Benina: Rekviem a szivárványodért - Tükör 1.

"Vőlegénye, a hajdani FBI-nyomozó, mára tanácsadó Damien Corner egy Tükrön keresztül képes kommunikálni a lánnyal, aki először semmire nem emlékszik az életéből. Damien kétségbeesett nyomozásba kezd – segítségére van Neszta húga, az autista Zorka. A nővérek a közöttük feszülő, erős lelki kapocsnak köszönhetően érzelmi-szimbiózisba kerülnek. Neszta emlékei lassan térnek vissza, pedig sietnie kell, mielőtt az Árvák megkaparintják a lelkét. A Tükörben csak magára számíthat, és Hollóra, a különös, kalapos fickóra.
Damien számára mindenki potenciális gyanúsított, minden árnyékban támadás rejtőzhet, minden eltelt pillanattal közelebb kerül a paranoiához. Míg Neszta önmagának egyre halványuló másaként tengődik a Tükörben. Neszta és Damien szerelmének hátborzongató története. A Tükör fordulatos, halálon túli világba kalauzol, és ha elkezded olvasni, többé már nem ereszt."

Adott Benina, az egykori blogger, aki közepesen tehetséges, ám de rendkívül népszerű magyar írónővé lett, aki néhol gyönyörűen, néhol borzasztóan rosszul fogalmaz, aki immáron valódi művészként bontogatja a szárnyait, és igyekszik nekünk bebizonyítani, hogy rajzolni is tud. Abban sem mondanám egyébként tehetségtelennek, bár személy szerint nekem nem tetszettek a Rekviem a szivárványodért könyv végére betett alkotásai. De ez az egyéni véleményem, amit annak tudatában fogalmaztam meg, hogy én maximum egy kockát tudok lerajzolni (körzővel és vonalzóval) és előfordulhat, hogy az is nyomorék lesz. Továbbá szeretném elmondani, hogy minden tiszteletem Benináé, mert felvállalta, hogy beküldi a munkáit egy kiadónak, hogy megjelenteti a könyveit, arccal és névvel állt oda, és büszkén mutatta meg saját magát. Max riszpekt neki, a magam részéről támogatom továbbra is (egyrészt pozitív gondolatokkal, másrészt azzal is, hogy megveszem a könyveit) mert ott voltam vele a kezdetekkor is. Olvastam a Twi-Fanfic blogját, és ott szerettem meg a stílusát. Minden hibája ellenére. És amit most mondani készülök róla, azt annak fényében mondom, hogy TÉNYLEG szerettem azt a blogot.

Szóval ez a könyv nem. Nagyon nem.
Nem működött könyvként, mert nem tudtuk meg belőle, kicsoda Neszta. Nem volt jelleme. Nem működött könyvként, mert annyi szemszögből akart írni Benina, mégsem volt egyéni hangja a szereplőknek. Egynek sem. Talán Damien-t meg tudtam különböztetni a többitől, de őt is csak az agresszivitása miatt…

Nem működött könyvként, mert a világfelépítés messze nem volt elég komplex, nem volt elég érdekes, és önmagában ez sem működött.
Nem működött könyvként, mert Csenger Neszta szerint alig 1.70, Damien szerint viszont 1.85.
Nem működtek a nevek, nem lett tőlük különlegesebb a történet, nem lettek érdekesebbek, egzotikusabbak a szereplők, inkább kínosnak éreztem.
Nem működött, mert annyi volt benne az "áthallás máshonnan", hogy sorozatosan abban a tévképzetben voltam, újra egy Twi-fanficet olvasok.

Egyszerűen nem találtam a helyem a könyvben, és a könyv sem találta a helyét önmagában, szerintem maga Benina sem találta a helyét ebben a történetben.

A borító különleges, gyönyörű, de még ezt az élményt is tönkrevágják a könyv végén található rajzok. Azok nem különlegesek. Mind Neszta mind Damien műanyagnak hat, kifejezetten ízléstelenek (számomra). Érdekes egyébként, hogy Zorka viszont bájos. Talán őt sikerült a legjobban elkapnia az írónőnek. Nála éreztem a finomságot és a lágyságot, a többieknél inkább valami hamis szépségideál üldözését.

Mi a legfőbb gondom? Ez a sztori nem elég különleges. Azt éreztem végig, hogy a kevesebb jelen esetben több lenne, hogy a visszatekintések nélkül nem lenne ennyire nyögvenyelős a könyv, hogy több Zorka kellett volna és kevesebb misztikum…Több tükör, és kevesebb zavar. Vagy legalább nyomokban emlékeztethetett volna a történet a fülszövegre. Vagy lehetett volna érdemi nyomozás, de nem volt, hiszen Zorka már az első megjelenésekor a szánkba adta a tettes nevét. Lehetett volna érdemi természetfeletti szál, de ez sem volt. Csak vég nélküli kavarodás volt, nyakatekert mondatok és leírások, és egy se füle se farka misztikus szál, amiből nem igazán volt kiút. Kár, hogy az autizmust ilyen amatőr módon keverte a természetfeletti magyarázatokkal. Jobb lett volna kevesebb erőltetett mondat, kevesebb izzadtságszagú hasonlat, kevesebb furcsa kép.
Kár érte, mert mióta szóba került, hogy meg fog jelenni a Tükrök, azóta vártam, hogy olvashassam, és úgy tűnik, megint becsaptam magam.

Ettől függetlenül továbbra is támogatom Benina-t, és további sok sikert kívánok neki, remélem a második részre sikerült kikeverednie ebből a zavarodott állapotból és hozzá méltó színvonalú történetet fog hozni. Sajnos a Rekviem a szivárványodért számomra nem az.

4 pont

Gayle Forman: Itt voltam - I Was Here

"Codyt óriási megrázkódtatás éri, amikor a legjobb barátnője, Meg öngyilkosságot követ el egy motelszobában. Mindent megosztott Meggel, és Meg is vele – hogy tehetett ilyet minden előzetes figyelmeztetés nélkül? Amikor Cody elutazik az egyetemi városba, ahol Meg tanult és szobát bérelt, és összeszedi a holmiját, rájön, mennyi minden titokban maradt előtte. Beszűkült kisvárosi életébe zárkózva alig tudott valamit Meg lakótársairól, ahogy a színpadon vadnak és lehengerlőnek tűnő, de közben fájdalmas titkokat őrző rockgitárosról, Ben McCallisterről sem. Sejtelme sem volt a jelszóval védett mappáról Meg laptopján, de miután váratlanul sikerül megnyitnia, lassan mindent kétségbe von, amit korábban a legjobb barátnőjéről tudott. A világhírű írónő most sem okoz csalódást a Ha maradnék és a Hová tűntél? rajongóinak."

Gayle Forman nevéhez méltó, csodálatos (bár igazából csodálatosan borzasztó könyv) az Itt voltam. Ha lehetne, kötelező olvasmánnyá tenném. Ha lehetne, az olyan alakokat, mint Minden_BS, kivégeztetném. Azonnal. Tárgyalás nélkül. Kérdés nélkül.

Cody-t a bátorsága és a hülyesége miatt is nagyon szerettem. Legalább olyan bátor volt, mint amilyen ostoba. Egy hős. Nélküle Meg öngyilkossága egy átlagos öngyilkosság maradt volna, és Meg Garcia egy lett volna azok közül a névtelen, arctalan lányok és fiúk közül, akikről a mai napig azt hiszi mindenki, hogy önként vetettek véget az életüknek. Miközben sokan ezek közül a lányok közül eljutottak egy-egy ilyen fórumra, beszéltek egymással, vagy épp egy olyan személlyel, amilyen Minden_BS. Egy időben "nagy divatja" volt az ilyen segítő fórumoknak, akkoriban más volt a szabályozás, és nyíltabban lehettek jelen az interneten... Nyilván csak illúzió és önámítás azt hinni, hogy most nincs legalább ugyanennyi ilyen csoport, hogy aki keresi, nem találja meg... Legalább ugyanennyi van, ha nem több, csak most rejtettebben vannak jelen. Így sokkal veszélyesebbek.

Sokkal nehezebb segíteni. És ez a tudat iszonyatosan ijesztő.

Az Itt voltam azonban sokkal több, mint egy szomorú regény az igazság kereséséről, ez Cody útja is az önmegismerés felé, Tricia útja az igazi anyává válás felé, és Ben McCallister útja a bookboyfriend alapanyaggá válás felé. Ez utóbbi persze sokkal kevésbé jelentős, hiszen a többi témát kellett elsősorban kibontani, de azért persze a románc sem maradhatott ki, hiszen kellett némi fény, némi remény...

Annyi okot tudnék felsorolni, hogy miért szerettem ezt a könyvet: a túlélők mindent elárasztó bűntudata, a fájdalom, a nyomozás, az egymás felé tapogatózó leheletvékony szálak, amikből barátságok fonódtak, Cody...

Szép volt. Köszönöm az élményt Gayle Forman-nek, és a Ciceró Kiadónak.

9 pont

Will Grayson, Will Grayson - Will & Will

Már akkor beleszerettem ebbe a könyvbe, amikor még csak az ominózus piros borítót láttam. A fülszöveget sem kellett elolvasnom, hogy tudjam, ezt a könyvet meg kell szereznem. Úgy éreztem magam a borítóra pillantva, mint amikor gyermekkoromban először autóztunk át éjszaka az Alagúton, és a vörös-arany fények elborítottak mindent. Mágikus volt, tényleg varázslatos. Aztán a borítóról eszembe jutott még az Egy különc srác feljegyzései utolsó jelenete: We are infinite... És rájöttem, hogy még mindig menthetetlen álmodozó vagyok.
A Will Grayson, Will Grayson is olyan történet, aminek az utolsó oldalán egy szereplőnek ki kellene mondania, vagy legalább nekem, olvasónak, ki kellene mondanom, hogy: And in this moment I swear: we are infinite.

De mi is ez a történet? Bemásolhatom a fülszöveget, de semmit nem fog elárulni a valódi sztoriról, főleg mivel köze nincs ahhoz. Sajnos. És egyben hálisten.

"Egy hideg estén Chicago legelhagyatottabb sarkán Will Grayson belebotlik… Will Graysonba. Két tinédzserfiú ugyanazzal a névvel, akik eddig külön utakon jártak, most belekezdenek valami újba, valami váratlanba, ahol két szív egymásra talál egy középiskolai musicaldarabban."

Will és Will valóban találkoznak Chicagó-ban, de hogy ők kezdenének együtt bármibe? És hogy van-e ebben a könyvben két egymásra találó szív, hát, az igazából nem a könyv, sokkal inkább a jövő távoli zenéje...

Furcsa a viszonyom John Green-nel, mert értem is meg nem is, szeretem is meg nem is, David Levithan-nal pedig már szemezünk egy ideje, de még nem kezdtünk bele semmi komolyabba. Szóval merész vállalás volt a részemről a Will & Will, mert bár két Will Grayson-ról akartam olvasni, m.w.g. a történet közepén eltűnt, és átadta a helyét a mindent elborító, klisés, melegparódia Tiny Cooper-nek, akit ugye sikerült Mininek fordítani.

Szóval a Will & Will nem a 2 Will, hanem Mini Cooper könyve, aki nem csak m.w.g. hanem a mindig kisbetűs will grayson életébe is beszivárgott, majd átvette az uralmat felette. Minden annyira magától értetődő, ha Mini Cooper-ről van szó, minden annyira egyszerű. Akartam, őrülten akartam, hogy Isaac az legyen, aki, és majd beleszakadt a szívem, amikor Maura elárulta a legjobb barátját… Megszerettem mindkét Will Grayson-t, és megszerettem ezt a történetet is, annak ellenére, hogy legalább annyira nem vicces, mint amennyire nem komoly. Nem tudom eldönteni, hogy poénból írták, a maguk szórakoztatására, vagy tényleg azért, hogy engem szórakoztassanak (és úristen milyen sekélyes, egyszerű, röhejes, kiszámítható, és éretlen vagyok, ha engem ez szórakoztat, de TÉNYLEG szórakoztatott). Fogytak a lapok, Mini újra és újra átírta azt az idióta musicalt, m.w.g. identitásválsága odáig súlyosbodott, hogy hazament még az iskolából is. kisbetűs will grayson depressziója pedig mindent, de mindent tönkretett.

Lapoztam és lapoztam és egyszer csak vége lett. Nem is értettem, hogy lehet valaminek ÍGY vége, de a kinyilvánításokon akkorát röhögtem, hogy azonnal elmúlt a haragom. Nem ígérem, hogy ha fiam lesz, Will Grayson-nak fogom hívni, érthetó okok miatt itt Magyarországon vélhetően Will-nek sem… De még gondolkozom a probléma megoldásán. Na meg azon is, hogy hogy került ide a macska. Schrödinger macskája.

Nem hibátlan könyv a két will története, sőt, kismillió gyermekbetegségtől szenved, és a karakterfejlődés helyett is inkább visszafejlődést kapunk, mégis... A sok negatívum ellenére is...Van ebben a sztoriban valami, ami elsodor, valami, ami arra motivál, hogy oldalról oldalra haladj tovább, hogy szeress bele mindkét Will Grayson-ba, igen, a melegbe is, sőt, főleg belé... Hogy fogadd el Mini Cooper-t, és meg akard nézni azt az ostoba musicalt, ami annyira rossz, hogy már majdnem jó. Hogy akarj Jane lenni, ha csak percekre is. Akarj ilyen barátokat. Hogy akarj annyira igaz lenni, amennyire ez a könyv igaz. (Még ott is, ahol nyilvánvalóan hazug.)

10 pont

Finding Cinderella - Helló, Hamupipőke!

Ha ma nem fogok Colleen Hoover mérgezést kapni, akkor soha. Ennyit elöljáróban. Egyébként megfigyeltétek már, hogy 3 betűből is 2 van az írónő nevében? Olyan hosszan Colleen, hogy csak a Hoover hosszabb nála... Kiejtésben legalábbis. Szerintem vicces.
Mondjuk a Hoover-ről mindig arra a hülye vígjátékre gondolok, amiben egy megkérdőjelezhető erkölcsű kamaszlány beceneve volt a Hoover, és mindenki azért hívta így, mert nagyobb teljesítménnyel dolgozott, mint az a bizonyos porszívó. Szóval ilyen őrült asszociációim vannak, és ezek mellé Colleen képes megírni egy ilyen közbeékelt novellácskát, (szerintem még a kisregény szintjét sem éri el), amiben végig kerülgetik a szexet, mint egy alsótagozatos felvilágosítókönyv?

A Finding Cinderella-nak ugyanis üzenete van. Nem feltétlenül csak az, hogy ne szexelj, hülyegyerek, mert még nem vagy elég érett, nem biztos, hogy csak az, hogy kamaszként rettenetes döntéseket hoznak az emberek, de ebből fel kell tudni állni, de azért ezeket is a szánkba rágja, jó alaposan. Szerencsére Daniel Wesley tolmácsolásában, aki kellően humoros és kellően intelligens ahhoz, hogy elfogadjuk tőle a tanácsokat.

Na de miről is szól a történet? A fülszöveg szerint erről:

"Egy véletlen találkozás a sötétben pont elég ahhoz, hogy a tizennyolc éves Daniel és a véletlenül belé botló lány szerelmet valljon egymásnak. A románc azonban feltételekhez kötött: megállapodnak, hogy csupán egy órán át tart, és csak úgy tesznek, mintha.
A hatvan perc elteltével a lány éppúgy válik köddé, mint Hamupipőke. Daniel pedig igyekszik meggyőzni magát arról, hogy a történtek csak azért látszottak tökéletesnek, mert eljátszották az egészet. Ilyen csak a tündérmesékben szokott történni, ugye.
Egy évvel és egy boldogtalan kapcsolattal később viszont már kénytelen hinni benne, hogy létezik szerelem első látásra – hiszen találkozik Six-szel, a furcsa nevű lánnyal, akinek még furcsább a személyisége. Daniel számára sajnos az igaz szerelem megtalálása nem jelent egyet a happy enddel. Sőt, talán távolabb is visz tőle.
A múlt elképesztően sötét titka vajon képes-e árnyékot vetni Daniel és Six egyetlen esélyére, hogy megmentői legyenek?"

Totális átverés, szokás szerint, aki azt gondolja, hogy azt kapja, amire a fülszöveg alapján befizetett, hatalmasat téved. Tengernyi nyálon kell átverekednie magát az egyszeri olvasónak, és rengeteg, nagyjából a könyv háromnegyedét felölelő forró csókjeleneten, mire eljutunk a tetőpontra, csak azért, hogy 5 oldallal később az egész könyv végére érjünk. Mivel egy sorozat kettő és feledik, azaz utolsó utáni része, a szálaknak össze kell érniük, és az előző két részben felgöngyölített múltbéli ügyeknek ki kell derülnie hőseink számára is, erre Hoover nagyjából fél oldalnyi időt hagy, amíg a csókolózásra szerintem legalább ötvenet.

Nem (nem csak) az arányokkal van baj, hanem a karakterekkel is, azzal együtt is, hogy imádtam Daniel-t, imádtam a szülei provokatív, pofátlan és néhol kissé pejoratívba hajló humorát. Elfogadtam Six-et olyannak, amilyen. De végig arra gondoltam, hogy bár ne ilyennek kéne elfogadnom. Ki volt ő? Mit tudtam meg róla? Annyit, hogy múltja van, egyszer egy rossz döntést hozott. Úgy állította be saját magát a történet elején, és állítása szerint úgy viselkedtek vele mások is, mintha ő lenne a város lotyója, akit bárki megkaphatott, ehhez képest összesen 5 azaz öt darab fiúval volt szexuális kapcsolata, és Daniel volt a hatodik. A szimbolikus szám, a Six... Egy olyan lánynál, akinek a valódi neve Seven Marie, és aki abban a hitben élt, hoy Daniel a hetedik lesz...  Túl sok egybeesés. Túl sok véletlen.

Az olasz titok... Utáltam az olasz titkot. De a legjobban az utolsó 3 oldalba zsúfolt „mindenki megtud mindenkiről mindent” jelenet fájt, annyira banális volt, annyira klisés.
Amikor angolul olvastam, Daniel-re valamilyen megfontolásból 5 csillagot adtam, és miatta a könyvre is, most kénytelen vagyok racionalizálni.

Illetve meg kell emlékeznem a csodálatosan gusztustalan, undorítóra PS-elt borítóról, a stockphoto láttán Madame Tussauds sírva könyörögne a receptért, hogy hogyan lehet ilyen legyalult viaszfejet készíteni...

Maximum egy erős 7/10 jár ezért.  De csak Daniel miatt.

(Ugyanitt számozott Finding Cinderella eladó, mert vélhetően többé nem veszem kézbe magyarul, így többnek érződik benne a cukor, mint eredeti nyelven.)

Cinder & Ella

Kelly Oram újabb siker?könyve, melyet a Szívzűrterápia strébereknek után nagyon vártam, főleg mivel minden kritika olyan lelkes volt. A fülszöveg is csábító volt, még úgy is, hogy tényleg egy tündérmesét ír le:

"Ella élete minden, csak nem tündérmese. Nyolc hónapja vesztette el édesanyját egy balesetben, ő pedig súlyos sérüléseket szenvedett. Most gyerekkora óta nem látott apjához meg annak új családjához kell költöznie. Mesés…
Egyvalaki tartja benne a lelket: Cinder, akivel évek óta barátok a neten, de sosem találkoztak. Ella annyit tud, hogy a srác vicces, szexi, okos, és ugyanakkora könyvmoly, mint ő. (Á, egyáltalán nem az esete…) Fogalma sincs, hogy Cinder az egyik legmenőbb hollywoodi színész, aki a kedvenc fantasyregényükből készült filmben játssza a herceget. Vajon képest a valóságban is tündérmesévé változtatni Ella életét?"

Kemény indítás… Kőkemény… Mint a „rendes” Disney mesékben. Szóval a fairy tale hangulat már az első oldalakon eldőlt, hiszen megkaptuk a kötelező szülő elvesztése kártyát. A hercegnő költözni kényszerül, és új lakhelyén (ami most egy mindennel felszerelt villa, ápolókkal tornászokkal) gonosz mostohatestvérek, gonosz mostohaanya várja .A gonosz mostohaanya ugyan fele annyira sem gonosz, mint amennyire szegény elvarázsolt Ella gondolja, de ettől még egy hatalmas pipát betehetünk a listán a tétel mellé. A gyerekét elhanyagoló/ nem ismerő/ érzelmi szempontból tehát nem is létező apa szintén pipa. Minden adott, ami a Hamupipőke-sztorihoz kell, kivéve persze az üvegcipőt, hiszen Ella olyanban soha többé nem tud majd járni.

Érdekes hibrid ez a könyv, mert felmerültek benne jó (igazán jó) gondolatok, és igazán komoly témák, és meg is tettük az első lépéseket azok szép feloldásaihoz, de közben ott ez a mérhetetlen mennyiségű cukorszirup, amivel úgy lett nyakonöntve minden, hogy az igazán fontos dolgok elsikkadtak. Semmi nincs kibeszélve (talán csak Ella az egyik gonosztesóval alakuló kapcsolata), sehol az igazi katarzis, mert mindent beborít a „szerelem gyógyító ereje”. Kelly Oram olyan súlyos problémákkal dobálózik, mint szuicid hajlam, bullying, válás, szülő halála, a hírnév átka, stb… Ezekből 2-3 is bőségesen kitöltené a könyvet, de így, hogy minden egybe lett gyúrva, a végeredmény túl tömény, túl kidolgozatlan, túl középszerű.

Cinder mindent megold, Ella talpra áll Cinder miatt…

A nevek röhejesek, és Hollywood ábrázolása is végtelenül klisés… De az arányokkal is baj van. Ella és Cinder netes csevegései és telefonbeszélgetései szuperjók, érezni a kötődést, szinte látni a szálakat, ahogy a fiatalok között szövődnek, de rettentően keveset kapunk ebből, és emiatt a boldog végkifejlet túlságosan gyors lesz, túlságosan hirtelen. Nem lesz elég mély, nem lesz eléggé igaz. A könyv legnagyobb problémája, hogy úgy próbál komoly YA regény lenni, hogy meg akar maradni a happy end-be torkolló tündérmesék szintjén, ez a két dolog viszont kizárja egymást. Vagy a való életről beszélünk, fájdalmakról, tragédiákról, súlyos sebekről, vagy a szépleány karjára próbáljuk rá a selyemkesztyűt. Átmenet, egymásba mosódás nincs.

A mellékszereplők között vannak zseniálisak (Juliette és Vivian) vannak klisék (Vivian szülei - nem is megy át emiatt a sztori a Russo-teszten) és vannak értelmezhetetlenek (Rob, aki instantbarátként jelenik meg, mintha tényleg forró vízben oldható porból keverték volna 20 mp alatt, vagy épp az apa, aki negyvenes évei végén tanulja csak meg, hogy nem a gyermeke akart megszületni, a létéért nem a nem kívánt gyerek a hibás.) A családon belüli konfliktusok főleg a mostohagenyákkal hitelesek, azokban a balhékban tényleg van feszültség, van fájdalom. Az iskolai bullying és fizikai bántalmazás egyrészről (felnőtt oldalról hálisten) kellően komolyan lett véve, de YA oldalról mégis elbagatellizálódik. Ella nem áll ki magáért, nem védekezik, csak tűr, rettenetesen sokáig. Miért kell ahhoz Cinder, hogy ez a lány megmeneküljön? Miért nem húzta ki saját magát a bajból a saját hajánál fogva? Elég erős hozzá, csak ki kellett volna nyitnia a száját.

A főszereplő lány egyrészről remek példakép, mert kemény, másfelől viszont egy papírmasé, akinek egyediségét (pedig multikulti családból származik) sajnos nem a származása, az intelligenciája, a humora, vagy épp a hobbija adja, hanem az a baleset… Mindent megtudunk Ella-ról, korrekten fel van építve, mégis papírízű… Mégis kétdimenziós marad. Ella minden tinilányok minden fájdalma könyvbe gyúrva, és annyi tragédia egyben, ami már nem működik.
Cinder gondolataiból sokkal kevesebbet ismerhetünk meg a könyvben, megint gond van tehát az arányokkal. Amit látunk belőle, az alapján ismét azt kell mondanom, hogy annyira tökéletes az elnyomott szépfiú, hogy nem is létezik. Nehéz kedvelni, vagy álompasinak tartani, ha az ember tudja, hogy „ilyen állat pedig nincsen is”. Kevés a konfliktusa, kevés a valósága… Arra ma már nem lehet férfi főhőst felhúzni, hogy valaki egoista, jóképű, és a tökéletes nő miatt azonnal lemegy kutyába.

Tehát a Cinder és Ella sok szempontból csalódás volt számomra, bár voltak nagyon szép jelenetek, nagyon szerethető párbeszédek benne. Juliette jellemfejlődése is szuper, adtam is rá pontot, és a nagy felismerés pillanata, mikor Ella és Cinder is levetik a maszkjukat, szintén vicces volt. "Mondd, hogy autó". (Tudom, rossz példa, de a Big Brother első magyar évada jutott eszembe, amikor Horváth Zsanett th-zott minden t-vel végződő szóban, és utána hónapokig viccelődött azzal a fél ország, hogy Zsanett, mondd, hogy Margit híd. Margitthh híd.) Szóval az "oottó" rendkívül édes volt. Ott nagyon szerettem Ella-t.

De a történet vége agyoncsapott mindent, a cukormáz meleg vizeletként csorgott végig az addigi eseményeken, és a nagy pofon valamint a nagy feloldás röhejessé torzította az addig kellemes, bizsergető vagy épp elszomorító momentumokat. Ettől függetlenül megvenném egy kiskamasznak, kamasznak (megvettem magamnak is), mert egy olvasást mindenképpen megér.

A borító brutálisan, fájdalmasan rossz, Cinder tipikus kis kakadufrizurás nyálgépnek, Ella pedig photoshopba fejelt szupermodellnek tűnik rajta. Ezen a kompozíción pedig csak tovább ront az üvegcipő. Semmi titokzatosság, semmi sejtelmesség, és a könyv hangulatához sem illik. tudom, az eredeti is majdnem ez volt, csak tükrözték a cipőt, de ebben lehettek volna kreatívabbak, ha már Oram előző könyvénél is mertek változtatni.

A könyv egyébként tartós és szép, a borító nem szakad, nem gyűrődik, a sarkánál se akar kettéválni, sokadik olvasásra sem. De hát a Móra kiadó is régi motoros már ebben, pontosan tudják, hogy tisztességes munkát kell kiadniuk a kezük közül.

7  pont

The Death Cure

James Dashner megölte az illúzióimat, megölte a "királyt", és ami ennél sokkal nagyobb baj, megölte ezt a sorozatot is. Úgy tűnik, hogy egy, azaz egy rész volt benne, annyit tudott értékelhetően kiadni magából, az elsőt, az Útvesztőt, és bár a másodiknál még reménykedtem, most végleg elhagyott a hitem.

Hé ott! Mr. Dashner! Ha csak egy jó története van, de az bökött jó, akkor elég ám egy könyvet írni, nem kell belőle trilógia! 

Az az első, az kérem tisztelettel, annyira jó volt, hogy kár volt mindazzal, ami utána jött, elrontani. Mert itt most az történt. A tejszínhabos karamellás jegeskávéra a második részben szórt egy kis babot meg némi hányásízű Bogoly Berti-féle mindenízű drazsét, majd most a harmadik részben meghintette porított csótánnyal, és a biztonság kedvéért némi illékonyra varázsolt patkánymérget is kevert bele, hogy az is beledögöljön, aki egyébként nem óhajtotta meginni ezt a szart, csak beleszagolt. A Halálkúra története egy kalap szart nem ér, sajnos. Kezdjük ott, hogy nincs is történet, csak összevisszaság, amitől az olvasó nem győzi kapkodni a fejét. Kik jöttek? Mi van? Miért lehet bízni bennük? Mi volt ez az egész? És ha ez volt a vége, akkor miért volt a második rész? Miért nem ugrottunk ide rögtön az első után? És mi az, hogy a VESZETT jó? És ez mi volt? És Brenda? És Teresa? És hol az a Thomas, akit szerettünk? És most őszintén, mi a bökött volt ez?

A fülszöveg szerint ennek kellett volna történnie:

"A Tűzpróba után úgy tűnik, az őrült hajszának vége. De Thomas biztos benne, hogy nem bízhat a VESZETT-ben. Hiába állítják, hogy nincs több megtévesztés, hogy a Próbák nyomán már minden szükséges információt megszereztek, és most Thomas és társai visszakaphatják az emlékeiket, hogy végrehajthassák az igazi küldetésüket. A csapat tagjaitól várják ugyanis, hogy létrehozzák az emberiséget fenyegető halálos vírus ellenszerét. Csakhogy Thomas sokkal több mindenre emlékszik, mint a VESZETT vezetői hinnék. Hazugságokkal többé nem mennek semmire. Ám a dermesztő igazság jóval veszélyesebb, mint azt Thomas valaha gondolta volna. A csapat újabb gyilkos kalandra vállalkozik, hogy kifürkéssze a VESZETT legnagyobb titkát. Menekülésük során tomboló Buggyantakkal és profi fejvadászokkal kell megküzdeniük, majd egy titkos szervezet csap le rájuk. Milyen árat kell fizetniük azért, mert a saját kezükbe vették a sorsukat? Túlélheti-e vajon bárki a Halálkúrát?"

Ehhez képest mi történt? Thomas köszöni szépen, de nem kér az emlékekből. Az a fiú, aki az első részben majdnem megöleti magát a Siratókkal, csak, hogy emlékekhez jusson, most komolyan nem kér az igazságból? Nem akarja tudni, ki vagy mi ellen kell harcolnia? És csak azért nem akarja tudni, mert fél szembesülni azzal, mekkora szemétláda volt korábban, amikor a VESZETT-nek dolgozott? Ehh.... Thomas semmitől sem fél. Legalábbis az előző kötetekben nem félt. Önmagától sem. Az a Thomas, akit én látok magam előtt, pontosan tudta volna, hogy mivel kisgyerekként került a VESZETT karmai közé, mivel zsarolták, fenyegették, majd agymosáson esett át, semmiért sem lehet felelősségre vonni. Ő is csak áldozat. Az a Thomas, akit én ismerek és szeretek, bátran nézett volna szembe a múltjával, nem menekült volna el a valóság elől. Úgy látszik Dashner és én más Thomas-t ismerünk.
Minden szereplő kifordult magából, a random beemelt újak épp úgy, mint a régiek. Minő meglepetés, megint átverték a srácokat, és valaki, akit barátnak hittek, ismét a VESZETT embere. Minő meglepetés, megint mindenki életveszélyben van, újra és újra kapják a negatív hatásokat, lövések, áram valamiféle bizarr gránátvetőből, tűz valamiféle bizarr gránátvetőből, ütések fejre, testre, mindenhová... És mindegyikük túlél, és mindegyikük megy tovább. Ha még valamiféle bökött supermanek lennének, akkor meg is érteném, de ezek itt emberek. KAMASZOK. És bár Thomas szorgalmasan ájuldozik, mint egy szűzlány az 1800-as évek Angliájában, akinek megcsókolták a csuklóját, de sosem lesz komolyabb baja. SOSEM. Lövés? Kialussza. Agyrázkódás? Azt is. Gázmérgezés? Azt is. Fertőzés? Egy nap alatt. Félig agyonverik? Csak megrázza magát, és fut tovább. Már az előző kötetnél írtam arról, hogy túl sok ilyen epizódot zsúfolt a könyvbe Dashner... Na ha ott sokat mondtam, akkor itt most nem is biztos, hogy fogok rá szót találni. Ez már sokszor tíz a huszonnegyediken. Nem hihető. Nem érdekes. Nem jó.
Minho sem önmaga már, hova lett az a határozott, de szerethető fickó, akit az első részben megismertünk? Hova? Ki ez a pukkancs bököttkalap, akinek a világvége közben is csak arra van gondja/ideje/energiája, hogy másokat bökögessen?
Menekülni kellene a VESZETT elől, épp csak lerázták őket, tán ha fél perc előnyük van, és Minho és Newt nekiáll verekedni? TÉNYLEG? De most tééééééényleg? Fogtam a fejemet, és kapartam le az arcomról a bőrt, mert erre nem, ismétlem nem lehet magyarázat az, amit Newt-ról megtudtunk. Lehet, hogy a kitörés hatott mindenkire, így vagy úgy, de Newt nem hülye. A legértelmesebbek egyike. A dolog megint nem hiteles.

És Teresa. Oké, utáltam, sőt, szerintem a világon mindenki utálta, kivéve Thomas-t, de miért kellett ennyire a perifériára lökni? Már mellékszereplőnek sem mondanám, annyira jelentéktelenné vált, és egyszerűen értelmezhetetlen volt a nagy visszatérése... Miért kell hőst csinálni abból, akit előtte nullára épített le az író? Ha drámai, vagy nagyon jelentős pillanatként akarta volna eladni Teresa önfeláldozását, akkor arra kellett volna törekednie, hogy minél többet legyen színen, minél jobban meggyűlöljük, hogy a végén akkora pofont kapjunk, amekkorát még soha.

Na meg... Ha a kitörést gyorsítják a változók, akkor miért kellett a kontrollcsoport tagjait ugyanannyi impulzussal támadni mint az immúnisakat? Mi ebben a logika? Utána kiemelték volna őket a csoportból? Egyesével? Miért nem lehetett védeni a csapatot, tompítani az összes negatív hatást, és inkább csak pozitívakat generálni mesterségesen? Főleg annak tükrében, ami a végkifejlet lett ebben a bökött harmadik részben.

Komolyan ennyire bökött vagyok, hogy nem értem? A végkövetkeztetéshez a sok hülye okos VESZETT eljuthatott volna már az első kötet végén, megkímélhette volna a srácokat, és lehetett volna minden így… Ehelyett hagytak ennyi embert meghalni, attól a vak reménytől űzve, hogy majd az agy barázdáinak, illetve az egyes agyterületek aktivitásának/inaktivitásának mérésével megmondják, mitől jobb egyikük immunrendszere mint a másiké? Dafuq? Most akkor tudatos döntésen múlik az őrület? Aki elég határozott, és elég keményen küzd ellene, az lesz immúnis? Aki meg feladja, az nem? Eddig abban a hitben éltem, hogy a vírus és az arra való immunitás valamiféleképpen a vérrel és az antitestekkel függ össze, rohadtul nem a „szabad akarattal”, és a változókkal (illetve változókkal csak annyiban, hogy bitang erős immunrendszer erősebben harcol, emiatt meg triplán nincs értelme a végsőkig terhelni mindenféle környezeti hatással és sérüléssel a srácokat)… Szóval most le vagyok sújtva. Ez a befejezés számomra csalódás volt. Innen nézve az Útvesztő is csak egy hatalmas lufi, ami szépen kipukkant, és a második rész pedig teljesen értelmetlen lett, emiatt a harmadik miatt.

Az az érzésem, hogy akkora katyvasz lett ebből az egészből, hogy már maga Dashner se tudott kimászni belőle, ezért inkább „ledobta a bombát”, hogy „megoldja” a problémákat. Szomorú. Tényleg szomorú.
Pedig az eleje bökött jó volt, Zöldfülként könnyű volt élvezni. Így, hogy „mindent tudok”, de semmit se értek, kihívás még elfogadni is. Sajnálom.

Csak azért adok rá annyi pontot, amennyit, mert van bennem némi tudattompító nosztalgia az első rész iránt, és mert látom magam előtt Dylan O'Brien-t, és mindjárt vetkőzni fog, aki egy nagyon aranyos kissrác, a Teen Wolf-ban is szeretem.

6 pont

The Scorch Trials

"Az Útvesztő-sorozat második kötete. 
Már a sorozat nyitókötetében sem volt éppen leányálom a rejtélyes Próbák első szakasza a gyilkos Útvesztőben. A Tisztás túlélői most újabb titokzatos kalandnak, még kegyetlenebb kísérletnek néznek elébe: vár rájuk a Tűzpróba. Az Útvesztő ugyancsak szenzációs bestsellerré lett folytatásában Thomasra és társaira újabb vérfagyasztó megpróbáltatások várnak. A Föld felszínét hatalmas napkitörések jórészt felperzselték, az emberiséget megtizedelte egy halálos vírus. A fiatalok megtudják, hogy ők is megfertőződtek, ám ha kiállnak egy újabb Próbát, meggyógyulhatnak. Kalandos útjuk során nyoma vész a csapat egyetlen lány tagjának, Teresának, és a fiúk elhatározzák, hogy felkutatják, még ha ez az életükbe kerül is. Halvány fogalmuk sincs róla, micsoda elképesztő veszélyek várnak rájuk… James Dashner, a világszerte óriási sikert aratott Útvesztő-sorozat szerzője az egyik legnépszerűbb amerikai ifjúsági író. A trilógiának szánt sorozat köteteinek száma utóbb négyre nőtt, ahogy a Sziklás-hegységben élő szerző gyermekeinek száma is. Az Útvesztő és folytatása, a Tűzpróba írója amúgy nem nagy barátja a számoknak, pedig eredetileg könyvelőként dolgozott. Most viszont rendkívül hálás azért, hogy történetek írásából élhet, és úgy tartja, nála nagyobb mázlista kevés van a világon."

James Dashner The Maze Runner sorozatának második része is eljutott hozzám, és azon melegében át is rágtam magam a Tűzpróbán. Ugyanis olyan ez a könyv, mint a drog. Csak még egy oldalt, csak még egy oldalt, csak még két bekezdést, csak egy rövid fejezet... A sokadik még után azon kaptam magam, hogy a 319. oldalt falom, és már annyira közel a vége, hogy értelmetlen lenne abbahagyni. Nem is hagytam.

A regény pergő ritmusú, az izgalmat folyamatosan fenntartó akció, - tudom, unalmas, hogy örökké a Harry Potter-hez hasonlítom, de - olyasféleképpen sodró lendületű, mint a Harry Potter, az ember olvasás közben automatikusan vetíti a filmet magának, és botladoztatja a saját Minho-ját és Thomas-át a végeérhetetlen sötét folyosón, majd kilöki őket a felperzselt fennsíkra, ahol a nap a lelket is kiégeti a vándorokból. A VESZETT kísérletében újabb és újabb változókra vizsgálják a srácok reakcióit, és ezek a változók - bár az útvesztő után ezt sosem gondoltam volna - egyre halálosabbak. A fiúk túlélése a lehetetlennel, és sorozatban több hatalmas csodával határos, csak Thomas maga annyiszor volt életveszélyben, ahányszor Kína teljes lakossága eddigi történelme során összesen, és akkor a többi tisztársról még nem is beszéltünk.Hihetetlen. Közben valahogy mégis hiteles. A bökött A csapat után előkerülnek a roppancs B-k, a lányok, és előkerül egy új telepata, Aris.

A világról, és a regényben leírtak mögötti valós történésekről még mindig keveset tudni, nem hihetünk a szemünknek, és az eszünknek sem. Lehet, hogy minden hazugság. Lehet, hogy minden így igaz. Lehet, hogy, amit a tisztársak szemszögéből látunk, az a megmaradt világ. Lehet, hogy minden a kísérlet része. A sok bizonytalanság mellett egyetlen dolog tűnik bizonyosnak, az első rész nagy túlélő esélyese, az akkor még második helyre szoruló Minho szép lassan átveszi a teljes csapat irányítását, és amíg legutóbb Thomas-t jelöltem meg a változás belső indukátorának, most Minho minden cselekvés motorja. Bár erre a feladatra jelölték ki, mégsem a kijelölés állítja őt a csipet-csapat élére, hanem belső nagysága, sziklaszilárd jelleme, és erős idegei. Mindezek mellett, Thomas-hoz hasonlóan, aki ebben a történetben inkább a szív, nem a vezér, Minho is mer gyenge lenni, és ettől válik igazán szimpatikussá. Newt továbbra is abszolút kedvenc. Sose fogja elveszteni a helyét a szívemben.

Dashner leírásai még mindig hátborzongatóak, és elképesztően reálisnak érződnek. Szinte érzem a forróságot, szinte vágja a szememet a fény. A homok pereg az ujjaim között, és cuppog a talpam alatt a nyálkás, taknyos vér... Az elképzelhetetlen is elképzelhetővé válik (lásd varázstakony), és annak ellenére, hogy még mindig értelmetlen minden, a hihetetlen, felfoghatatlan borzalmak is igazsággá válnak. A harc a túlélésért egyre keményebb (és higgyétek el, ez nem fejezi ki, mennyire kemény is valójában), és olyan gyomrosokat oszt ki a könyv, amik a legvadabb rémálmomban se szerepeltek korábban. Ha Chuck miatt sírtál... Ezen a történeten zokogni fogsz.

Na és ki az, akiről még nem esett szó? Teresa. Róla ne is essék. Teljesen bökött. Ha az első részben utáltad, kedves olvasó, akkor itt meg is köpködöd majd. Nekem is nehezemre esett visszafogni magam. "Aluszikálj, Thomas" - hangzott el a nőstényördög agyából telepatikusan, és itt vágta el magát nálam végleg. Amit eztán tett, az már lófüle volt ehhez a mondathoz képest. Ez a lány egy plotty, és per pillanat émelyítően boldog vagyok, amiért nincs románc, és amiért a fülszövegnek - ismételten - köze nincs a történethez.

A belbecsről ennyit, a külcsínről pedig csak annyit, hogy mindkét borító szép, a minőség továbbra is magas, a ragasztókötés szépen tart, és elütéssel sem találkoztam, szóval a kiadó továbbra is hű magához. Ezúton is köszönöm a kedvenc könyvtárosomnak, hogy amikor kétségbeesetten ráírtam Facebookon, hogy azonnal kérem a folytatást, félretette nekem.

8.5 pont

The Maze Runner

"Izgalmas, rejtélyes, eseménydús, olvasmányos – e tulajdonságok közül akár egy is elég ahhoz, hogy egy regény már az első mondattól lebilincselje az olvasót. S ha ráadásul egy író mindezen jellemzőket olyan ügyesen ötvözi, mint James Dashner „Az Útvesztő” című regényében, a könyv biztos sikerre van ítélve.

Egy könyv, amely kamaszokról szól – kamaszoknak és örökifjú olvasóknak, akik szeretnék a Tisztásra furcsa körülmények között érkező fiúkkal együtt megfejteni az Útvesztő rejtélyét; akik szívesen csatlakoznának az önellátó közösséget alkotó srácokhoz a hatalmas falak között elterülő Tisztáson; akik vállalnák, hogy a Futárokkal együtt feltérképezik a falak mögött található labirintust, hogy a Tisztás lakói a hosszú – némelyiküknek már két éve tartó – fogság után végre kiszabadulhassanak. De vigyázzunk, ez a kaland veszélyes vállalkozás!"

Ezzel a fülszöveggel harangozták be a The Maze Runner sorozat első kötetét, ami meglepő módon a The Maze Runner - Az útvesztő címet kapta. Amikor olvasni kezdtem, nem voltam teljesen Zöldfül, ugyanis a filmet sikerült elcsípnem korábban. Ha őszinte akarok lenni, a film érdeme, hogy a könyv lényegesen előrébb került a várólistámon, mert bár megjelenése óta tervezgettem, hogy amint időm/kedvem lesz, beszerzem legalább az első kötetet, és bepróbálkozom vele, de amint megláttam, hogy száguldozik Dylan O'Brien azok között a falak között, azonnal rám tört a vágy... Tudtam, hogy ezt olvasnom KELL, most azonnal. Aztán persze közbejött az élet, főleg a második film (ami kicsit el is bizonytalanított, szerintem kevésbé lett jó, mint az első), de mikor a kedvenc könyvtárosom rám írt Facebookon, hogy megvette a könyvtárnak a teljes sorozatot, mégis jelnek éreztem. Kocsiba ugrottam, és fél óra múlva már itthon lapozgattam az első részt. 

A filmes borító gyönyörű, remekül ábrázolja a könyv hangulatát, szépek a színei, tetszik a belőle sugárzó lendület, és kétségbeesés. Jó váltás volt. Az eredeti inkább valami ostoba gyerekfeladványra emlékeztetett, amiben meg kell találni, hogy jut az egér a sajthoz. Ez sokkal baljóslatúbb. 

A puha borító ellenére a papír minőségi, alaposabb lapozgatás után sem akarnak szökni a ragasztókötött lapok, erőteljesebb fogdosás után sem tűnik úgy, hogy bármi bármilyen irányba szakadni akarna. A lapok nem átlátszóak, nem WC-papír jellegűek. Tényleg polcra kívánkozó, szép könyv tehát, melyben kimondottan figyeltek arra, hogy a belbecs a külcsínhez igazodjon. A szerkesztés szép, igényes, elütést talán egyet sem találtam, vagy ha igen, annyira jó volt a tartalom, hogy nem akadtam fenn rajta. 

A fordítás szerintem jól sikerült (félig elolvastam angolul is, hogy erről meggyőződhessek) remekül visszaadja a szlengszavak és a fiúk által alkotott szavak hangulatát és jelentését a magyar verzió. Igényes munka. A kiadó minden dicséretet megérdemel, mert láthatóan komolyan vették a fiatal olvasókat is, nem nézték hülyének a kamaszokat. Riszpekt nekik. 

A történet pedig... Ha azt mondanám, hogy ezerszer jobb, kifejezőbb, mélyebb mint a film, akkor még mindig nem mondtam semmit. 361 oldalon keresztül olvashatjuk a srácok kitörésének sztoriját, és egyetlen olyan részt nem tudnék mondani, ami unalmas, vontatott, vagy éppen nyögvenyelős lett volna. Bár egyes szám harmadik személyben íródott, tehát nem Thomas gondolatait, belső monológjait követhetjük nyomon, és nem az ő szemén át látjuk a világot, hanem a valós helyzetet írja le Dashner, mégis úgy érezni, hogy Thomas szemszögéből vizsgál mindent. (Kicsit emlékeztet a Harry Potter-re emiatt, ott sem Harry narrál, de valahogy úgy épül köré az egész, mintha mégis ő mesélne.) Dashner - hasonlóan Rowling-hoz - néha csal is kicsit, egy-két kósza gondolatot becsempész a sorok közé, egy-két dőlt betűs betekintést enged Thomas fejébe. 

A fülszöveg már önmagában spoileres, mégsem árul el semmit arról, mi is várja az olvasót. Egy kis Legyek ura-hangulat, zárt térbe helyezett csoport, egy kis Kocka-utóérzés, rendkívül sokféle karakterű/eltérő jellemű kamaszfiúk tucatjai, akik meghatározott rend szerint próbálják élni ezt a börtön-életet. Dashner nem fél bántani a szereplőket, hullanak is rendesen (erről valamiért a Fűrész jutott eszembe) A megmaradtak brigádokba rendeződnek, foglalkozások szerint, sajátos hierarchiát építenek, melyben a takarítók (lögybölők) sokkal lejjebb helyezkednek el, mint a kiutat keresők (futárok). A srácok (hasonlóan a börtönszlenghez) sajátos szókincsből gazdálkodva beszélgetnek, sajátos módon káromkodnak, saját maguk alkotta fogalmakat használnak, hogy definiálni tudják a körülöttük levő őrületet, a világnak ezt a mesterséges szeletét. Thomas utolsó fiúnak (és utolsó előtti embernek) kerül közéjük, a több év alatt már remekül kialakult rendszerbe érkezik, ahova - ez már az első napon kiderül - képtelen beilleszkedni. Egyértelmű, hogy azért tették ide, hogy megbolygassa a rendszert, megváltoztassa a srácok életét. Hiszen Thomas nem fél, ahogy a többiek, nem bizonytalan, ahogy mások, és nem hallgat, pedig a szabályok szerint hallgatnia kéne. Válaszokat keres, és nem áll le addig, amíg azok legalább egy részét nem kapja meg. A fülszöveg egy másik - alternatív változatában - Teresa-t (a Thomas után érkezett egyetlen lányt) jelölik meg a változás okában, de szerintem ez nem igaz. A változás Thomas. 

(Míg a filmben Teresa hoz valami rendkívül fontosat, az ellenszert, a könyvben az kezdettől fogva a fiúk rendelkezésére áll, tehát a lány szerepe a könyvben lényegesen kisebb, és mivel a könyv bő felét kómában tölti, sokkal kisebb hatással tud lenni a szereplőkre, és magára Thomas-ra is.)

A könyv egyszerre posztapokaliptikus disztópia, egyszerre YA fantasy-dráma, és misztikus thriller, némi természetfelettivel fűszerezve. Egyszerre van meg benne a korlátok közül kiszabaduló tudomány és a fiatalok közti belső ellentétek okozta feszültség, valamint az ismeretlentől és a megismeréstől való bénító félelem. Az útvesztő nappal - nyitott állapotában is - rémisztő, éjszaka pedig maga az életre kelt borzalom, és bizonyos jelenetekben kifejezetten olyan, mintha valóban élne. Miközben mindent mechanika mozgat, még az élő szövetre épült siratókat is, a srácoknak fogalmuk sincs, ki vagy kik tették őket oda. 

A történet végére persze egy-két kérdésre választ kapunk. Kiderül a hogyan, nagyrészt a miért is. Megtudjuk, kik az Alkotók, és azt is, mi köti össze Thomas-t és Teresa-t, de a valamiképpeni lezárás ellenére is olyan cliffhangerrel ér véget a regény, hogy a falat kapartam abban a 3 napban, amíg a könyvtár nyitására vártam. 

A karakterek - nagyrészt - zseniálisak, Thomas sokkal szimpatikusabb itt, mint a filmben - pedig ott is beleszerettem kicsit-, Newt sokkal fontosabb szereplő, és bár Alby nem olyan kedves, és nem olyan szerethető, mint a vásznon, mégis jobban lekötött ő is itt a papíron, mint a filmes verziója. Gally ugyanolyan rohadék, és végig azt a vörösesszőke kalácsképű gyereket láttam magam előtt mikor a róla szóló sorokat olvastam. Minho sokkal összetettebb, sokkal nagyobb stratéga, imádtam a furmányos logikáját, és az esendőségét is. Kifejezetten tetszett, hogy Dashner  merte igazinak mutatni a fiúkat, fiatal férfiaknak, kamaszoknak, gyerekeknek, megmutatta a félelmeiket, a gyengeségeiket, láthattuk őket sírni, nevetni. Külön jót tett a sztorinak, hogy csak egy azaz egy darab lány szerepelt benne, aki - hála az égnek - csak egy azaz egy fiúnak jelentett többet baráti társaságnak. Dashner tehát nem játszotta ki a YA-regények örök buktatójaként megjelenő tricikli-kártyát, bár a Thomas és Teresa közti telepatikus kommunikáció már-már rémisztően mutatott a Twilight irányába. (Szerencsére nem indultak el afelé az események.)

Az egész történet alatt nekem igazából egyetlen dolog volt furcsa... És emiatt fogok az értékelésemben pontot levonni. Ha ennyire okos, impulzív, ügyes srácokat sikerült itt összegyűjteni, hogy telhetett el úgy két év, hogy egyikük sem akart válaszokat? Egyikük sem kereste a megoldást, próbálkoztak-ezzel azzal, de pár kudarc után feladtak mindent, beletörődtek a sorsukba, és a futároktól várták a kiutat... Hogy nyugodhattak bele? Hogy fásulhattak be ennyire? Az egy dolog, hogy elvesztették az emlékeiket, de az átváltozás némelyiküknek visszahozott belőle ezt-azt, összerakhatták volna ezeket az emlékeket. Miért Thomas kellett, miért ő a katalizátor? (Most vonjuk ki a képletből, hogy kicsoda valójában Thomas, a többi fiú szempontjából ez nem számít.) 

9 pont