"Elsa nem érez hideget, szomjúságot, éhséget. Egy hegymászó baleset után kómába zuhanva, hónapok óta érzéketlenül fekszik egy kórházi ágyon. Illetve nem teljesen érzéketlenül.
Hall.
Csak ezt senki sem tudja.
Thibault az édesanyját kíséri be a kórházba az öccséhez,
ő viszont nem hajlandó bemenni hozzá. Neheztel rá a halálos balesetet miatt, amit okozott. A kórházban bolyongva véletlenül Elsa szobájába téved. Ahová ettől kezdve rendszeresen visszatér…"
A legnagyobb meglepetés az utóbbi időben rendelt könyvek között. Semmit nem vártam ettől a regénytől, abszolút semmit, csak próba-szerencse alapon választottam ki, mintegy kísérőnek a többiek mellé, és bumm... Égszakadás, földindulás. Ez a regény volt, ami mindent megadott, amire hónapok óta vágytam.
A Je suis lá ugyanis 207 oldal tiszta szépség. Először is: felnőttekről szól, felnőtteknek. Nem is értem, mit keres a VP sorozatban (azzal együtt sem, hogy borzasztóan örülök neki, hogy ide került, mert bármely más könyvkiadónál vélhetően nem rendelem be kísérőnek/söralátétnek az ingyenes szállítás miatt, itt viszont megtettem, és milyen jól tettem). Ez egy érett, kiforrott, intelligens írónő kőkemény kérdéseket finoman, légiesen, hihetetlen zeneiséggel boncolgató (de mégiscsak boncolgató) bemutatkozó regénye, amit soha semmilyen körülmények között nem adnék a 14 éves gyerekem kezébe. Mert a téma a regény szépsége ellenére is rendkívül nyomasztó, mert a dráma megértéséhez, feldolgozásához szerintem egy átlagos 14 éves még nem elég érett... Mert... Annyi indokom lenne. De mindet nem sorolom fel. Aki elolvassa a történetet, érteni fogja.
Miért szerettem meg ennyire az Itt vagyok-ot? Úgy gondolom lehet valami a vonzás törvényében mégiscsak, és az eleve elrendelésben is, mert pontosan egy ilyen történetre, ilyen mélységre volt szükségem, és az, hogy szinte random tettem a kosaramba, azt jelenti, hogy valahogy bevonzottuk egymást. Én a könyvet, ő engem, mint potenciális rajongót.
Ha az olvasó el tud vonatkoztatni attól, hogy Elsa nem valós személy, csak egy álom, egy szimbólum Thibault számára, akkor a szerelmi történet is csodálatos, ha nem tud elvonatkoztatni, akkor a két ember egymással párhuzamosan futó élettörténete is különleges. Felnőtt, értelmes emberek, akiknek valódi életük van, és abban az életben valódi problémák ülnek a vállukon. (Hihetetlenül üdítő volt végre céltudatos, okos, kedves és kellemes felnőttekről olvasni, nem tétova tinédzserek szerelmi nyafogásairól.) Tetszett az, hogy képesek felelősséget vállalni, imádtam Thibault és Clara közös jeleneteit, a baráti kapcsolatok alakulását, Elsa és a testvére zűrös viszonyának csigavonalban történő kibontását. Értékeltem, hogy a szülők nagyon is valóságosan reagáltak a történtekre, és azt is, hogy az egészségügy racionalizmusa is megjelent, ahogy a szív is besunnyogott az intenzív osztályra a fiatal rezidens képében, akiben még él az eszmény, hogy gyógyítani esküdött, nem elvenni egy életet. Hatalmas plusz pont volt, hogy az írónő be merte vállalni, hogy a sárral dobálásuk nélkül mutatja fásultnak, és nemtörődömnek az orvosokat, és azt is, hogy kimondta, adott esetben egy ápoló, egy random takarító, aki csak heti X alkalommal jár arra, többet tudhat egy beteg állapotáról, mint a kezelőorvosa. Clélie Avit nem moralizált, nem akarta a frankót megmondani, és Elsa sem azt akarta megtanítani nekünk, olvasóknak, hogy minden orvos, aki egyetértett a -X beírásával, az egy rohadék, egyszerűen azt, hogy keményen kell akarni. Sokkal keményebben.
A könyv végén elrejtett mottó (Nem szó szerint idézem - Mindenki azt mondta, hogy lehetetlen, aztán jött egy hülye, akinek erről nem szóltak, és ő megcsinálta.) elképesztően igaz erre a könyvre. Nem csodálom, hogy Avit megnyerte a pályázatot. Ennél nagyobb WTF nem igazán történhetett. Bár nem tudom, kinek hány %-ban köszönhető a lehetetlen bekövetkezése. Tibault és Elsa közös kőkemény munkája, ennyi biztos.
(Megj: Igaz ugyan, és ezért minden franciául szépen beszélő ismerősömtől elnézést kérek, hogy én „Tibót” végig „Tibáltnak” hívtam magamban, de annyira adta magát a párhuzam. Tybalt, aki sosem kaphatja meg Júliát, örökké csak epekedik.)
Tetszett a könyv lezárása is, hogy épp annyi happy endet kapunk, amennyi ajándékot az okos lány vitt a királynak a népmesében. Egyszerre örül és sír az olvasó, hiszen ez még mindig nem garancia semmire. Önmagában az, hogy Elsa itt van, nem elég.
A regény azonban igen.
(Valamit tudhatnak ezek a franciák, mert ismét egy francia szerzőnél éreztem azt, hogy magasan kiemelkedik a műve a – gyakran középszerű – VP tengerből. Ezeknek a könyveknek külön kategóriát, külön pöttyöt kéne létrehozni, mert nem is illenek a sorozatba, sokkal inkább célozzák meg a felnőtteket, mint a kamaszokat, és sokkal mélyebbek, mint némelyik hatásvadász arany pöttyös.)
10 pont
"Thérèse, a magányos, fiatal lány megpillant a párizsi metróban egy sárga kabátos nőt, aki különös módon hasonlít évek óta eltűntnek hitt anyjára. A nyomába ered, s e szokatlan keresés közben fölidézi maga előtt a múltját, s igyekszik megválaszolni a nyitva maradt kérdéseket: Mi volt hazugság, és mi igaz? Az anyja valóban meghalt-e Marokkóban, ahogyan azt eddig tudta, vagy mindvégig itt élt Párizsban, s csak karrierje miatt hagyta el lányát, akit boldogabb időkben Kis Bizsunak hívott? S vajon e boldogabb idők gazdagsága honnan származott? Ki volt az anyja tulajdonképpen, és kivé lett ő maga? Jóvá tudja-e tenni a múlt hibáit? A szép, törékeny lány igyekszik eligazodni az emlékezetében megmaradt nevek és helyszínek kavalkádjában, s kikapaszkodni valahogy múltja sötét árnyai közül."
