nemhogy főhős nem...

A matematikából sem kaptunk semmit, csak ígéretet. N-nek és P-k voltak a reklámban, aztán ebből az egyetlen NP ami megvalósult, az a nagy pi... De nem káromkodok, megfogadtam, hogy nem káromkodok.

Konklúzió: továbbra sem tudok a japánokkal mit kezdeni. Nem értem őket – és nem is akarom őket érteni. Ez a könyv tipikusan japán, nem is értem azt sem, miért reméltem, hogy jó lesz. Hatalmas csalódás.

Aki szerint pedig Higasino Keigo a japán Stieg Larsson, annak szeretnék bemosni egyet.

5  pont

A Kis Bizsu

"Thérèse, a magányos, fiatal lány megpillant a párizsi metróban egy sárga kabátos nőt, aki különös módon hasonlít évek óta eltűntnek hitt anyjára. A nyomába ered, s e szokatlan keresés közben fölidézi maga előtt a múltját, s igyekszik megválaszolni a nyitva maradt kérdéseket: Mi volt hazugság, és mi igaz? Az anyja valóban meghalt-e Marokkóban, ahogyan azt eddig tudta, vagy mindvégig itt élt Párizsban, s csak karrierje miatt hagyta el lányát, akit boldogabb időkben Kis Bizsunak hívott? S vajon e boldogabb idők gazdagsága honnan származott? Ki volt az anyja tulajdonképpen, és kivé lett ő maga? Jóvá tudja-e tenni a múlt hibáit? A szép, törékeny lány igyekszik eligazodni az emlékezetében megmaradt nevek és helyszínek kavalkádjában, s kikapaszkodni valahogy múltja sötét árnyai közül."

Eddig a fülszöveg, innentől ketten maradunk, a Nobel-díjas író, Modiano, és én. Bizsut nem számolom a társaságunkba, mert a lány gondolataiból azt sem lehet elhinni, amit kérdez, nemhogy azt, amire visszaemlékezik.

Hogy mit gondolok erről a történetről? Selyemköntösben a semmi.

Határozott nemet mondok erre a könyvre, és a benne szereplő, mentálisan beteg, nehéz sorsú Bizsura is. A történetnek se eleje, se vége, és ami a legdühítőbb, értelme sincs. Bizsu úgy próbálja összerakni a múltja darabjait, hogy azt sem hiheti el az olvasó, ami kérdésként hangzik el, nemhogy a tényként közölt dolgokat… Minden épp annyira lehet tévedés, mint annak az ellenkezője. Innentől akkor mi az, amit értékelni lehet? Az ötlet?  A koncepció? Láttam már hasonlót, ennél jobbat is. Máskor. Mástól.

A megvalósítás? Se nem stílusbravúr, se nem formabontó zsenialitás. Modiano inkább másol, és inkább beül a készbe, minthogy valami egyedit, megismételhetetlent alkosson. Azt az illúziót kelti, hogy történt valami, hogy átélhettünk valamit, de közben ez csak az, amit az első mondatomban írtam. Selyemköntösben a semmi. Szépelgés, és művészieskedés, de valós érték nélkül. Azt hazudja a könyv, azt hazudja maga Bijou, hogy most dráma van, most épp átélünk valamit, de ha racionálisan nézzük, nem történik semmi igaz. Nem történik semmi.

A sok pozitív értékelés után ez nekem hatalmas csalódás volt. (Arról nem is beszélve, hogy régen rossz, ha jegyzetben kell megmagyarázni, miről is szólt, amit olvastunk, ha az egyszeri feldolgozónak semmi saját benyomása nem születik, mert nem is születhet ebből a katyvaszból. Akkor bizony ez a katyvasz úgy sz*r, ahogy van… Hajós András elcsépelt poénja jutott eszembe A kis Bizsu kapcsán: „Mire gondolt a költő? A jogdíjra.” Mire gondolt itt Modiano? Arra, hogy a kommersz ponyvákon felnőtt lázas ifjúság elélvez majd a semmitől is, ha szépen burkolja be. Ennél pedig én többre tartottam őt. Mindketten tévedtünk.)

5 pont

Leo's chance - Leo esélye -> A szerelem csillagjegyében 2

"Megérdemel-e mindenki egy új esélyt? Az is, aki hazudik érte?
Jár-e mindannyiunknak egy újabb dobás? Akkor is, ha részben mi okoztuk a saját vesztünket?
Mi mindent követnél el azért, hogy új esélyt kapj a szerelemre? Hogy új esélyt kapj az életre? Hogy elmondhasd a saját történetedet?
Evie már elmondta az övét. De minden szerelemnek két oldala van. Most adjunk egy esélyt Leónak!"

Íme Leo könyve, amit az első rész megjelenésekor annyira vártam. Amitől annyit reméltem, és ami - sajnos - szintén csalódást okozott. De még mekkorát...

Kezdjük azonban a jó dolgokkal:

A múlt megidézése ismét remek, a két fiatal nevelőotthonbeli kapcsolatának momentumai csodálatosak. Imádtam őket, és annyira szerettem volna ugyanazt a két embert látni felnőttként… Annyira szerettem volna tovább imádni mindkettőjüket… Nem sikerült.
Leo dr. Fox-szal, a pszichiáterrel folytatott beszélgetései is egészen élvezetesek, bár nagyban rontja az élményt Leo maga.
Minden, ami nem a jelenben játszódik, szuper, és olyan alap, amire lehetne építkezni, Mia Sheridan mégsem teszi. Végig olyan érzésem volt, mintha két ember írta volna ezt a könyvet, valaki, aki a múltat kitalálta (és őt nagyon szeretem), és valaki, aki a jelenben vergődik, és tönkretesz mindent, még dr. Fox-ot is. (Ezt a Rontó Pált nagyon nem kedveltem.) A pszichiáter alakja a múltidézésnél érdekes volt, izgalmas, valóságos, aztán a számítástechnikai bravúr és a Lauren-en kitöltött bosszú ezt is fellőtte a csillagokba. Egy vicc lett az egész.

Érdekes, hogy az első könyvben Leo-ra voltam sokkal inkább kíváncsi, untam az egyszerű, kissé üresnek ható, bugyuta Evie-t, és reménykedtem abban, hogy Leo hozza el a mélységet… Most épp fordítva éreztem. Leo lett a faék, akinek egy értelmes gondolata sincs, és aki (lásd Christian Grey-t) egy normális világban vélhetően képtelen lenne bármilyen céget vezetni, nemhogy ekkorát (bár Grey-nél még így is értelmesebb).

A második rész, és igazából a teljes sorozat legnagyobb tanulsága tehát az, hogy mindkét szereplő érdekesebbnek tűnik a másik szemén át, mint amilyen valójában, tehát legalább arról hiteles képet kaphattam, mennyire torzítja a látásmódot az eszeveszett szerelem. (Legalábbis Mia Sheridan szerint.)

Hogy mi volt a legnagyobb gondom ezzel a könyvvel? Nem az, hogy Sheridan még mindig nem tud összetákolni egy középszerű románcot sem, nem is az, hogy Raine Miller-i mélységekbe jutott a gusztustalan férfiábrázolással, hanem az, hogy Leo egyszerre simulékony és édeskedves, és egyszerre ordenáré és gusztustalan. Igaz, csak 23 éves, és „még kinőheti”, de saját bevallása szerint már „felnőtt férfi” (lófülét), és vélhetően sajnos így marad. És mekkora kár érte. A sérült kamaszfiút bármikor magamhoz öleltem volna, és egyengettem volna az útját a felnőttségig, bőven megelégedve azzal a "nyereséggel", hogy boldog felnőtt lett, de azt a szörnyű alakot, amivé vált, csak pofán vágni akartam. Ahogy beszélt, ahogy gondolkozott, ahogy Evie-vel bánt (birtoklás, kisajátítás, "úgy élj, ahogy én akarom"- attitűd)...

Kicsit olyan érzésem van most, hogy köszönöm szépen, megnéztem, de nem kérem. Vigye, aki akarja. (Lehet, hogy a könyvet is, de Leo-t mindenképpen. Nem lett book-boyfriend alapanyag belőle)

A könyv további hibája, hogy a jelen még mindig, a férfi szemszögén át is dögletesen unalmas. Találkoznak, összejönnek, kiderül, ami beborult, aztán szánsájn. Mindezt úgy produkálja a regény, hogy Jake egy tapló, és Evie-n kívül kb. minden nővel bunkó módon viselkedik. Különösen Gwen-nel, aki bár olyan, amilyen, nem ezt érdemelte volna. Végülis Jake volt, aki használta őt, Jake volt, aki eldobta őt.

Sheridan stílusa nem sokat javult az első történet óta, de mindenképpen érdekes, hogy az egész könyvre vetítve van nagyjából 10-12 remekül sikerült mondat, és kb. ugyanennyi olyan, amitől a bőrt tudtam volna lekaparni az arcomról. A többi szimpla középszer. Jobbára ártalmatlan. Hálisten Leo nem lesz Grey szintű vadbarom.

A borító megint ronda, de már kezdem megszokni (az első résznél fél fokkal kevesebb PS torzítja, de a természetességtől mérföldekre vagyunk). Legalább tartós.

A „harmadik rész” ízelítője viszont… Kapásból millió kérdésem van. Miért nem Gwen? Ha nem Gwen, akkor ki az a Grace? Miért egy hetero pornószínész? Innentől akkor csilláron lógós ugrópók pozítúrában várhatóak a szerelmi jelenetek? Mi akarna ez lenni? És főleg miért? Ezekre a kérdésekre sajnos nem fogok választ kapni (de remélem itt a többi kedves értékelő majd megírja), ugyanis Ms. Sheridan és én magyar nyelven, és főleg pénzért itt és most végeztünk egymással.

6 pont

Chasing Nikki - Nikki nyomában

"Chase Walker régebben rendes srác volt – megnyerő, sportos, fényes jövő várt rá. De az életét sújtó tragédia után mélységesen elkeseredik. Az alkohol és a kábítószer fogságában fel sem tűnik neki, hogy eltékozolja az ifjúságát, mígnem egy nap letartóztatják. Chase anyja nem bírja tovább nézni, ahogy a fia tönkreteszi az életét, így vidékre költöznek nyugdíjas katona nagyapjához.
Chase egyáltalán nem örül az új helyzetnek, míg össze nem ismerkedik Nikkivel, a helyes pomponlánnyal, aki rá sem néz a magafajta rögbijátékosokra. Chase azonban nem az a típus, aki megfutamodik a kihívások elől, és elhatározza, hogy meghódítja Nikkit. Hamar rájön, micsoda mélységek rejlenek a csinos pofi mögött. Nikki balzsam a meggyötört lelkének. De amikor a lány életét is tragédia sújtja, Chase egyszeriben a végső megpróbáltatás előtt találja magát.
Bízhat Nikkiben, és mindabban, amit tőle tanult? És ez elégnek fog bizonyulni?
Egy tragédia megváltoztatja az életedet. Kettő felforgatja."

Mivel a magyar nyelvű kiadáshoz választott borító még ennél is sokkal rosszabb (egy okádék) ezért az egyik angol borítót választottam a könyvhöz, az egyetlent, amire rá tudok nézni (bár ez sem tetszik).

Ha egy szóban kéne írnom a könyvről, azt mondanám, hogy gyors. Túlságosan is gyors. Nem feltétlenül a klisékkel van bajom (költözés, rosszfiú kiszúrja a jókislányt, rosszfiú azt akarja, hogy a jókislány meglássa benne a mélységet, rosszfiúban van is mélység) hanem azzal, hogy mindez rettentően gyorsan történik. Az első, akit kiszúr magának, rögtön a jókislány. A jókislány szinte rögtön el is pirul. A jókislány a második beszélgetésük során feltárja a legnagyobb titkát a rosszfiúnak, aki ettől azonnal páncélos lovag üzemmódba kapcsol, és lepipálva minden jófiút, olyan érzelmessé és olyan törődővé válik, mint egy normális ember a 20-30. randevú környékén. A rosszfiú, aki eddig fizikailag is éhezett a megkönnyebbülésre, a nőkre, a drogokra, most hirtelen úgy DÖNT, hogy megy neki az önmegtartóztatás, és sem az alkohol, sem a drogok nem hiányoznak neki többé (sem a testének, sem az agyának). Nincs elvonás (bár ki is emeli, hogy nem volt függő) és nincsenek vágyódó gondolatok sem. (Ilyen nincs. Ennyire gyorsan nincs. Láttam már közelről rosszfiút, és olyat is, aki maga hozott meg ilyen döntéseket. Láttam az átmenetet a nemfüggő használóból tisztává válás útján. Az átmenet sem ilyen. Nem ilyen könnyű. Nem ilyen gyors.)

Ebben a könyvben minden gyors. A 100. oldalon már lángoló szenvedély, a kibontakozó érzelmi kapcsolat, Chase jellemfejlődése… (Ha a hasonló témájú VP-k közül kellene példát mondanom, amivel érdemes összehasonlítani, akkor a Tökéletes kémia vagy épp A vonzás szabályai tempója mellett ez a könyv egy eszeveszett száguldás. A végkifejlet ismeretében tudom miért, mert 260 oldalon kell leélni egy életet, de így sem lesz hiteles.)

Nem éreztem a szenvedélyt, az érzelmeket valódinak, nem tudtam együtt rezegni a szereplőkkel, ezért – sajnos – igazán drukkolni sem tudtam nekik. Tetszik, hogy Chase szemszögét olvashattam, végre nem egy lány mesélt, de nem tetszik, hogy Chase szemszöge nem volt elég férfias. hogy nem volt – megint ugyanide lyukadunk ki – hiteles.

Aranyosak voltak, persze… És valamennyire meg is kedveltem mindkettőjüket, de…
Ez már rég nem elég. Egy történet legyen valódi.

A „második rész” már valódibbnak tűnt. De túl későn jött. Talán majd a Finding Chase-ben én is megtalálom. Ha egyáltalán elolvasom. Most nem érzek ingert rá.

Igazából dühös vagyok az írónőre, mert tud ő ennél sokkal jobbat, olvastam is tőle sokkal jobbat. Nem értem miért kellett ezt. Miért így.

No és akkor a magyar kiadáshoz választott borító. Ez valami pusztulat ronda.
Nem tudom, hogy életemben ennyire giccseset tartottam-e úgy a kezemben, hogy az a saját könyvem, és hogy nem volt rajta Fabio… Erről ugyanis vagy ő, vagy egy unikornis hiányozna még, és akkor lenne „tökéletes”. Így csak 9 pont az 1-5-ig terjedő undorskálán. Szegény Lacey mindig megszívja a könyveivel, a Crush is gusztustalan lett.

(Ahogy egy kedves kommentelő felhívta rá a figyelmemet, sajnos az írónőnek nincs ízlése, neki ugyanis tetszett. Ez. Így. Elégedett volna vele. Boldoggá tette a kompozíció. Nem tudom mit mondjak erre. Gondolatban még mindig sírok.)

5/10

Cinder & Ella

Kelly Oram újabb siker?könyve, melyet a Szívzűrterápia strébereknek után nagyon vártam, főleg mivel minden kritika olyan lelkes volt. A fülszöveg is csábító volt, még úgy is, hogy tényleg egy tündérmesét ír le:

"Ella élete minden, csak nem tündérmese. Nyolc hónapja vesztette el édesanyját egy balesetben, ő pedig súlyos sérüléseket szenvedett. Most gyerekkora óta nem látott apjához meg annak új családjához kell költöznie. Mesés…
Egyvalaki tartja benne a lelket: Cinder, akivel évek óta barátok a neten, de sosem találkoztak. Ella annyit tud, hogy a srác vicces, szexi, okos, és ugyanakkora könyvmoly, mint ő. (Á, egyáltalán nem az esete…) Fogalma sincs, hogy Cinder az egyik legmenőbb hollywoodi színész, aki a kedvenc fantasyregényükből készült filmben játssza a herceget. Vajon képest a valóságban is tündérmesévé változtatni Ella életét?"

Kemény indítás… Kőkemény… Mint a „rendes” Disney mesékben. Szóval a fairy tale hangulat már az első oldalakon eldőlt, hiszen megkaptuk a kötelező szülő elvesztése kártyát. A hercegnő költözni kényszerül, és új lakhelyén (ami most egy mindennel felszerelt villa, ápolókkal tornászokkal) gonosz mostohatestvérek, gonosz mostohaanya várja .A gonosz mostohaanya ugyan fele annyira sem gonosz, mint amennyire szegény elvarázsolt Ella gondolja, de ettől még egy hatalmas pipát betehetünk a listán a tétel mellé. A gyerekét elhanyagoló/ nem ismerő/ érzelmi szempontból tehát nem is létező apa szintén pipa. Minden adott, ami a Hamupipőke-sztorihoz kell, kivéve persze az üvegcipőt, hiszen Ella olyanban soha többé nem tud majd járni.

Érdekes hibrid ez a könyv, mert felmerültek benne jó (igazán jó) gondolatok, és igazán komoly témák, és meg is tettük az első lépéseket azok szép feloldásaihoz, de közben ott ez a mérhetetlen mennyiségű cukorszirup, amivel úgy lett nyakonöntve minden, hogy az igazán fontos dolgok elsikkadtak. Semmi nincs kibeszélve (talán csak Ella az egyik gonosztesóval alakuló kapcsolata), sehol az igazi katarzis, mert mindent beborít a „szerelem gyógyító ereje”. Kelly Oram olyan súlyos problémákkal dobálózik, mint szuicid hajlam, bullying, válás, szülő halála, a hírnév átka, stb… Ezekből 2-3 is bőségesen kitöltené a könyvet, de így, hogy minden egybe lett gyúrva, a végeredmény túl tömény, túl kidolgozatlan, túl középszerű.

Cinder mindent megold, Ella talpra áll Cinder miatt…

A nevek röhejesek, és Hollywood ábrázolása is végtelenül klisés… De az arányokkal is baj van. Ella és Cinder netes csevegései és telefonbeszélgetései szuperjók, érezni a kötődést, szinte látni a szálakat, ahogy a fiatalok között szövődnek, de rettentően keveset kapunk ebből, és emiatt a boldog végkifejlet túlságosan gyors lesz, túlságosan hirtelen. Nem lesz elég mély, nem lesz eléggé igaz. A könyv legnagyobb problémája, hogy úgy próbál komoly YA regény lenni, hogy meg akar maradni a happy end-be torkolló tündérmesék szintjén, ez a két dolog viszont kizárja egymást. Vagy a való életről beszélünk, fájdalmakról, tragédiákról, súlyos sebekről, vagy a szépleány karjára próbáljuk rá a selyemkesztyűt. Átmenet, egymásba mosódás nincs.

A mellékszereplők között vannak zseniálisak (Juliette és Vivian) vannak klisék (Vivian szülei - nem is megy át emiatt a sztori a Russo-teszten) és vannak értelmezhetetlenek (Rob, aki instantbarátként jelenik meg, mintha tényleg forró vízben oldható porból keverték volna 20 mp alatt, vagy épp az apa, aki negyvenes évei végén tanulja csak meg, hogy nem a gyermeke akart megszületni, a létéért nem a nem kívánt gyerek a hibás.) A családon belüli konfliktusok főleg a mostohagenyákkal hitelesek, azokban a balhékban tényleg van feszültség, van fájdalom. Az iskolai bullying és fizikai bántalmazás egyrészről (felnőtt oldalról hálisten) kellően komolyan lett véve, de YA oldalról mégis elbagatellizálódik. Ella nem áll ki magáért, nem védekezik, csak tűr, rettenetesen sokáig. Miért kell ahhoz Cinder, hogy ez a lány megmeneküljön? Miért nem húzta ki saját magát a bajból a saját hajánál fogva? Elég erős hozzá, csak ki kellett volna nyitnia a száját.

A főszereplő lány egyrészről remek példakép, mert kemény, másfelől viszont egy papírmasé, akinek egyediségét (pedig multikulti családból származik) sajnos nem a származása, az intelligenciája, a humora, vagy épp a hobbija adja, hanem az a baleset… Mindent megtudunk Ella-ról, korrekten fel van építve, mégis papírízű… Mégis kétdimenziós marad. Ella minden tinilányok minden fájdalma könyvbe gyúrva, és annyi tragédia egyben, ami már nem működik.
Cinder gondolataiból sokkal kevesebbet ismerhetünk meg a könyvben, megint gond van tehát az arányokkal. Amit látunk belőle, az alapján ismét azt kell mondanom, hogy annyira tökéletes az elnyomott szépfiú, hogy nem is létezik. Nehéz kedvelni, vagy álompasinak tartani, ha az ember tudja, hogy „ilyen állat pedig nincsen is”. Kevés a konfliktusa, kevés a valósága… Arra ma már nem lehet férfi főhőst felhúzni, hogy valaki egoista, jóképű, és a tökéletes nő miatt azonnal lemegy kutyába.

Tehát a Cinder és Ella sok szempontból csalódás volt számomra, bár voltak nagyon szép jelenetek, nagyon szerethető párbeszédek benne. Juliette jellemfejlődése is szuper, adtam is rá pontot, és a nagy felismerés pillanata, mikor Ella és Cinder is levetik a maszkjukat, szintén vicces volt. "Mondd, hogy autó". (Tudom, rossz példa, de a Big Brother első magyar évada jutott eszembe, amikor Horváth Zsanett th-zott minden t-vel végződő szóban, és utána hónapokig viccelődött azzal a fél ország, hogy Zsanett, mondd, hogy Margit híd. Margitthh híd.) Szóval az "oottó" rendkívül édes volt. Ott nagyon szerettem Ella-t.

De a történet vége agyoncsapott mindent, a cukormáz meleg vizeletként csorgott végig az addigi eseményeken, és a nagy pofon valamint a nagy feloldás röhejessé torzította az addig kellemes, bizsergető vagy épp elszomorító momentumokat. Ettől függetlenül megvenném egy kiskamasznak, kamasznak (megvettem magamnak is), mert egy olvasást mindenképpen megér.

A borító brutálisan, fájdalmasan rossz, Cinder tipikus kis kakadufrizurás nyálgépnek, Ella pedig photoshopba fejelt szupermodellnek tűnik rajta. Ezen a kompozíción pedig csak tovább ront az üvegcipő. Semmi titokzatosság, semmi sejtelmesség, és a könyv hangulatához sem illik. tudom, az eredeti is majdnem ez volt, csak tükrözték a cipőt, de ebben lehettek volna kreatívabbak, ha már Oram előző könyvénél is mertek változtatni.

A könyv egyébként tartós és szép, a borító nem szakad, nem gyűrődik, a sarkánál se akar kettéválni, sokadik olvasásra sem. De hát a Móra kiadó is régi motoros már ebben, pontosan tudják, hogy tisztességes munkát kell kiadniuk a kezük közül.

7  pont

The Death Cure

James Dashner megölte az illúzióimat, megölte a "királyt", és ami ennél sokkal nagyobb baj, megölte ezt a sorozatot is. Úgy tűnik, hogy egy, azaz egy rész volt benne, annyit tudott értékelhetően kiadni magából, az elsőt, az Útvesztőt, és bár a másodiknál még reménykedtem, most végleg elhagyott a hitem.

Hé ott! Mr. Dashner! Ha csak egy jó története van, de az bökött jó, akkor elég ám egy könyvet írni, nem kell belőle trilógia! 

Az az első, az kérem tisztelettel, annyira jó volt, hogy kár volt mindazzal, ami utána jött, elrontani. Mert itt most az történt. A tejszínhabos karamellás jegeskávéra a második részben szórt egy kis babot meg némi hányásízű Bogoly Berti-féle mindenízű drazsét, majd most a harmadik részben meghintette porított csótánnyal, és a biztonság kedvéért némi illékonyra varázsolt patkánymérget is kevert bele, hogy az is beledögöljön, aki egyébként nem óhajtotta meginni ezt a szart, csak beleszagolt. A Halálkúra története egy kalap szart nem ér, sajnos. Kezdjük ott, hogy nincs is történet, csak összevisszaság, amitől az olvasó nem győzi kapkodni a fejét. Kik jöttek? Mi van? Miért lehet bízni bennük? Mi volt ez az egész? És ha ez volt a vége, akkor miért volt a második rész? Miért nem ugrottunk ide rögtön az első után? És mi az, hogy a VESZETT jó? És ez mi volt? És Brenda? És Teresa? És hol az a Thomas, akit szerettünk? És most őszintén, mi a bökött volt ez?

A fülszöveg szerint ennek kellett volna történnie:

"A Tűzpróba után úgy tűnik, az őrült hajszának vége. De Thomas biztos benne, hogy nem bízhat a VESZETT-ben. Hiába állítják, hogy nincs több megtévesztés, hogy a Próbák nyomán már minden szükséges információt megszereztek, és most Thomas és társai visszakaphatják az emlékeiket, hogy végrehajthassák az igazi küldetésüket. A csapat tagjaitól várják ugyanis, hogy létrehozzák az emberiséget fenyegető halálos vírus ellenszerét. Csakhogy Thomas sokkal több mindenre emlékszik, mint a VESZETT vezetői hinnék. Hazugságokkal többé nem mennek semmire. Ám a dermesztő igazság jóval veszélyesebb, mint azt Thomas valaha gondolta volna. A csapat újabb gyilkos kalandra vállalkozik, hogy kifürkéssze a VESZETT legnagyobb titkát. Menekülésük során tomboló Buggyantakkal és profi fejvadászokkal kell megküzdeniük, majd egy titkos szervezet csap le rájuk. Milyen árat kell fizetniük azért, mert a saját kezükbe vették a sorsukat? Túlélheti-e vajon bárki a Halálkúrát?"

Ehhez képest mi történt? Thomas köszöni szépen, de nem kér az emlékekből. Az a fiú, aki az első részben majdnem megöleti magát a Siratókkal, csak, hogy emlékekhez jusson, most komolyan nem kér az igazságból? Nem akarja tudni, ki vagy mi ellen kell harcolnia? És csak azért nem akarja tudni, mert fél szembesülni azzal, mekkora szemétláda volt korábban, amikor a VESZETT-nek dolgozott? Ehh.... Thomas semmitől sem fél. Legalábbis az előző kötetekben nem félt. Önmagától sem. Az a Thomas, akit én látok magam előtt, pontosan tudta volna, hogy mivel kisgyerekként került a VESZETT karmai közé, mivel zsarolták, fenyegették, majd agymosáson esett át, semmiért sem lehet felelősségre vonni. Ő is csak áldozat. Az a Thomas, akit én ismerek és szeretek, bátran nézett volna szembe a múltjával, nem menekült volna el a valóság elől. Úgy látszik Dashner és én más Thomas-t ismerünk.
Minden szereplő kifordult magából, a random beemelt újak épp úgy, mint a régiek. Minő meglepetés, megint átverték a srácokat, és valaki, akit barátnak hittek, ismét a VESZETT embere. Minő meglepetés, megint mindenki életveszélyben van, újra és újra kapják a negatív hatásokat, lövések, áram valamiféle bizarr gránátvetőből, tűz valamiféle bizarr gránátvetőből, ütések fejre, testre, mindenhová... És mindegyikük túlél, és mindegyikük megy tovább. Ha még valamiféle bökött supermanek lennének, akkor meg is érteném, de ezek itt emberek. KAMASZOK. És bár Thomas szorgalmasan ájuldozik, mint egy szűzlány az 1800-as évek Angliájában, akinek megcsókolták a csuklóját, de sosem lesz komolyabb baja. SOSEM. Lövés? Kialussza. Agyrázkódás? Azt is. Gázmérgezés? Azt is. Fertőzés? Egy nap alatt. Félig agyonverik? Csak megrázza magát, és fut tovább. Már az előző kötetnél írtam arról, hogy túl sok ilyen epizódot zsúfolt a könyvbe Dashner... Na ha ott sokat mondtam, akkor itt most nem is biztos, hogy fogok rá szót találni. Ez már sokszor tíz a huszonnegyediken. Nem hihető. Nem érdekes. Nem jó.
Minho sem önmaga már, hova lett az a határozott, de szerethető fickó, akit az első részben megismertünk? Hova? Ki ez a pukkancs bököttkalap, akinek a világvége közben is csak arra van gondja/ideje/energiája, hogy másokat bökögessen?
Menekülni kellene a VESZETT elől, épp csak lerázták őket, tán ha fél perc előnyük van, és Minho és Newt nekiáll verekedni? TÉNYLEG? De most tééééééényleg? Fogtam a fejemet, és kapartam le az arcomról a bőrt, mert erre nem, ismétlem nem lehet magyarázat az, amit Newt-ról megtudtunk. Lehet, hogy a kitörés hatott mindenkire, így vagy úgy, de Newt nem hülye. A legértelmesebbek egyike. A dolog megint nem hiteles.

És Teresa. Oké, utáltam, sőt, szerintem a világon mindenki utálta, kivéve Thomas-t, de miért kellett ennyire a perifériára lökni? Már mellékszereplőnek sem mondanám, annyira jelentéktelenné vált, és egyszerűen értelmezhetetlen volt a nagy visszatérése... Miért kell hőst csinálni abból, akit előtte nullára épített le az író? Ha drámai, vagy nagyon jelentős pillanatként akarta volna eladni Teresa önfeláldozását, akkor arra kellett volna törekednie, hogy minél többet legyen színen, minél jobban meggyűlöljük, hogy a végén akkora pofont kapjunk, amekkorát még soha.

Na meg... Ha a kitörést gyorsítják a változók, akkor miért kellett a kontrollcsoport tagjait ugyanannyi impulzussal támadni mint az immúnisakat? Mi ebben a logika? Utána kiemelték volna őket a csoportból? Egyesével? Miért nem lehetett védeni a csapatot, tompítani az összes negatív hatást, és inkább csak pozitívakat generálni mesterségesen? Főleg annak tükrében, ami a végkifejlet lett ebben a bökött harmadik részben.

Komolyan ennyire bökött vagyok, hogy nem értem? A végkövetkeztetéshez a sok hülye okos VESZETT eljuthatott volna már az első kötet végén, megkímélhette volna a srácokat, és lehetett volna minden így… Ehelyett hagytak ennyi embert meghalni, attól a vak reménytől űzve, hogy majd az agy barázdáinak, illetve az egyes agyterületek aktivitásának/inaktivitásának mérésével megmondják, mitől jobb egyikük immunrendszere mint a másiké? Dafuq? Most akkor tudatos döntésen múlik az őrület? Aki elég határozott, és elég keményen küzd ellene, az lesz immúnis? Aki meg feladja, az nem? Eddig abban a hitben éltem, hogy a vírus és az arra való immunitás valamiféleképpen a vérrel és az antitestekkel függ össze, rohadtul nem a „szabad akarattal”, és a változókkal (illetve változókkal csak annyiban, hogy bitang erős immunrendszer erősebben harcol, emiatt meg triplán nincs értelme a végsőkig terhelni mindenféle környezeti hatással és sérüléssel a srácokat)… Szóval most le vagyok sújtva. Ez a befejezés számomra csalódás volt. Innen nézve az Útvesztő is csak egy hatalmas lufi, ami szépen kipukkant, és a második rész pedig teljesen értelmetlen lett, emiatt a harmadik miatt.

Az az érzésem, hogy akkora katyvasz lett ebből az egészből, hogy már maga Dashner se tudott kimászni belőle, ezért inkább „ledobta a bombát”, hogy „megoldja” a problémákat. Szomorú. Tényleg szomorú.
Pedig az eleje bökött jó volt, Zöldfülként könnyű volt élvezni. Így, hogy „mindent tudok”, de semmit se értek, kihívás még elfogadni is. Sajnálom.

Csak azért adok rá annyi pontot, amennyit, mert van bennem némi tudattompító nosztalgia az első rész iránt, és mert látom magam előtt Dylan O'Brien-t, és mindjárt vetkőzni fog, aki egy nagyon aranyos kissrác, a Teen Wolf-ban is szeretem.

6 pont