A következő címkéjű bejegyzések mutatása: fantasy. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: fantasy. Összes bejegyzés megjelenítése

2015. november 1., vasárnap

The Death Cure

James Dashner megölte az illúzióimat, megölte a "királyt", és ami ennél sokkal nagyobb baj, megölte ezt a sorozatot is. Úgy tűnik, hogy egy, azaz egy rész volt benne, annyit tudott értékelhetően kiadni magából, az elsőt, az Útvesztőt, és bár a másodiknál még reménykedtem, most végleg elhagyott a hitem.
Hé ott! Mr. Dashner! Ha csak egy jó története van, de az bökött jó, akkor elég ám egy könyvet írni, nem kell belőle trilógia! 
Az az első, az kérem tisztelettel, annyira jó volt, hogy kár volt mindazzal, ami utána jött, elrontani. Mert itt most az történt. A tejszínhabos karamellás jegeskávéra a második részben szórt egy kis babot meg némi hányásízű Bogoly Berti-féle mindenízű drazsét, majd most a harmadik részben meghintette porított csótánnyal, és a biztonság kedvéért némi illékonyra varázsolt patkánymérget is kevert bele, hogy az is beledögöljön, aki egyébként nem óhajtotta meginni ezt a szart, csak beleszagolt. A Halálkúra története egy kalap szart nem ér, sajnos. Kezdjük ott, hogy nincs is történet, csak összevisszaság, amitől az olvasó nem győzi kapkodni a fejét. Kik jöttek? Mi van? Miért lehet bízni bennük? Mi volt ez az egész? És ha ez volt a vége, akkor miért volt a második rész? Miért nem ugrottunk ide rögtön az első után? És mi az, hogy a VESZETT jó? És ez mi volt? És Brenda? És Teresa? És hol az a Thomas, akit szerettünk? És most őszintén, mi a bökött volt ez?

A fülszöveg szerint ennek kellett volna történnie:
"A Tűzpróba után úgy tűnik, az őrült hajszának vége. De Thomas biztos benne, hogy nem bízhat a VESZETT-ben. Hiába állítják, hogy nincs több megtévesztés, hogy a Próbák nyomán már minden szükséges információt megszereztek, és most Thomas és társai visszakaphatják az emlékeiket, hogy végrehajthassák az igazi küldetésüket. A csapat tagjaitól várják ugyanis, hogy létrehozzák az emberiséget fenyegető halálos vírus ellenszerét. Csakhogy Thomas sokkal több mindenre emlékszik, mint a VESZETT vezetői hinnék. Hazugságokkal többé nem mennek semmire. Ám a dermesztő igazság jóval veszélyesebb, mint azt Thomas valaha gondolta volna. A csapat újabb gyilkos kalandra vállalkozik, hogy kifürkéssze a VESZETT legnagyobb titkát. Menekülésük során tomboló Buggyantakkal és profi fejvadászokkal kell megküzdeniük, majd egy titkos szervezet csap le rájuk. Milyen árat kell fizetniük azért, mert a saját kezükbe vették a sorsukat? Túlélheti-e vajon bárki a Halálkúrát?"
Ehhez képest mi történt? Thomas köszöni szépen, de nem kér az emlékekből. Az a fiú, aki az első részben majdnem megöleti magát a Siratókkal, csak, hogy emlékekhez jusson, most komolyan nem kér az igazságból? Nem akarja tudni, ki vagy mi ellen kell harcolnia? És csak azért nem akarja tudni, mert fél szembesülni azzal, mekkora szemétláda volt korábban, amikor a VESZETT-nek dolgozott? Ehh.... Thomas semmitől sem fél. Legalábbis az előző kötetekben nem félt. Önmagától sem. Az a Thomas, akit én látok magam előtt, pontosan tudta volna, hogy mivel kisgyerekként került a VESZETT karmai közé, mivel zsarolták, fenyegették, majd agymosáson esett át, semmiért sem lehet felelősségre vonni. Ő is csak áldozat. Az a Thomas, akit én ismerek és szeretek, bátran nézett volna szembe a múltjával, nem menekült volna el a valóság elől. Úgy látszik Dashner és én más Thomas-t ismerünk.
Minden szereplő kifordult magából, a random beemelt újak épp úgy, mint a régiek. Minő meglepetés, megint átverték a srácokat, és valaki, akit barátnak hittek, ismét a VESZETT embere. Minő meglepetés, megint mindenki életveszélyben van, újra és újra kapják a negatív hatásokat, lövések, áram valamiféle bizarr gránátvetőből, tűz valamiféle bizarr gránátvetőből, ütések fejre, testre, mindenhová... És mindegyikük túlél, és mindegyikük megy tovább. Ha még valamiféle bökött supermanek lennének, akkor meg is érteném, de ezek itt emberek. KAMASZOK. És bár Thomas szorgalmasan ájuldozik, mint egy szűzlány az 1800-as évek Angliájában, akinek megcsókolták a csuklóját, de sosem lesz komolyabb baja. SOSEM. Lövés? Kialussza. Agyrázkódás? Azt is. Gázmérgezés? Azt is. Fertőzés? Egy nap alatt. Félig agyonverik? Csak megrázza magát, és fut tovább. Már az előző kötetnél írtam arról, hogy túl sok ilyen epizódot zsúfolt a könyvbe Dashner... Na ha ott sokat mondtam, akkor itt most nem is biztos, hogy fogok rá szót találni. Ez már sokszor tíz a huszonnegyediken. Nem hihető. Nem érdekes. Nem jó.
Minho sem önmaga már, hova lett az a határozott, de szerethető fickó, akit az első részben megismertünk? Hova? Ki ez a pukkancs bököttkalap, akinek a világvége közben is csak arra van gondja/ideje/energiája, hogy másokat bökögessen?
Menekülni kellene a VESZETT elől, épp csak lerázták őket, tán ha fél perc előnyük van, és Minho és Newt nekiáll verekedni? TÉNYLEG? De most tééééééényleg? Fogtam a fejemet, és kapartam le az arcomról a bőrt, mert erre nem, ismétlem nem lehet magyarázat az, amit Newt-ról megtudtunk. Lehet, hogy a kitörés hatott mindenkire, így vagy úgy, de Newt nem hülye. A legértelmesebbek egyike. A dolog megint nem hiteles.

És Teresa. Oké, utáltam, sőt, szerintem a világon mindenki utálta, kivéve Thomas-t, de miért kellett ennyire a perifériára lökni? Már mellékszereplőnek sem mondanám, annyira jelentéktelenné vált, és egyszerűen értelmezhetetlen volt a nagy visszatérése... Miért kell hőst csinálni abból, akit előtte nullára épített le az író? Ha drámai, vagy nagyon jelentős pillanatként akarta volna eladni Teresa önfeláldozását, akkor arra kellett volna törekednie, hogy minél többet legyen színen, minél jobban meggyűlöljük, hogy a végén akkora pofont kapjunk, amekkorát még soha.

Na meg... Ha a kitörést gyorsítják a változók, akkor miért kellett a kontrollcsoport tagjait ugyanannyi impulzussal támadni mint az immúnisakat? Mi ebben a logika? Utána kiemelték volna őket a csoportból? Egyesével? Miért nem lehetett védeni a csapatot, tompítani az összes negatív hatást, és inkább csak pozitívakat generálni mesterségesen? Főleg annak tükrében, ami a végkifejlet lett ebben a bökött harmadik részben.

Komolyan ennyire bökött vagyok, hogy nem értem? A végkövetkeztetéshez a sok hülye okos VESZETT eljuthatott volna már az első kötet végén, megkímélhette volna a srácokat, és lehetett volna minden így… Ehelyett hagytak ennyi embert meghalni, attól a vak reménytől űzve, hogy majd az agy barázdáinak, illetve az egyes agyterületek aktivitásának/inaktivitásának mérésével megmondják, mitől jobb egyikük immunrendszere mint a másiké? Dafuq? Most akkor tudatos döntésen múlik az őrület? Aki elég határozott, és elég keményen küzd ellene, az lesz immúnis? Aki meg feladja, az nem? Eddig abban a hitben éltem, hogy a vírus és az arra való immunitás valamiféleképpen a vérrel és az antitestekkel függ össze, rohadtul nem a „szabad akarattal”, és a változókkal (illetve változókkal csak annyiban, hogy bitang erős immunrendszer erősebben harcol, emiatt meg triplán nincs értelme a végsőkig terhelni mindenféle környezeti hatással és sérüléssel a srácokat)… Szóval most le vagyok sújtva. Ez a befejezés számomra csalódás volt. Innen nézve az Útvesztő is csak egy hatalmas lufi, ami szépen kipukkant, és a második rész pedig teljesen értelmetlen lett, emiatt a harmadik miatt.

Az az érzésem, hogy akkora katyvasz lett ebből az egészből, hogy már maga Dashner se tudott kimászni belőle, ezért inkább „ledobta a bombát”, hogy „megoldja” a problémákat. Szomorú. Tényleg szomorú.
Pedig az eleje bökött jó volt, Zöldfülként könnyű volt élvezni. Így, hogy „mindent tudok”, de semmit se értek, kihívás még elfogadni is. Sajnálom.

Csak azért adok rá annyi pontot, amennyit, mert van bennem némi tudattompító nosztalgia az első rész iránt, és mert látom magam előtt Dylan O'Brien-t, és mindjárt vetkőzni fog, aki egy nagyon aranyos kissrác, a Teen Wolf-ban is szeretem.

6 pont

2015. október 29., csütörtök

The Scorch Trials


"Az Útvesztő-sorozat második kötete. 
Már a sorozat nyitókötetében sem volt éppen leányálom a rejtélyes Próbák első szakasza a gyilkos Útvesztőben. A Tisztás túlélői most újabb titokzatos kalandnak, még kegyetlenebb kísérletnek néznek elébe: vár rájuk a Tűzpróba. Az Útvesztő ugyancsak szenzációs bestsellerré lett folytatásában Thomasra és társaira újabb vérfagyasztó megpróbáltatások várnak. A Föld felszínét hatalmas napkitörések jórészt felperzselték, az emberiséget megtizedelte egy halálos vírus. A fiatalok megtudják, hogy ők is megfertőződtek, ám ha kiállnak egy újabb Próbát, meggyógyulhatnak. Kalandos útjuk során nyoma vész a csapat egyetlen lány tagjának, Teresának, és a fiúk elhatározzák, hogy felkutatják, még ha ez az életükbe kerül is. Halvány fogalmuk sincs róla, micsoda elképesztő veszélyek várnak rájuk… 
James Dashner, a világszerte óriási sikert aratott Útvesztő-sorozat szerzője az egyik legnépszerűbb amerikai ifjúsági író. A trilógiának szánt sorozat köteteinek száma utóbb négyre nőtt, ahogy a Sziklás-hegységben élő szerző gyermekeinek száma is. Az Útvesztő és folytatása, a Tűzpróba írója amúgy nem nagy barátja a számoknak, pedig eredetileg könyvelőként dolgozott. Most viszont rendkívül hálás azért, hogy történetek írásából élhet, és úgy tartja, nála nagyobb mázlista kevés van a világon."

James Dashner The Maze Runner sorozatának második része is eljutott hozzám, és azon melegében át is rágtam magam a Tűzpróbán. Ugyanis olyan ez a könyv, mint a drog. Csak még egy oldalt, csak még egy oldalt, csak még két bekezdést, csak egy rövid fejezet... A sokadik még után azon kaptam magam, hogy a 319. oldalt falom, és már annyira közel a vége, hogy értelmetlen lenne abbahagyni. Nem is hagytam.

A regény pergő ritmusú, az izgalmat folyamatosan fenntartó akció, - tudom, unalmas, hogy örökké a Harry Potter-hez hasonlítom, de - olyasféleképpen sodró lendületű, mint a Harry Potter, az ember olvasás közben automatikusan vetíti a filmet magának, és botladoztatja a saját Minho-ját és Thomas-át a végeérhetetlen sötét folyosón, majd kilöki őket a felperzselt fennsíkra, ahol a nap a lelket is kiégeti a vándorokból. A VESZETT kísérletében újabb és újabb változókra vizsgálják a srácok reakcióit, és ezek a változók - bár az útvesztő után ezt sosem gondoltam volna - egyre halálosabbak. A fiúk túlélése a lehetetlennel, és sorozatban több hatalmas csodával határos, csak Thomas maga annyiszor volt életveszélyben, ahányszor Kína teljes lakossága eddigi történelme során összesen, és akkor a többi tisztársról még nem is beszéltünk.Hihetetlen. Közben valahogy mégis hiteles. A bökött A csapat után előkerülnek a roppancs B-k, a lányok, és előkerül egy új telepata, Aris.

A világról, és a regényben leírtak mögötti valós történésekről még mindig keveset tudni, nem hihetünk a szemünknek, és az eszünknek sem. Lehet, hogy minden hazugság. Lehet, hogy minden így igaz. Lehet, hogy, amit a tisztársak szemszögéből látunk, az a megmaradt világ. Lehet, hogy minden a kísérlet része. A sok bizonytalanság mellett egyetlen dolog tűnik bizonyosnak, az első rész nagy túlélő esélyese, az akkor még második helyre szoruló Minho szép lassan átveszi a teljes csapat irányítását, és amíg legutóbb Thomas-t jelöltem meg a változás belső indukátorának, most Minho minden cselekvés motorja. Bár erre a feladatra jelölték ki, mégsem a kijelölés állítja őt a csipet-csapat élére, hanem belső nagysága, sziklaszilárd jelleme, és erős idegei. Mindezek mellett, Thomas-hoz hasonlóan, aki ebben a történetben inkább a szív, nem a vezér, Minho is mer gyenge lenni, és ettől válik igazán szimpatikussá. Newt továbbra is abszolút kedvenc. Sose fogja elveszteni a helyét a szívemben.

Dashner leírásai még mindig hátborzongatóak, és elképesztően reálisnak érződnek. Szinte érzem a forróságot, szinte vágja a szememet a fény. A homok pereg az ujjaim között, és cuppog a talpam alatt a nyálkás, taknyos vér... Az elképzelhetetlen is elképzelhetővé válik (lásd varázstakony), és annak ellenére, hogy még mindig értelmetlen minden, a hihetetlen, felfoghatatlan borzalmak is igazsággá válnak. A harc a túlélésért egyre keményebb (és higgyétek el, ez nem fejezi ki, mennyire kemény is valójában), és olyan gyomrosokat oszt ki a könyv, amik a legvadabb rémálmomban se szerepeltek korábban. Ha Chuck miatt sírtál... Ezen a történeten zokogni fogsz.

Na és ki az, akiről még nem esett szó? Teresa. Róla ne is essék. Teljesen bökött. Ha az első részben utáltad, kedves olvasó, akkor itt meg is köpködöd majd. Nekem is nehezemre esett visszafogni magam. "Aluszikálj, Thomas" - hangzott el a nőstényördög agyából telepatikusan, és itt vágta el magát nálam végleg. Amit eztán tett, az már lófüle volt ehhez a mondathoz képest. Ez a lány egy plotty, és per pillanat émelyítően boldog vagyok, amiért nincs románc, és amiért a fülszövegnek - ismételten - köze nincs a történethez.

A belbecsről ennyit, a külcsínről pedig csak annyit, hogy mindkét borító szép, a minőség továbbra is magas, a ragasztókötés szépen tart, és elütéssel sem találkoztam, szóval a kiadó továbbra is hű magához. Ezúton is köszönöm a kedvenc könyvtárosomnak, hogy amikor kétségbeesetten ráírtam Facebookon, hogy azonnal kérem a folytatást, félretette nekem.

8.5 pont

2015. október 25., vasárnap

The Maze Runner

"Izgalmas, rejtélyes, eseménydús, olvasmányos – e tulajdonságok közül akár egy is elég ahhoz, hogy egy regény már az első mondattól lebilincselje az olvasót. S ha ráadásul egy író mindezen jellemzőket olyan ügyesen ötvözi, mint James Dashner „Az Útvesztő” című regényében, a könyv biztos sikerre van ítélve.
Egy könyv, amely kamaszokról szól – kamaszoknak és örökifjú olvasóknak, akik szeretnék a Tisztásra furcsa körülmények között érkező fiúkkal együtt megfejteni az Útvesztő rejtélyét; akik szívesen csatlakoznának az önellátó közösséget alkotó srácokhoz a hatalmas falak között elterülő Tisztáson; akik vállalnák, hogy a Futárokkal együtt feltérképezik a falak mögött található labirintust, hogy a Tisztás lakói a hosszú – némelyiküknek már két éve tartó – fogság után végre kiszabadulhassanak. De vigyázzunk, ez a kaland veszélyes vállalkozás!"
Ezzel a fülszöveggel harangozták be a The Maze Runner sorozat első kötetét, ami meglepő módon a The Maze Runner - Az útvesztő címet kapta. Amikor olvasni kezdtem, nem voltam teljesen Zöldfül, ugyanis a filmet sikerült elcsípnem korábban. Ha őszinte akarok lenni, a film érdeme, hogy a könyv lényegesen előrébb került a várólistámon, mert bár megjelenése óta tervezgettem, hogy amint időm/kedvem lesz, beszerzem legalább az első kötetet, és bepróbálkozom vele, de amint megláttam, hogy száguldozik Dylan O'Brien azok között a falak között, azonnal rám tört a vágy... Tudtam, hogy ezt olvasnom KELL, most azonnal. Aztán persze közbejött az élet, főleg a második film (ami kicsit el is bizonytalanított, szerintem kevésbé lett jó, mint az első), de mikor a kedvenc könyvtárosom rám írt Facebookon, hogy megvette a könyvtárnak a teljes sorozatot, mégis jelnek éreztem. Kocsiba ugrottam, és fél óra múlva már itthon lapozgattam az első részt. 
A filmes borító gyönyörű, remekül ábrázolja a könyv hangulatát, szépek a színei, tetszik a belőle sugárzó lendület, és kétségbeesés. Jó váltás volt. Az eredeti inkább valami ostoba gyerekfeladványra emlékeztetett, amiben meg kell találni, hogy jut az egér a sajthoz. Ez sokkal baljóslatúbb. 
A puha borító ellenére a papír minőségi, alaposabb lapozgatás után sem akarnak szökni a ragasztókötött lapok, erőteljesebb fogdosás után sem tűnik úgy, hogy bármi bármilyen irányba szakadni akarna. A lapok nem átlátszóak, nem WC-papír jellegűek. Tényleg polcra kívánkozó, szép könyv tehát, melyben kimondottan figyeltek arra, hogy a belbecs a külcsínhez igazodjon. A szerkesztés szép, igényes, elütést talán egyet sem találtam, vagy ha igen, annyira jó volt a tartalom, hogy nem akadtam fenn rajta. 
A fordítás szerintem jól sikerült (félig elolvastam angolul is, hogy erről meggyőződhessek) remekül visszaadja a szlengszavak és a fiúk által alkotott szavak hangulatát és jelentését a magyar verzió. Igényes munka. A kiadó minden dicséretet megérdemel, mert láthatóan komolyan vették a fiatal olvasókat is, nem nézték hülyének a kamaszokat. Riszpekt nekik. 
A történet pedig... Ha azt mondanám, hogy ezerszer jobb, kifejezőbb, mélyebb mint a film, akkor még mindig nem mondtam semmit. 361 oldalon keresztül olvashatjuk a srácok kitörésének sztoriját, és egyetlen olyan részt nem tudnék mondani, ami unalmas, vontatott, vagy éppen nyögvenyelős lett volna. Bár egyes szám harmadik személyben íródott, tehát nem Thomas gondolatait, belső monológjait követhetjük nyomon, és nem az ő szemén át látjuk a világot, hanem a valós helyzetet írja le Dashner, mégis úgy érezni, hogy Thomas szemszögéből vizsgál mindent. (Kicsit emlékeztet a Harry Potter-re emiatt, ott sem Harry narrál, de valahogy úgy épül köré az egész, mintha mégis ő mesélne.) Dashner - hasonlóan Rowling-hoz - néha csal is kicsit, egy-két kósza gondolatot becsempész a sorok közé, egy-két dőlt betűs betekintést enged Thomas fejébe. 
A fülszöveg már önmagában spoileres, mégsem árul el semmit arról, mi is várja az olvasót. Egy kis Legyek ura-hangulat, zárt térbe helyezett csoport, egy kis Kocka-utóérzés, rendkívül sokféle karakterű/eltérő jellemű kamaszfiúk tucatjai, akik meghatározott rend szerint próbálják élni ezt a börtön-életet. Dashner nem fél bántani a szereplőket, hullanak is rendesen (erről valamiért a Fűrész jutott eszembe) A megmaradtak brigádokba rendeződnek, foglalkozások szerint, sajátos hierarchiát építenek, melyben a takarítók (lögybölők) sokkal lejjebb helyezkednek el, mint a kiutat keresők (futárok). A srácok (hasonlóan a börtönszlenghez) sajátos szókincsből gazdálkodva beszélgetnek, sajátos módon káromkodnak, saját maguk alkotta fogalmakat használnak, hogy definiálni tudják a körülöttük levő őrületet, a világnak ezt a mesterséges szeletét. Thomas utolsó fiúnak (és utolsó előtti embernek) kerül közéjük, a több év alatt már remekül kialakult rendszerbe érkezik, ahova - ez már az első napon kiderül - képtelen beilleszkedni. Egyértelmű, hogy azért tették ide, hogy megbolygassa a rendszert, megváltoztassa a srácok életét. Hiszen Thomas nem fél, ahogy a többiek, nem bizonytalan, ahogy mások, és nem hallgat, pedig a szabályok szerint hallgatnia kéne. Válaszokat keres, és nem áll le addig, amíg azok legalább egy részét nem kapja meg. A fülszöveg egy másik - alternatív változatában - Teresa-t (a Thomas után érkezett egyetlen lányt) jelölik meg a változás okában, de szerintem ez nem igaz. A változás Thomas. 
(Míg a filmben Teresa hoz valami rendkívül fontosat, az ellenszert, a könyvben az kezdettől fogva a fiúk rendelkezésére áll, tehát a lány szerepe a könyvben lényegesen kisebb, és mivel a könyv bő felét kómában tölti, sokkal kisebb hatással tud lenni a szereplőkre, és magára Thomas-ra is.)
A könyv egyszerre posztapokaliptikus disztópia, egyszerre YA fantasy-dráma, és misztikus thriller, némi természetfelettivel fűszerezve. Egyszerre van meg benne a korlátok közül kiszabaduló tudomány és a fiatalok közti belső ellentétek okozta feszültség, valamint az ismeretlentől és a megismeréstől való bénító félelem. Az útvesztő nappal - nyitott állapotában is - rémisztő, éjszaka pedig maga az életre kelt borzalom, és bizonyos jelenetekben kifejezetten olyan, mintha valóban élne. Miközben mindent mechanika mozgat, még az élő szövetre épült siratókat is, a srácoknak fogalmuk sincs, ki vagy kik tették őket oda. 
A történet végére persze egy-két kérdésre választ kapunk. Kiderül a hogyan, nagyrészt a miért is. Megtudjuk, kik az Alkotók, és azt is, mi köti össze Thomas-t és Teresa-t, de a valamiképpeni lezárás ellenére is olyan cliffhangerrel ér véget a regény, hogy a falat kapartam abban a 3 napban, amíg a könyvtár nyitására vártam. 
A karakterek - nagyrészt - zseniálisak, Thomas sokkal szimpatikusabb itt, mint a filmben - pedig ott is beleszerettem kicsit-, Newt sokkal fontosabb szereplő, és bár Alby nem olyan kedves, és nem olyan szerethető, mint a vásznon, mégis jobban lekötött ő is itt a papíron, mint a filmes verziója. Gally ugyanolyan rohadék, és végig azt a vörösesszőke kalácsképű gyereket láttam magam előtt mikor a róla szóló sorokat olvastam. Minho sokkal összetettebb, sokkal nagyobb stratéga, imádtam a furmányos logikáját, és az esendőségét is. Kifejezetten tetszett, hogy Dashner  merte igazinak mutatni a fiúkat, fiatal férfiaknak, kamaszoknak, gyerekeknek, megmutatta a félelmeiket, a gyengeségeiket, láthattuk őket sírni, nevetni. Külön jót tett a sztorinak, hogy csak egy azaz egy darab lány szerepelt benne, aki - hála az égnek - csak egy azaz egy fiúnak jelentett többet baráti társaságnak. Dashner tehát nem játszotta ki a YA-regények örök buktatójaként megjelenő tricikli-kártyát, bár a Thomas és Teresa közti telepatikus kommunikáció már-már rémisztően mutatott a Twilight irányába. (Szerencsére nem indultak el afelé az események.)
Az egész történet alatt nekem igazából egyetlen dolog volt furcsa... És emiatt fogok az értékelésemben pontot levonni. Ha ennyire okos, impulzív, ügyes srácokat sikerült itt összegyűjteni, hogy telhetett el úgy két év, hogy egyikük sem akart válaszokat? Egyikük sem kereste a megoldást, próbálkoztak-ezzel azzal, de pár kudarc után feladtak mindent, beletörődtek a sorsukba, és a futároktól várták a kiutat... Hogy nyugodhattak bele? Hogy fásulhattak be ennyire? Az egy dolog, hogy elvesztették az emlékeiket, de az átváltozás némelyiküknek visszahozott belőle ezt-azt, összerakhatták volna ezeket az emlékeket. Miért Thomas kellett, miért ő a katalizátor? (Most vonjuk ki a képletből, hogy kicsoda valójában Thomas, a többi fiú szempontjából ez nem számít.) 
9 pont