Becca Prior: A tanítvány 2.

Amit molyon nem lehetett, mert mégis korlátok közé szorítanak az oldal szabályai, azt most megpróbálom itt leírni. Mesélek kicsit arról, milyen könyv is "az első erotikus melegregény", A tanítvány, hogy mit gondoltam-éreztem olvasás közben, és hogy miért nem tettem fel azonnal (automatikusan) a kedvenc-listámra. A tanítvány egy (elvileg) 4 részes sorozat, amiből eddig két könyv jelent meg.


Második könyv 

"Küzdelem és remény. Néha olyan döntések elé állít az élet, ahol csak vesztes lehetsz. Ha gyáva vagy, elveszíthetsz valakit, aki mindennél többet jelent számodra. Vagy küzdhetsz… Küzdhetsz a világ ellen, a nehezebb utat választva… A harcot egyedül vívod, társad csupán a remény. A remény, ami mindig elkísér, bármit is sodorjon eléd az élet. Bíznod kell és szeretni… Mert élni csak szeretve érdemes. Vannak szerelmek, amik az égben köttetnek, és bármennyire szeretnéd elhitetni magaddal, hogy minden a te döntéseden múlik, az élet megtanít rá, hogy vannak kivételek. Lewis és Harry története folytatódik…"

 A kis betekintő után most merüljünk mélyebbre a Stylinson románcba, ami ebben a könyvben igazából Milinson románc. A második részre további videókkal melegítettem, nagyon kitartóak ugyanis a rajongók, gyűjtögetik a gyanús (illetve nem gyanús) másodperceket. Eljutottunk arra a szintre, hogy ami abszolút nem gyanús, az a leggyanúsabb, és minden mögött, ami éppen feketének vagy fehérnek néz ki, teljesen más motivációt vélnek felfedezni. Ha valamelyik srác balra néz, akkor azért néz balra, mert a másik épp ott van, vagy tudatosan azért néz balra, mert épp nincs ott!
Még azt is megtudhattam, hogy a gyerek sem létezik, és minden kamu, az is, hogy én blogolok (mondjuk, amilyen gyakorisággal teszem, valóban nem nevezném blogolásnak).
Ilyen lelki tuning után vettem kézbe A tanítvány második részét, ami boldog végkifejletet ígért a srácoknak, rengeteg szerelmet, még több szexet, és azt, hogy hozza - legalább -  az előző rész színvonalát, ha már az előzővel együtt íródott.

A második részre sokat javult a helyzet, bár az Atlantába induló Harry és apja az egyik lapon Kanadába indult Georgia állam helyett, aminél konkrétan lekapartam a bőrt az arcomról, vagyis még egy ellenőrzés ráfért volna a könyvre… Egy szinonimaszótárt is küldenék Miss Prior-nak, mert nagyon unom már azt a 10-12 szót, ami eltömítette ezt a részt is. Még mindig vannak olyan szavak, amelyeknek vagy nem ismeri a jelentését, vagy anno rosszul tanulta meg, mert konzekvensen rosszul használja őket. Néhol rosszul ragoz. De tényleg javuló tendenciát mutat. (Főleg amiatt vagyok dühös, hogy ilyen hibá maradtak, mert ezeket bárki ki tudta volna javítani, ha kicsit többször nézik át a végleges szöveget.

A stlus még mindig jó, lendületes, és folyamatosan motiválja az olvasót, hogy haladjon, lapozzon. A váltott szemszög sokat javult, nem ugyanazokat az eseményeket kell újraolvasnom más szemén át, vagy ha igen, akkor valóban ad némi pluszt a történethez a másik nézőpont. Kezd elkülönülni a két srác jelleme, és nem csak abban térnek el, hogy Harry sokat káromkodik, Lou pedig inkább szépelgő szemérmességgel próbálj leírni a világot. Még mindig nem látom Hazza stílusában az új Hemingway-t, és nem is értem, hogy kaphat irodalmi ösztöndíjat, derült égből villámcsapás az egész. Nem mintha egy ilyen Übermesch-ből ne néznék ki mindent, de azért illett volna korábban megcsillogtatnia a tudását, még akkor is, ha elnyomta magát, hogy az apjának megfeleljen.

A konfliktusok még mindig túl hamar oldódnak meg, Lou unokahúga a sztoriban egy vicc, főleg mivel teljesen hihetetlen hogy egy 16 éves nagyszájú gyereklány oldja meg a könyv legnagyobb problémáját. Ahogy Nasir megszelídülése is furcsán hat. Az, hogy mindenki ilyen hihetetlenül megértő, és édes és kedves, elég életszerűtlen, a vonaton felháborodó vélhetően valláskárosult idős házaspár pedig eltúlzott. (Bár sajnos ismerek ilyen embereket is.)

Még mindig hiányoltam az igazán jellegzetes Lou + Hazza hangulatot, bár visszatért Ed Sheeran és a Kiss me, de sehol sincsenek a páros tetkók, eltűnt Lou gitárja is, és szép lassan kikopott mellőlük az iskola is, többé már szinte háttérként sem funkcionál a sztorihoz, bezáródunk a kapcsolatukba, és ők is bezáródnak a 4 fal közé. Furcsának találtam, hogy a nagy semmiről 10-20 oldalakon keresztül olvashatok, de Lou coming out-ja nem került bővebb kifejtésre, kb. 5 mondatban letudja Prior egy rövid párbeszédben visszatekintésképpen. Az egyik kulcsjelenet lehetett volna, többet megtudhattunk volna a főhős lelkivilágáról, a múltjáról, arról, hogy miért lett az, aki… Szóval újabb feldobott és le nem csapott labda. Azért remélem, hogy a harmadik vagy a negyedik részben lesz egy komolyabb visszatekintés, mert ez tényleg hiányzik. Nem szőrszálhasogatásból mondom. Ha már két főszereplőnk van, és mindkettőnek meg kell járnia a hadak útját, mert problémás a családjuk, akkor hadd nézzünk már be minkettő ablakán. Ha Harry-t láttam, Lou-t is látni akarom, ahogy lemezteleníti a lelkét, és ahogy a szülők az igazságra reagálnak.

Amit az első részben is panaszoltam, hogy a történet nyálas, hogy az együttélésük külvilág számára láthatatlansága nem reális, azt itt is panaszolom, bár itt legalább lebuknak, igaz, hogy egy teljesen random szereplő oszt ki nekik egy sallert, és szinte teljesen indokolatlanul… önmagában az, hogy vonzónak találja Lou-t, nem lehet elég ok.

Kár, hogy a tanár-diák viszony itt sem éleződött ki igazán. Annyi minden lehetett volna még ebben, annyi félelem, annyi mélyebb dolog, és igazából semmi nem lett.

Elképzelésem sincs, hova lehet még 2 részen át csavarni a dolgokat, bár egy-két ötletem lenne, de remélem nincs igazam, mert mindegyik elég felesleges körökhöz vezetne, és végtelenül unalmas lenne mindig ugyanazokat futni. A felnőtt életükre persze kíváncsi vagyok, mert ezt a hatalmas szenvedélyt nyilván nem lehet mindig ekkora lángon tartani. (Abba most ne menjünk bele, hogy mennyire reális az, hogy valakinek 483× van merevedése per nap, és ebből kb. 400× egymásnak is estek - most persze túloztam.)

A borítót még mindig dicsérnem kell, és a problémám is ugyanaz, ami az első kötetnél. Ha már sikerült egy ilyen ötletet előrántani a kalapból, akkor lehetett volna puzzle utalás amivel rákontrázik Prior. Kár, hogy nem volt.

Egyébként Ed Sheeran-től a legjobb dal akkor is a Little things, még úgy is, hogy a fiúkkal énekeltette fel, és most mindenki hozzájuk köti. Ha hinni akarunk a Larry -dologban, akkor a Little things előadások segíthetnek ebben. Régen mindig egymásnak énekelték. (Emlékezetes: I'm in love with you and all your little things helyett Hazza rendszeresen I'm in love with Lou and all his little things-t énekelt). Ezt hiányoltam ebből a könyvből is. Nem konkréten azt a jelenetet, hiszen érthető okokból nem kerülhetett bele, de ezt a hangulatot. Hogy Lou nem énekelt félre valamit direkt, hogy nem voltak apró utalások, easter egg-ek a többiek számára. Hiányoltam az életet, és zavart,hogy ezek a srácok ebben a második részben sem igaziak. Nincsenek ilyen pillanataik.

Forróság van, elektromosság van, de nem teljes a kép. Fejlődtek persze, sokat, 70% papírból mostanra 50% papír – 50% életté váltak, de ez még mindig nem elég. Még mindig nem látom, hogy a szépségükön túl miért is szeretik egymást. Nem látom kik ők. Lou még mindig sokat öltözik, miközben a valóságban Hazza az, akit érdekel a divat, Lou a farmeres vitorláscipős… Lou még mindig butácska (bár szerintem a valóságban is az), de itt a sztoriban ugyebár zseninek kéne lennie… Ez sajnos abszolút nem jön át.

Ettől még persze ez a rész is szórakoztató. Ennyi lehúzás után pedig gondolom az lesz meglepő, hány pontot adok erre az egészre, de ígérem, mielőtt kiosztom, meg is magyarázom. Ugyanis ahogy végződik, az zseniális. Sőt, több mint zseniális. Persze, akkora klisé mint ide Atlanta (ami még mindig nem Kanadában van), de akkor is imádtam, hogy Hazza egy szerencsétlenebb csajt választott ki, egy önbizalomhiányos dundikát, akit kiemelt a "megtűrt" pozícióból, és feltette az őt megillető helyre, a királynő pódiumára. Imádtam azokat a részeket, ahol megpróbálta megértetni vele, hogy attól még, hogy nem sablon, nem modellalkatú, és nem szelfikirálynő, még lehet nőies, és lehet szép. Prior megvalósíthatta volna ezeket a jeleneteket is jobban, szebben, valósághűbben, de az üzenete annyira pozitív, annyira klassz, hogy nem tudok haragudni a hibákért. Több ilyen srác kéne, mint A tanítvány Harry-je, és több olyan lány, aki elhiszi végre, hogy nem kell mindenkinek megfelelni.

Ezért a pontozás. Meg a borító miatt. (Mondjuk a szimbolikus törésvonalat a srácok között elmagyarázhatná valaki, mert én nem értem. Kb 30 oldalt vannak külön az 500-ból. ) És ha jön a harmadik rész, vevő leszek rá.

8 pont

Benina: Rekviem a szivárványodért - Tükör 1.

"Vőlegénye, a hajdani FBI-nyomozó, mára tanácsadó Damien Corner egy Tükrön keresztül képes kommunikálni a lánnyal, aki először semmire nem emlékszik az életéből. Damien kétségbeesett nyomozásba kezd – segítségére van Neszta húga, az autista Zorka. A nővérek a közöttük feszülő, erős lelki kapocsnak köszönhetően érzelmi-szimbiózisba kerülnek. Neszta emlékei lassan térnek vissza, pedig sietnie kell, mielőtt az Árvák megkaparintják a lelkét. A Tükörben csak magára számíthat, és Hollóra, a különös, kalapos fickóra.
Damien számára mindenki potenciális gyanúsított, minden árnyékban támadás rejtőzhet, minden eltelt pillanattal közelebb kerül a paranoiához. Míg Neszta önmagának egyre halványuló másaként tengődik a Tükörben. Neszta és Damien szerelmének hátborzongató története. A Tükör fordulatos, halálon túli világba kalauzol, és ha elkezded olvasni, többé már nem ereszt."

Adott Benina, az egykori blogger, aki közepesen tehetséges, ám de rendkívül népszerű magyar írónővé lett, aki néhol gyönyörűen, néhol borzasztóan rosszul fogalmaz, aki immáron valódi művészként bontogatja a szárnyait, és igyekszik nekünk bebizonyítani, hogy rajzolni is tud. Abban sem mondanám egyébként tehetségtelennek, bár személy szerint nekem nem tetszettek a Rekviem a szivárványodért könyv végére betett alkotásai. De ez az egyéni véleményem, amit annak tudatában fogalmaztam meg, hogy én maximum egy kockát tudok lerajzolni (körzővel és vonalzóval) és előfordulhat, hogy az is nyomorék lesz. Továbbá szeretném elmondani, hogy minden tiszteletem Benináé, mert felvállalta, hogy beküldi a munkáit egy kiadónak, hogy megjelenteti a könyveit, arccal és névvel állt oda, és büszkén mutatta meg saját magát. Max riszpekt neki, a magam részéről támogatom továbbra is (egyrészt pozitív gondolatokkal, másrészt azzal is, hogy megveszem a könyveit) mert ott voltam vele a kezdetekkor is. Olvastam a Twi-Fanfic blogját, és ott szerettem meg a stílusát. Minden hibája ellenére. És amit most mondani készülök róla, azt annak fényében mondom, hogy TÉNYLEG szerettem azt a blogot.

Szóval ez a könyv nem. Nagyon nem.
Nem működött könyvként, mert nem tudtuk meg belőle, kicsoda Neszta. Nem volt jelleme. Nem működött könyvként, mert annyi szemszögből akart írni Benina, mégsem volt egyéni hangja a szereplőknek. Egynek sem. Talán Damien-t meg tudtam különböztetni a többitől, de őt is csak az agresszivitása miatt…

Nem működött könyvként, mert a világfelépítés messze nem volt elég komplex, nem volt elég érdekes, és önmagában ez sem működött.
Nem működött könyvként, mert Csenger Neszta szerint alig 1.70, Damien szerint viszont 1.85.
Nem működtek a nevek, nem lett tőlük különlegesebb a történet, nem lettek érdekesebbek, egzotikusabbak a szereplők, inkább kínosnak éreztem.
Nem működött, mert annyi volt benne az "áthallás máshonnan", hogy sorozatosan abban a tévképzetben voltam, újra egy Twi-fanficet olvasok.

Egyszerűen nem találtam a helyem a könyvben, és a könyv sem találta a helyét önmagában, szerintem maga Benina sem találta a helyét ebben a történetben.

A borító különleges, gyönyörű, de még ezt az élményt is tönkrevágják a könyv végén található rajzok. Azok nem különlegesek. Mind Neszta mind Damien műanyagnak hat, kifejezetten ízléstelenek (számomra). Érdekes egyébként, hogy Zorka viszont bájos. Talán őt sikerült a legjobban elkapnia az írónőnek. Nála éreztem a finomságot és a lágyságot, a többieknél inkább valami hamis szépségideál üldözését.

Mi a legfőbb gondom? Ez a sztori nem elég különleges. Azt éreztem végig, hogy a kevesebb jelen esetben több lenne, hogy a visszatekintések nélkül nem lenne ennyire nyögvenyelős a könyv, hogy több Zorka kellett volna és kevesebb misztikum…Több tükör, és kevesebb zavar. Vagy legalább nyomokban emlékeztethetett volna a történet a fülszövegre. Vagy lehetett volna érdemi nyomozás, de nem volt, hiszen Zorka már az első megjelenésekor a szánkba adta a tettes nevét. Lehetett volna érdemi természetfeletti szál, de ez sem volt. Csak vég nélküli kavarodás volt, nyakatekert mondatok és leírások, és egy se füle se farka misztikus szál, amiből nem igazán volt kiút. Kár, hogy az autizmust ilyen amatőr módon keverte a természetfeletti magyarázatokkal. Jobb lett volna kevesebb erőltetett mondat, kevesebb izzadtságszagú hasonlat, kevesebb furcsa kép.
Kár érte, mert mióta szóba került, hogy meg fog jelenni a Tükrök, azóta vártam, hogy olvashassam, és úgy tűnik, megint becsaptam magam.

Ettől függetlenül továbbra is támogatom Benina-t, és további sok sikert kívánok neki, remélem a második részre sikerült kikeverednie ebből a zavarodott állapotból és hozzá méltó színvonalú történetet fog hozni. Sajnos a Rekviem a szivárványodért számomra nem az.

4 pont

Jasinda Wilder: Zuhanok beléd - Falling into you

Olyan érzés volt ezt a könyvet olvasni, mint bekötött szemmel újra és újra nekirohanni a falnak. Nem értettem, miért nem hagyom abba. Nem értettem mit várok, miért erőlködök. Vélhetően a fülszöveg volt az oka, mert az eléggé tetszetős volt, amikor először olvastam.

"Kyle volt az első igaz szerelmem, az első minden értelemben. Aztán egy viharos augusztusi éjjelen ő meghalt, és vele halt az is, aki akkor voltam. Colton nem arra tanított meg, hogy hogyan éljek. Nem gyógyította meg a fájdalmam. Nem hozta rendbe. Arra tanított, hogyan viseljem el. Hogy hogyan éljem meg. És végül hogyan engedjem el.
Nell Hawthorne szerelmes Kyle Calloway-be, aki a legjobb barátja, amióta csak az eszét tudja. Ifjú szerelmük elpusztíthatatlan, az élet csupa ígéret számukra. Aztán egy éjszaka Kyle meghal egy tragikus balesetben, Nell pedig egy életre megváltozik.
A temetésen ismeri meg Kyle bátyját, Coltont. Mindketten küszködve próbálnak továbblépni az életükben, amennyire tőlük telik. Évekkel később újra találkoznak New Yorkban, és Colton rájön, hogy Nell valójában sosem tette túl magát Kyle halálán. Úgy tűnik, a lány mélyen gyökerező fájdalmat, súlyos bűntudatot hordoz, magát hibáztatja a történtekért. Colton tudja, hogy nem volna szabad beleavatkoznia, de nem bír magával. Egyiküknek sem könnyű megbízni a másikban, és mindkettejüknek megvannak a maguk démonai. Együtt megtanulják, mi a fájdalom célja, mit jelent a gyógyulás, és mennyire fontos a megbocsátás."

Szóval a fülszöveg alapján azt hittem, hogy gyász lesz, dráma, igazi, emberi érzelmek, igazi küzdelem a továbblépésért, és esetleg (ha emellé még befér) akkor egy szép szerelmi dráma. Ehhez képest két rövidke novellát olvastam, az egyik egy naiv és kellően hülye kamaszlányról szólt, aki alig mer lefeküdni az első szerelmével, a másik pedig egy önpusztító alkoholista fiatal nőről, aki körbeszexeli a várost egy tetovált egykori hajléktalan bandataggal. Olyan vágások voltak ebben a sztoriban, hogy eszem megállt. Az első blokkból legalább Kyle halála vezet ki minket, de a másodikból? Onnan semmi. Jasinda Wilder egyszerűen csak felírja a fejezet elé, hogy 8 hónappal később, az olvasó pedig ott ül, és próbálja lekarmolni magáról a "na és most mi történt?" arcot, amit lapozáskor vett fel.

De itt még nem értek véget a szenvedéseink. A gyönyörű szürke sorscsapás határa ez a könyv, amiben egy megvadult Rule Maddox (Travis balkézről született féltestvére) fedőneve Colton, MMA harcosokat ver rongyosra, csak azért, hogy utána Andrew Parrish eltitkolt szerelemgyerekeként éledjen fel hamvaiból, egy szál gitárral, és megvalósítva az igazi varázslatot… Úgy énekeljen, ahogy az angyalok.

A tökéletes kis Nell, aki nem követhet el hibát, akinek az apja sokra akarja vinni (értem?!?) ezért nem lehet a lánya terhes idő és főleg házasság előtt, jó egyetemre kell mennie (pedig bukott matekból, wtf?), szóval a gyönyörű kis Nell pedig szerelmes Kyle Broflo úgy értem Calloway-ba, akivel mindig, de tényleg mindig barátok voltak. Együtt ismerték meg a szerelmet (vagy valami ahhoz hasonlót) a testiséget, és együtt léptek az első nagy horderejű döntés küszöbére… Végül ezt a döntést nem kellett meghozniuk. Kyle meghal, és Nell képtelen elviselni a bűntudatot. Ha engem kérdeztek, nem csak Kyle halála miatt szenved, hanem amiatt is, mert ráébredt, hogy nem, nem úgy, nem eléggé szerette őt. Felnőtt fejjel visszatekintve meg kellett értenie, mennyire cukorszirupos, gyerekes, nyálas, rózsaszín volt mindaz, amit megéltek együtt. Mennyire nem volt valóságos.

Nell egyébként kiismerhetetlen, 336 oldal után sem mondanám, hogy volt jelleme, és határozottan ilyennek vagy olyannak tűnt. Ha valamit mondanom kéne róla, akkor írói tévedésnek, és bakik sorozatának nevezném. Egyszer barna szemmel mered a haldokló Kyle-ra, később zöldesszürkén pislog Colton ölében… Egyszer megbukik matekból, később üzleti tanulmányokat akar hallgatni a főiskolán? Annyira hülye, hogy esélye sincs, hogy normális helyre kerüljön, de az apjával benyomatná magát a Stanford-ra? Néhol döbbenetes volt a logikátlanságok ilyen sora…

A szerelmi szál nekem kb. sugárhajtású repülőnek tűnt, ez a két fiatal úgy száguldott egymás felé, illetve át egymáson… Sok volt, hirtelen, érthetetlen.
Máshol meg kevés.

Meglepő módon egyébként a koppintások ellenére sem volt rossz a könyv, de jónak sem nevezném. A stílus egyébként majdhogynem ígéretesnek tűnt, de valahol Colton múltjának 1.5 oldalban történő összefoglalásakor siklott ki ez az egész, ott zuhant bele Jasinda Wilder, minden szereplője és minden olvasója a szakadékba. Fogalmam sincs, komolyan gondolta-e ezt Ms. Wilder, és nem tudom, hogy kerülhetett kiadásra ebben a formában. Sokáig gondolkoztam, hány pontot adjak, de most se vagyok meggyőződve, hogy ez reális.

5 pont

Anna Todd: Miután - After 1-2-3

 MIUTÁN

"EGY SZENVEDÉLYES SZERELEM TÖRTÉNETE, AMELY MILLIÓKAT HÓDÍTOTT MEG VILÁGSZERTE.
Volt egy időszak Tessa életében, amikor még nem ismerte Hardint, de miután találkoztak, az élet megváltozott.
Tessa igazi jó kislány. Egy rendes fiúval jár már évek óta, vannak tervei, ambíciói, és az anyja ügyel rá, hogy az élete a megfelelő irányban haladjon tovább. Aztán elsőévesként beköltözik az egyetem kollégiumába, és találkozik Hardinnal. Azonnal feltűnik neki a tetovált, piercinges fiú, aki angol akcentussal beszél, és mindenben különbözik attól, amit Tessa az addigi életében megszokott. Hardin rendkívül mogorva, sőt kifejezetten ellenséges vele, és a viselkedése miatt Tessának gyűlölnie kéne őt. Gyűlöli is, amíg egy este egyedül nem maradnak a fiú szobájában. Tessát megragadja a fiú sötét személyisége, és amikor megcsókolják egymást, olyan szenvedély támad fel benne, amilyet még sohasem tapasztalt. Hardin hol gyönyörűnek nevezi, hol egy szó nélkül eltűnik, mintha egyáltalán nem érdekelné. A nemtörődöm viselkedése és a gorombasága ellenére Tessa úgy érzi, ha sikerül mélyre ásnia, megtalálja az igazi Hardint a hazugságok felszíne alatt. Hardin újra és újra eltaszítja, de csak azért, hogy aztán még közelebb vonja magához. Tessának megvan a tökéletes barátja. Miért igyekszik ennyire legyőzni a saját sértett büszkeségét, és Hardin előítéletét a rendes lányok iránt? Talán azért, mert ez szerelem?
Anna Todd AFTER című fanfictionjét milliók olvasták a WATTPAD-en, és az egész világon lenyűgözte az olvasóit. Itt az idő, hogy ön is megismerkedjen az internet legtöbbet emlegetett könyvével."

Előzetes benyomások-gondolatok:
– A GABO reklámja egy pillanatra felkeltette az érdeklődésemet, hiszen egy nagyívű, szép, szokatlan (nem klisé) szerelmi történet, ami milliókat hódított meg? Hát mi lehet ennél jobb? Aztán a racionális énem kerekedett felül. Mi lehet ennél jobb? Bármi. Ez nyilván egy elcsépelt kliséhalom, egy olyan bestseller, amiből 12 egy tucat…
– Aztán guglizni kezdtem. Anna Todd? Fanfiction? Wattpad? Az érdeklődés halvány szikrája úgy halt el bennem, hogy időm sem volt felfogni, hogy vége lett. Onedirection? A vész, amit az X-Faktor a világra szabadított, immár az irodalomban pusztít? Jézusom. Végül egy rendkívül kalandos úton (megismerkedésem az 5 kisfiú bulvárbeli szerepléseivel, ezzel együtt a Larry Stylinson videókkal – ne is kérdezzétek – és magában Harry – irreálisan, elképesztően szép arcú, könyökképű – Styles-szal – aki azért így „felnőve” szögletesebb és csúnyább lett) eljutottam Hardin-ig, aki ugye Harry maga… Vagy legalábbis volt. Vagy legalábbis akinek a directioner Anna képzelte. (Sosem hittem, hogy valaha életemben le fogom írni a directioner szót. 1 hónappal a 29. születésnapom előtt megtörtént. Epic.) Szóval körbeértem rendesen.
– Bár meg vagyok győződve arról, hogy Larry Stylinson valós, hogy Harry Styles és Louis Tomlinson inkább egymás „kövét fújják”, nem a médianyilvános lányokét – és tegyük hozzá a videóikat tekintve abszolút aranyosak, szerethetőek is együtt, szóval ha tényleg homoszexuálisok, akkor teljes mellszélességgel mellettük állok, és fiúk, hajrá azzal a coming outtal, tojjatok a management fejére, a rajongók íg is imádnak titeket – mindezt azonban még súlyosítja az is számomra, hogy Harry Tündérmanófejű Baba Styles egy olyan fiúcska, aki ha atombiztosan hetero lenne, akkor sem mozgatna meg bennem semmit, mert maximum az örökbefogadási inger mozdulna meg bennem, meg az anyai ösztönök, nem épp a vágy, vagy a feromonok… Szóval abszolút nem tudom elképzelni őt Hardin-ként. Még a mostani, csontosabb verzióját sem, a borzalmas hajával. Emiatt kénytelen voltam megcsavarni a történetet, és Hardin számomra egy David Boreanaz a Buffy időszakban „hibrid” lett, Kicsit borzasabb hajjal, és világosabb szemekkel. A zöldet alapból elvetettem. Bocsánat a rajongóktól. Így, David-et magam elé képzelve már könnyebb volt beleélni magam, hogy itt most románc lesz és szexuális energia. :)
– Megrendeltem a könyvet. A borító gusztustalan, és nem, nem mentő körülmény, hogy ez az eredeti, mert már ott is gusztustalan volt. Már a dobozból kivéve is gyűrött, ócska hatást kelt, és a gerince már új állapotában is meg volt törve 3 helyen. Mikor kinyitottam, és belelapoztam, már fordultak is ki a lapok az aljánál, a ragasztókötés kb. ennyit tud. Vaskos könyv, de kb. wcpapírra nyomva, tehát a tartóssága 3 perc meg egy gondolat. Ez újra elkedvetlenített, de igyekeztem felülemelkedni a gondokon.
– Beleolvastam az elejébe. Tessa 2 perc után az agyamra ment. A jókislányok jókislánya, aki – természetesen – ártatlan, rakott szoknyában jár, vasalt blúzban (tegyük hozzá, hogy én ordenáré trehány vagyok ebben, és ami „nem lógja ki magát”, vagy száradáskor nem húzható egyenesre, az „úgy marad”, emiatt 1) kínosan ügyelek arra, hogy szépen szárítsak mindent 2) megkérek valakit, aki tud vasalni, hogy segítsen ki), ami már kapásból halálra idegesített. Tessa teljesen életszerűtlen, és életképtelen, és már annyi ilyen irodalomszakos, visszafogott, könyvmoly, leendő író/szerkesztő stb, karakterről olvastam, hogy üdítő kivétel lett volna, ha végre egy matematikus, programozó, vegyész, stb lett volna a főhősnő. Sajnos nem kaphattunk valami újat, hanem az ezerszer elkoptatott panelekből építkezett Anna Todd. Tessa pontosan ugyanolyan, mint a többi hasonló elvont jógyerek, akit szépen megront a rossz nagyfiú.
– Elkövettem egy nagy hibát, beleolvastam a történet végébe is, és rögtön földhöz akartam csapni a könyvet. Másoljuk Simone Elkeles-t, Miss Todd? Ráadásul rosszul? Lepedő? Komolyan? LEPEDŐ? Itt vágta el magát végleg nálam a könyv, és azt hittem, nem lehet rosszabb.
– Lett. Büszkeség és balítélet… Üvöltő szelek… Ezerszer elpuffogtatott klasszikusok, ahelyett, hogy végre valaki valami újat hozna. Bármi újat. Oroszokat, spanyolokat, kortársat, bármit! Még skandináv krimik iránti rajongásnak is örülnék, mert végre az is más lenne, nem „mindig ugyanaz”. Félreértés ne essék, imádom ezeket a könyveket, de unalmas már, hogy mindig mindenki CSAK EZEKET imádja, és itt ki is fújt az érdeklődés, no meg a kultúra…

Aztán nekiültem olvasni. Először a medencében, aztán a medence mellett egy padon. Végül már az ágyon. Azon vettem észre magam, hogy minden előzetes gond ellenére a sokadik fejezetnél járok, és még mindig falom a lapokat. Bár ott az érzés, hogy „olvastam már ezt, máshol, mástól, talán jobban is megírták már mások”, mégis… Haladtam előre töretlenül. A morcos Boreanaz-Hardin befészkelte magát a gondolataimba, és már-már utáltam Tessa-t, amiért ő kapja meg… Minden rosszat el tudtam feledni, amit fentebb írtam össze előzetesként… Elfelejtettem a mai napom, a munkahelyi gondokat, a fáradtságot is, hagytam, hogy kiürüljön a fejem. Sokkal többet kaptam ettől a könyvtől, mint amit az előzetes benyomásaim alapján vártam. Újdonság nincs benne, koppintás annál több. A szereplők idegesítőek, és sablonosak. Mindegyiküket láthattuk már máshol. Aki csak egy ilyen YA/NA határon egyensúlyozó regényt olvasott, ezt is olvasta, mert pont olyan, mint a többi… Hardin passzív-agresszív viselkedése is ismerős, legalább 20 másik fickót tudnék mondani, aki ugyanígy játszik. És mégis… Valamit tud ez a könyv, valamiért képes az embert magával ragadni.
A pontozással emiatt nagyon nagy bajban vagyok. Mert azért szar ez. De nagyon..

6 pont

Nem túl nagy lelkesedéssel bár, de szűk fél évvel később úgy döntöttem, ha már a GABO kiadó folytatta a sorozatot, akkor én is tovább próbálkozom, és a második részt is elolvasom.

MIUTÁN ÖSSZECSAPTUNK 

"Tessa mindent elveszíthet. Hardin semmit sem veszíthet… csak Tessát.
Miután összecsaptunk, az élet már soha többé nem lesz olyan, mint volt.
A nehéz kezdet után úgy tűnt, hogy Tessa és Hardin végre egyenesbe jön egymással. Tessa már megtapasztalta, hogy Hardintól nem áll távol a kegyetlenség, de nagyon megrendül, amikor egy váratlan esemény lerántja a leplet a kapcsolatuk eredetéről, és Hardin titokzatos múltjáról. Már megszokta, hogy Hardin olyan, amilyen… De tényleg ő az a mély érzésű, figyelmes fiú, akibe a durva felszín ellenére beleszeretett… vagy egész idő alatt egy idegen volt? Tessa legszívesebben elmenekülne, de ez nem olyan könnyű. Kísértik az szenvedélyes éjszakák emlékei, nem tudja elfelejteni Hardin érintését és mohó csókjait. Mégsem biztos abban, hogy el tud viselni egy újabb megszegett ígéretet. Annyi mindent feladott és kockáztatott Hardinért! Az iskolát, a barátait, az anyjával való kapcsolatát. Otthagyta a barátját, aki igazán szerette, és most talán egy ígéretes karrierről is le kéne mondania miatta. Tényleg itt lenne az ideje, hogy továbblépjen. Hardin tudja, hogy hibát követett el, talán a legnagyobbat egész életében. Mégsem adja fel harc nélkül.
De meg tud-e változni? Meg fog-e változni a szerelem kedvéért?"

 Több mint 1000 oldalnyi Hardin és Tessa vergődést kínlódtam már végig, és legalább 500× olvashattam arról, hogy ez az agyhalott libuska besütötte a haját és sminkelt… És most nem vicceltem. Minden egyes rohadt nap, amiről beszámolt, úgy indult, hogy besütötte a haját és sminkelt. (A kedvenc idézetem ebben a témában: "Úgy döntök, hogy a változatosság kedvéért most egyenesen hagyom a hajamat, de amikor megszárítom, nagyon furcsának találom, ezért inkább besütöm.") Ennyi hajsütéstől már tuti teljesen tönkrement a haja… Amilyen hülye ugyanis, kizárt, hogy azt legalább normálisan és óvatosan tudja csinálni. Szóval már ettől megőrültem. De a feketeleves csak eztán jött.
Ilyen ugyanis a világon nincs. Miss Szende Szüzike, aki dévaj szexistennőként dörgölőzik és smárol vadidegen pasasokkal elit klubokban – natürlich részegen – aztán még ő van felháborodva, ha a birtokló típusú exe ezen berág? Miss Ártatlan Cukcsimukcsi, aki még a kollegáját is hülyíti, mert annyira nyomorék, hogy képtelen egyedül lenni, és ha Hardin nincs, azonnal rá kell tapadni valaki másra, mert a Twilight-ból azt tanulta, hogy csak akkor van értelme az életnek, ha valakinek az oldalán lóghat…
Még mindig az Üvöltő szeleknél tartunk. Komolyan. A lány egy kiadónál dolgozik, és imádja a könyveket, és hűűű de művelt meg ügyes meg okos ééééés mégis az Üvöltő Szelek a kultúra non plus ultrája nála.
Az egész gagyi. Még mindig. Kismillió olyan mondatot ki tudnék emelni, amitől rosszabb napokon egy irodalomhoz kicsit is konyító ember röhögve vágná fel az ereit.. De nem fogom megtenni.
Miért?
Mert ez a mocsok még mindig pokoli szórakoztató. Még mindig kikapcsol, és mivel Hardin még mindig jól működik elterelésként, ha fiatal David Boreanaz vonásokkal képzelem magam elé. Hardin beszólásai viccesek, a jelleme még mindig egészen szerethető, szóval tudja kompenzálni azt a hülye libát, aki vélhetően Anna Todd 1000 oldalas ponyvabeli kiterjedése. Miss „Kérlek, mondd el, mit tettél a múltadban, meg fogom érteni”. Miss „Ez megbocsáthatatlan, nem is ismerlek, hányok tőled”. Miss „úgysem teszem azt, amit mondasz, akkor se, ha csak annak lenne értelme”. Tényleg kikapcsol ez a tömény idiotizmus. Még a tamponmizérián is tudtam röhögni, annyira szánalmas volt.
Az olyan gyöngyszemek és ellentmondások, mint az a bizonyos frufru, ami ugye nem létezik, mert hiába próbálta rábeszélni Trish, hogy vágasson frufrut, nem tette meg, majd később ezt a nem létező frufrut tűzi el, hogy ne lógjon a homlokára… Na azok teszik igazán szórakoztatóvá ezt a könyvet. Érdemes tollal jelölgetni az ilyen blődségeket.

4 pont

MIUTÁN ELBUKTUNK

"Tessa és Hardin élete eddig is bonyolult volt. Most még bonyolultabb lett. 
Miután elbuktunk, az élet már soha többé nem lesz olyan, mint volt.
Tessa pont az élete legnagyobb döntését hozza meg, amikor minden megváltozik körülötte. Először az ő családjáról tudnak meg addig rejtegetett titkokat, aztán Hardin családja okoz nekik váratlan meglepetéseket. Ezek a felfedezések mindent más megvilágításba helyeznek, és még jobban megkérdőjelezik a közös jövőjüket, amelyért már annyit küzdöttek. Tessa élete kezd szétesni. Semmi sem az, aminek hitte. Sem a barátai, sem a családja. Hardin, az egyetlen személy, akire támaszkodhat, nagyon dühös lesz, amikor tudomást szerez Tessa döntéséről. Ahelyett, hogy mellé állna, mindent elkövet, hogy megtorpedózza a terveit. Tessa tudja, hogy Hardin szereti, és bármi áron meg akarja védeni. De más szeretni valakit, és megint más beengedni az életünkbe. Tessát kezdi kimeríteni a féltékenységi jelenetek, a féktelen dühkitörések, és a bűnbánó bocsánatkérések ördögi köre. Senki iránt sem táplált még ilyen heves érzelmeket, senki sem gyújtotta így lángra a testét… De meddig képes a tűz és a szenvedély ellensúlyozni ezt a sok drámát és szenvedést? Azelőtt elég volt a szerelem, hogy összetartsa őket. De ha Tessa most a szívét követi… akkor vége lesz a kapcsolatuknak? 
Anna Todd elsőkönyves író, aki Texasban él a férjével. Valószínűleg megdöntöttek néhány rekordot, amikor alig egy hónappal az érettségi után összeházasodtak. A férje háromszor teljesített szolgálatot Irakban, és Anna addig különféle alkalmi munkákat vállalt. Többek között eladó volt egy illatszerboltban, és adatfeldolgozó az adóhivatalban. Mindig szeretett olvasni, rajongott a fiúbandákért meg a romantikus regényekért. Most sikerült egyesítenie a három szenvedélyét, és nagyon élvezi, hogy az élete egy megvalósult álom lett."

 Nem hittem a második rész után, hogy lehet fokozni a Tessa iránti utálatomat, de Anna Todd tudta fokozni. Mit tudta? Nem múlt idő. Sajnos jelen. Még mindig tudja fokozni! Ez a véglény, mert ez nem nő, nem ember, nem gerinces, szóval ez a gerinctelen szardarab, aki nőnek képzeli magát, végképp kihúzta nálam a gyufát. Ilyen szintű visszafejlődést még életemben nem láttam, mint amit itt ez a dög 2 könyv alatt produkált. Ez ugyanis olyannyira szerelmes Hardin-ba, hogy amikor a srácot a kicsapás veszélye fenyegeti, és egy fegyelmi tárgyaláson ül, Tessa inkább Zed-del enyeleg, és a tárgyalásról kilépő állítólagos szerelmétől még azt is elfelejti megkérdezni, egyáltalán kicsapták-e. Ennyire hülye és ennyire önző, hiszen TessaVilágban egyetlen dolog létezik, Tessa maga. Minden és mindenki más csak biodíszlet, Hardin csak biovibrátor, hiszen semmi mást nem becsül benne… A 9 éve nem látott apját ugyan képes befogadni, megetetni, és megajándékozni ruhákkal, hiszen ő ilyen kedves, önfeláldozó, és nagylelkű, de még vele sem képes normálisan viselkedni. Például beszélgetni.
Azt csodálom, hogy Hardin nem ütötte agyon. A helyében addig vertem volna a szuka fejét a falba, ajtóba, padlóba, bármibe, amíg lélegzik. Meg még utána 35-40 percig a biztonság kedvéért, hogy fel ne támadjon. Az ilyen agyatlan zombiktól ugyanis minden kitelik.
Érdekes, hogy sokan szidták Hardin-t ebben a történetben, az indulatkezelési problémáit, a folyamatos dühét, én pedig inkább azon csodálkoztam, hogy hogy lehet ilyen nyugodt. Nem verte agyon Zed-et, nem ütötte ki Miss Seattle-be költözök, de nem szólok neked róla fogait… Csodáltam az angyali türelmét (és most nem viccelek). Hardin meglepően jól látja a világot és az embereket. A naiv agyhalott véglénynek mégsem sikerült elmagyaráznia. Egyetlen dolgát nem értettem. Azt, hogy mit szeret ebben az önző rüfkében… Miért győzködte saját magát is arról, hogy Tessa túl jó neki? Erre ebben a 676 oldalban sem kaptam választ.
Mondtam már, hogy tényleg 676 oldal ez a mocsok? És azt, hogy több mint 1700 oldal szemetet olvastam Miss Todd-tól, és még mindig nem történt semmi? Az első rész langyos limonádéja, és a második rész szórakoztató együgyűsége és minősíthetetlensége után ez a rész már vérforralóan szar volt.
Már fel se teszem azokat a kérdéseket, amiket fel akartam… Hogy miből telik neki ennyi göncre? Mi a francnak süti be újra és újra a haját? Hogy lehet jó a munkájában, ha ennyire ostoba? Miért kedvelik mások? Ha Miss Todd ennyire szerelmes volt Harry Stylesbe, hogy ennyi oldalt írt róla, akkor miért nem adott neki egy olyan nőt (vagy férfit) aki boldoggá is tudná tenni? Miért ezt a véglényt kellett megálmodnia?
Továbbra is csak arra tudok gondolni, hogy Tessa= Miss Todd személyesen, az ő gondolatai, az ő logikája… És innentől iszonyatosan sajnálom a férjét, és megértem miért volt annyiszor Afganisztánban. A helyében én se vágytam volna haza, akármilyen csinos is a gringa.
A függővégre nem is mondok semmit. Az első rész végére bekerülhetett volna ez a szál…

2 pont

És még van 2 rész... Nem tudom mit remélhetek még...

X - A gyilkos ismeretlen

"A kamaszlányát egyedül nevelő Jaszukóhoz váratlanul betoppan erőszakos exférje. Heves vitába bonyolódnak, és a férfi végül holtan végzi. Szomszédjuk, a különc matematikus már régóta gyengéd érzelmeket táplál az asszony iránt. Felajánlja, hogy biztosítja számukra a tökéletes alibit. Az egyetlen kikötése, hogy Jaszukóék mostantól szóról-szóra kövessék az utasításait. Mikor a tokiói rendőrség felügyelője a helyszínre érkezik, egy brutális gyilkossággal szembesül. Ám a bizonyítékok sehogyan sem állnak össze, ezért briliáns eszű fizikus barátjához fordul segítségért. Kezdetét veszi a lángelmék csatája: az egyik zseni hideg logikával igyekszik feltárni az igazságot, míg a másik heves szenvedéllyel küzd, hogy megmentse a szeretett nőt. Higasinó Keigó világhírű, Naoki-díjas, japán bestsellerszerző. Lendületes, meghökkentő fordulatokkal teli krimijéből több mint kétmillió példány fogyott világszerte."

Újabb szög az „Alakítsunk ki jó véleményt Japánról” tervem koporsójába.

Egy jó barátnőm elképesztő mértékben imádja Japánt és a japánokat, ezért – hála neki – sokat tudok az országról, a kultúráról, és az emberekről (talán túl sokat is). Abszolút semmi nem vonz oda, a szakuravirágzást és a szép tájat leszámítva, de vélhetően sosem fogom élőben megnézni, mert nem tudok mit kezdeni a hagyománytiszteletükkel, a szertartásosságukkal, a fura szabályaikkal, és egyáltalán, a furaságukkal. Nem kötnek le a mangák, sem az animék (talán ha kettőt szerettem összesen eddig, és az egyik abból is a Death Note volt) szóval alapból hátrányból indult nálam ez a könyv is.

Viszont a borító gyönyörű, és a fülszöveg annyira ígéretes volt, hogy minden félelmem ellenére megrendeltem 2+1 akcióban (tudhatnám pedig, hogy amit abban adnak, az hiába fénylik…) mivel a Battle Royale-t imádtam, és reméltem, hogy valami hasonlóan pergő dinamikájú, érdekes, izgalmas könyvet kapok, amiben lesz gyiilkosság, szerelem, titkok, és végzetes szenvedély. Vélhetően félreértelmeztem a leírást, mert arra számítottam, hogy Isigami valami őrült perverz zseni, aki a hulla eltüntetése után magához költözteti a két nőt, és zsarolni és/vagy bántalmazni kezdi őket. Talán kényszeríti is Jaszukót (esetleg a lányát is) hogy hazudjon szerelmet neki. Ebből még egy egészen jó Lepkegyűjtő – vagy épp Priklopil -történet is kerekedhetett volna, megkoronázva egy izgalmas nyomozással, és a két zsenivel, akiket ugye ígértek.

Ehelyett mit kaptam? Egy izzadásra erősen hajlamos tutyimutyi matematikatanár már az elején elszúrta a holttest eltüntetését, és a gyanú elterelését, a bizonyítékok már a könyv 92. oldalán egyértelműen a tettes/tettesek irányába mutattak, és a rendőrség szimpla töketlenkedésén múlt csak, hogy további 200 oldal kellett ahhoz, hogy teljesen értelmetlenné váljon az egész történet. Logikátlanság követett logikátlanságot. Isigami teljes nyugalommal odatelefonál Jaszukóhoz a vezetékes telefonon, és megkérdezi, mihez akarnak kezdeni a hullával, majd 3 nappal később már csak utcai fülkéből meri hívni, kártyával(!), mert nem hiszi el, hogy ne hallgatná le a rendőrség/a kormány a magántelefonokat? Kissé kései az óvatosság, nem? Hasonlóan mókás jelenet volt, amikor a nagy zseni azt kért Miszato-tól, hogy a hulla eltávolítása után porszívózzon össze. Jó alaposan. Hát hogyne. Én is úgy tüntetném el a tatamiról a DNS-t, hogy felporszívózok…

Szóval nem elég, hogy nem azt kaptam, amit reméltem, nem egy manipulatív szörnyet, csak egy kopaszodó öreg nyomorultat, aki egy plátói szerelemért tönkretette az életét, de még a lángelmék csatája is elmaradt. Általánosságban az elmék csatája is. Isigami persze megkeveri a lapokat, és az utolsó 20 oldalig a nagy fizikus ellenfél számára sem derül ki, amit én kb. a 30. oldalon tudtam, hogy nem Togasi Sindzsi ügyét szakértik, de ez édeskevés. Ettől még nem lesz jó egy könyv.

A történet furcsa volt (mint amilyen egy Columbo-remake lenne, ha Adam Sandler akarná játszaná a nyomozót, és Pamela Anderson a titokzatos feleséget), iszonyú lassú, vontatott, és bár gyorsan haladtam az olvasással – meglepően gyorsan- mégis unalmasnak mondanám.

A szereplők élettelenek, unalmasak, és semmilyenek. Azon kívül, hogy sikerült megölniük egy rossz embert, semmi mást nem voltak képesek összehozni. Még egy normális reakciót sem a történtekre. Egyiküknek sem tudtam drukkolni, sőt, azt kívántam, kb. a 120. oldaltól, hogy bukjanak már le, ennek a vajúdásnak legyen már vége. Jaszuko különösen bicskanyitogató volt, és kimondottan örültem volna, ha valaki őt teszi el láb alól. Miszato még mellékszereplő sem lett a saját életében, nemhogy főhős nem...

A matematikából sem kaptunk semmit, csak ígéretet. N-nek és P-k voltak a reklámban, aztán ebből az egyetlen NP ami megvalósult, az a nagy pi... De nem káromkodok, megfogadtam, hogy nem káromkodok.

Konklúzió: továbbra sem tudok a japánokkal mit kezdeni. Nem értem őket – és nem is akarom őket érteni. Ez a könyv tipikusan japán, nem is értem azt sem, miért reméltem, hogy jó lesz. Hatalmas csalódás.

Aki szerint pedig Higasino Keigo a japán Stieg Larsson, annak szeretnék bemosni egyet.

5  pont

Will Grayson, Will Grayson - Will & Will

Már akkor beleszerettem ebbe a könyvbe, amikor még csak az ominózus piros borítót láttam. A fülszöveget sem kellett elolvasnom, hogy tudjam, ezt a könyvet meg kell szereznem. Úgy éreztem magam a borítóra pillantva, mint amikor gyermekkoromban először autóztunk át éjszaka az Alagúton, és a vörös-arany fények elborítottak mindent. Mágikus volt, tényleg varázslatos. Aztán a borítóról eszembe jutott még az Egy különc srác feljegyzései utolsó jelenete: We are infinite... És rájöttem, hogy még mindig menthetetlen álmodozó vagyok.
A Will Grayson, Will Grayson is olyan történet, aminek az utolsó oldalán egy szereplőnek ki kellene mondania, vagy legalább nekem, olvasónak, ki kellene mondanom, hogy: And in this moment I swear: we are infinite.

De mi is ez a történet? Bemásolhatom a fülszöveget, de semmit nem fog elárulni a valódi sztoriról, főleg mivel köze nincs ahhoz. Sajnos. És egyben hálisten.

"Egy hideg estén Chicago legelhagyatottabb sarkán Will Grayson belebotlik… Will Graysonba. Két tinédzserfiú ugyanazzal a névvel, akik eddig külön utakon jártak, most belekezdenek valami újba, valami váratlanba, ahol két szív egymásra talál egy középiskolai musicaldarabban."

Will és Will valóban találkoznak Chicagó-ban, de hogy ők kezdenének együtt bármibe? És hogy van-e ebben a könyvben két egymásra találó szív, hát, az igazából nem a könyv, sokkal inkább a jövő távoli zenéje...

Furcsa a viszonyom John Green-nel, mert értem is meg nem is, szeretem is meg nem is, David Levithan-nal pedig már szemezünk egy ideje, de még nem kezdtünk bele semmi komolyabba. Szóval merész vállalás volt a részemről a Will & Will, mert bár két Will Grayson-ról akartam olvasni, m.w.g. a történet közepén eltűnt, és átadta a helyét a mindent elborító, klisés, melegparódia Tiny Cooper-nek, akit ugye sikerült Mininek fordítani.

Szóval a Will & Will nem a 2 Will, hanem Mini Cooper könyve, aki nem csak m.w.g. hanem a mindig kisbetűs will grayson életébe is beszivárgott, majd átvette az uralmat felette. Minden annyira magától értetődő, ha Mini Cooper-ről van szó, minden annyira egyszerű. Akartam, őrülten akartam, hogy Isaac az legyen, aki, és majd beleszakadt a szívem, amikor Maura elárulta a legjobb barátját… Megszerettem mindkét Will Grayson-t, és megszerettem ezt a történetet is, annak ellenére, hogy legalább annyira nem vicces, mint amennyire nem komoly. Nem tudom eldönteni, hogy poénból írták, a maguk szórakoztatására, vagy tényleg azért, hogy engem szórakoztassanak (és úristen milyen sekélyes, egyszerű, röhejes, kiszámítható, és éretlen vagyok, ha engem ez szórakoztat, de TÉNYLEG szórakoztatott). Fogytak a lapok, Mini újra és újra átírta azt az idióta musicalt, m.w.g. identitásválsága odáig súlyosbodott, hogy hazament még az iskolából is. kisbetűs will grayson depressziója pedig mindent, de mindent tönkretett.

Lapoztam és lapoztam és egyszer csak vége lett. Nem is értettem, hogy lehet valaminek ÍGY vége, de a kinyilvánításokon akkorát röhögtem, hogy azonnal elmúlt a haragom. Nem ígérem, hogy ha fiam lesz, Will Grayson-nak fogom hívni, érthetó okok miatt itt Magyarországon vélhetően Will-nek sem… De még gondolkozom a probléma megoldásán. Na meg azon is, hogy hogy került ide a macska. Schrödinger macskája.

Nem hibátlan könyv a két will története, sőt, kismillió gyermekbetegségtől szenved, és a karakterfejlődés helyett is inkább visszafejlődést kapunk, mégis... A sok negatívum ellenére is...Van ebben a sztoriban valami, ami elsodor, valami, ami arra motivál, hogy oldalról oldalra haladj tovább, hogy szeress bele mindkét Will Grayson-ba, igen, a melegbe is, sőt, főleg belé... Hogy fogadd el Mini Cooper-t, és meg akard nézni azt az ostoba musicalt, ami annyira rossz, hogy már majdnem jó. Hogy akarj Jane lenni, ha csak percekre is. Akarj ilyen barátokat. Hogy akarj annyira igaz lenni, amennyire ez a könyv igaz. (Még ott is, ahol nyilvánvalóan hazug.)

10 pont

Lick - Taktus

"Az ébredést Las Vegasban nem éppen így képzelte Evelyn Thomas úgy tervezte, hogy hatalmas bulival ünnepeli a 21. születésnapját Las Vegasban. Őrült nagy bulival. De a legvadabb álmaiban sem jutott volna eszébe, hogy másnap reggel a fürdőszoba padlóján ébred, élete legdurvább másnaposságával, mellette egy kimondhatatlanul vonzó, félmeztelen, tetovált férfi, és az ujján gyűrű, amelyben akkora gyémánt van, hogy King Kong is elismerően csettintene. Bár emlékezne rá, hogyan jutott el ide!"

 Hogy is fogalmazzak, és hogy is indokoljak, hogy a pontozás, és amit itt leírok, az összhangban legyen… Nagy kihívás elé állított Kylie Scott. Túl nagy elé.

Mert egyrészről el kell mondanom, hogy ez a könyv szar. Minden elemében. A történet egy nulla, az első fejezetben ugyan nyomokban még vicces, de később ez kihal belőle, nem is érdekes különösebben, a végkifejlet ugyanis már az 5. oldalon tudható előre. A szereplők semmilyenek, Evelyn olyannyira szomszédlány, hogy még a 28. szomszédom is különlegesebb nála, és még róla is többet tudok, mint ami erről a csajról kiderült. Mary Sue. Olyan kagylóhéj, amibe TÉNYLEG mindenki be tudja passzírozni saját magát, hogy szabadon álmodozhasson. David pedig ugyanez férfiban.Olyannyira semmilyen a magassága, kék szeme, tetoválásai ellenére, hogy gyémánt fülbevalóstól meg bakancsostól együtt is tökéletesen ki tudtam zárni, és a könyvet olvasva teljesen mást (valaki hozzám közel állót) képzeltem a helyére. (Végig. Ilyen még sosem volt velem, azt hittem ilyet csak a Júlia-Romana-Szívhang stb. füzetkék váltanak ki az emberekből. Tévedtem. Ms Scott-nak összejött.)

Szóval adott egy fájdalmasan humormentes, szirupos, logikátlan, de szenvedélytől terhelt nagy semmi, ami könyvnek álcázza magát. Amiben a csajszi egészséges, normális alkatúnak van beállítva, (sőt, mi több, teltnek) aztán 20 oldallal később kiderül, hogy a minimális drámát követő minimális fogyása után már a csontkollekció szobatársa farmerében jár, tehát biztosan nem a 75 kg-ot cserélte 45-re, hanem az 50.2-t 49.9-re…

És mindezek ellenére azt kell mondanom, hogy ez a könyv nem rossz. Kikapcsolja az embert, egy éjszaka alatt sikerült végigolvasnom, és nem igazán éreztem ingert arra, hogy letegyem, annyira szórakoztatóan volt semmilyen. Újabb és újabb baromságok jöttek, felszínes jelenetek, irreális képek… Hollywood, ahogy Ms Scott képzeli, a rockvilág, ahogy Ms Scott látja… Általánosságban, a férfiak, ahogy Ms Scott gondolkozik róluk… Random behozott és kivezetett szereplők, és konfliktusok – Evelyn és Nathan viszonya pl. végig érthetetlen volt számomra. A szenvedélyes jelenetek is elég gyengén írtak, de nem idegesítően, röhejesen gyengén, inkább olyan határokat keresősen. Nem tudta, mennyire legyen, mennyire lehet bevállalós, nem tudta mennyit bírnak az olvasók, vagy éppen a saját regénye, ezért alig mert kísérletezni. Így egyszerre lett primitív, vad, erkölcstelen, és finomkodó, visszafogott és sejtelmes a történet. Ami valahol vicces. De tényleg.

A humorfaktor igazából ebben van, hogy a lány mennyire irulós-pirulós, milyen visszafogottan gondolkozik mindenről, a szexről is, és hogy fordul ki magából, amikor az ősbunkó biovibrátor tahóként viselkedik. Jókat nevettem a könyv nyelvezetén (és külön gratulálok a fordítónak, mert az eredeti angolba belepillantva azt kell mondanom, remek munkát végzett), és a kialakuló helyzeteken. Hihetetlenül vicces (persze közben valahol szomorú), hogy ez a regény sem szól másról, mint hogy unalomig ismételi a sztereotípiát, miszerint a nőket bármikor le lehet nyugtatni azzal, ha… és ha AZT megkapják, akkor nem számít semmi, se a kommunikáció hiánya, se a viták, se a bizonytalanságok… Érdekes, hogy ezt a tévképzetet 99%-ban nők terjesztik az ilyen regényekkel.

Miért nem utáltam ezt a könyvet mégsem? Miért szórakoztam rajta kifejezetten jól? Egyrészt mert nem vártam tőle semmit, és pontosan annyit adott, amennyit ígért, 3 óra gondolatmentes kikapcsolódást. Másrészt mert rendkívül szerethetően próbál tanmese lenni rosszfiúknak, jókislányoknak, rosszlányoknak és jókisfiúknak egyaránt. A szereplők előbb-utóbb rákényszerülnek arra, hogy kommunikáljanak, kiálljanak magukért, és meghozzanak olyan döntéseket, amiket a saját jólétük érdekében meg kell hozniuk. Megtanulnak ezt-azt magukról, és a világról, és ez nagyon pozitív és szerethető.

Igazából semmit se vesztettem volna, ha nem olvasom el ezt a könyvet, de mégis látom, hogy az egész sorozatot megszerzem majd, mert olyan volt az agyamnak ez az egyszerű, tét nélküli repetitív kis semmiség, mint egy jóféle rágógumi. Elnyimmogtam rajta, és ahogy teltek az órák, távozott belőlem az elmúlt napok feszültsége.

Szóval a Lick egy terápiás célú nyálrománc, és ha valaki semmi többre nem vágyik, mint arra, hogy elolvashassa, milyen az, ha szép és gazdag emberek szeretik egymást, akkor érdemes megvennie.

8 pont

A Kis Bizsu

"Thérèse, a magányos, fiatal lány megpillant a párizsi metróban egy sárga kabátos nőt, aki különös módon hasonlít évek óta eltűntnek hitt anyjára. A nyomába ered, s e szokatlan keresés közben fölidézi maga előtt a múltját, s igyekszik megválaszolni a nyitva maradt kérdéseket: Mi volt hazugság, és mi igaz? Az anyja valóban meghalt-e Marokkóban, ahogyan azt eddig tudta, vagy mindvégig itt élt Párizsban, s csak karrierje miatt hagyta el lányát, akit boldogabb időkben Kis Bizsunak hívott? S vajon e boldogabb idők gazdagsága honnan származott? Ki volt az anyja tulajdonképpen, és kivé lett ő maga? Jóvá tudja-e tenni a múlt hibáit? A szép, törékeny lány igyekszik eligazodni az emlékezetében megmaradt nevek és helyszínek kavalkádjában, s kikapaszkodni valahogy múltja sötét árnyai közül."

Eddig a fülszöveg, innentől ketten maradunk, a Nobel-díjas író, Modiano, és én. Bizsut nem számolom a társaságunkba, mert a lány gondolataiból azt sem lehet elhinni, amit kérdez, nemhogy azt, amire visszaemlékezik.

Hogy mit gondolok erről a történetről? Selyemköntösben a semmi.

Határozott nemet mondok erre a könyvre, és a benne szereplő, mentálisan beteg, nehéz sorsú Bizsura is. A történetnek se eleje, se vége, és ami a legdühítőbb, értelme sincs. Bizsu úgy próbálja összerakni a múltja darabjait, hogy azt sem hiheti el az olvasó, ami kérdésként hangzik el, nemhogy a tényként közölt dolgokat… Minden épp annyira lehet tévedés, mint annak az ellenkezője. Innentől akkor mi az, amit értékelni lehet? Az ötlet?  A koncepció? Láttam már hasonlót, ennél jobbat is. Máskor. Mástól.

A megvalósítás? Se nem stílusbravúr, se nem formabontó zsenialitás. Modiano inkább másol, és inkább beül a készbe, minthogy valami egyedit, megismételhetetlent alkosson. Azt az illúziót kelti, hogy történt valami, hogy átélhettünk valamit, de közben ez csak az, amit az első mondatomban írtam. Selyemköntösben a semmi. Szépelgés, és művészieskedés, de valós érték nélkül. Azt hazudja a könyv, azt hazudja maga Bijou, hogy most dráma van, most épp átélünk valamit, de ha racionálisan nézzük, nem történik semmi igaz. Nem történik semmi.

A sok pozitív értékelés után ez nekem hatalmas csalódás volt. (Arról nem is beszélve, hogy régen rossz, ha jegyzetben kell megmagyarázni, miről is szólt, amit olvastunk, ha az egyszeri feldolgozónak semmi saját benyomása nem születik, mert nem is születhet ebből a katyvaszból. Akkor bizony ez a katyvasz úgy sz*r, ahogy van… Hajós András elcsépelt poénja jutott eszembe A kis Bizsu kapcsán: „Mire gondolt a költő? A jogdíjra.” Mire gondolt itt Modiano? Arra, hogy a kommersz ponyvákon felnőtt lázas ifjúság elélvez majd a semmitől is, ha szépen burkolja be. Ennél pedig én többre tartottam őt. Mindketten tévedtünk.)

5 pont

Kezdjetek el élni

A Fecsérelt életek munkacímen futó regényt Kezdjetek el élni végleges címmel is azonnal birtokolni akartam, főleg a Szívből, színből, igazán sokszori újraolvasása után. Még az sem zavart, hogy elsőre sem a fülszöveg, sem a nyilvánosságra került részletek nem tetszettek. Az se, hogy a borítótervező pályázaton annyi gyönyörű ötlet született, és a KMK mégis az egyik legunalmasabb, legsemmilyenebb (rondább), legkevésbé ötletes darabot választotta. Elfogadtam, hogy ez a könyv (számomra) ronda lesz, hogy a borító (nekem) semmit sem fog mondani. Mégcsak nem is porlad... Pedig a tervek között porladó volt... De nem voltam dühös.

Mert a tartalom kárpótolt.

"Meg kellett hoznom egy döntést, és ezt most egyedül kell végigcsinálnom. Ha fontos vagyok neked, tiszteletben tartod, hagysz nekem időt, és megvárod, amíg én jelentkezem.
Marci mindössze ennyit ír a feleségének, barátainak és az édesanyjának, amikor kilép a lakása ajtaján, hogy megtegye azt, amire már évek óta készült.
Mint a gyámkő, ha kimozdul a helyéről, szerettei életében olyan omlást jelent az eltűnése.
Vajon mit kell feladnia feleségének, hogy visszakaphassa régi életét?
És a többiek? Mihez kezd nélküle a sodródó Zsófi, mivel kell szembenéznie a meleg Vencelnek, és mire döbben rá Margó, aki talán az életét is feláldozná a gyermekeiért?
Egy biztos: dönteniük kell. Visszatérnek a biztonságos, de zsibbasztóan szürke hétköznapokhoz, vagy elkezdenek végre élni – mielőtt túl késő lenne?
Róbert Katalin lebilincselő története szerelmek, vágyak és csalódások között vezet egy új jövő felé.
Kik vagyunk? Mit tehetünk, ha az életünk új utakra hív?"

Rengeteg kérdés merült fel bennem a könyvet olvasva. Egyrészt mert hasonló korú vagyok, mint a könyv szereplői, és a dilemmám is hasonló. Menni-maradni, elkezdeni élni… Épp emiatt mondom azt, hogy soha életemben nem olvastam még lehangolóbb, demotiválóbb könyvet, mint ez. Sütött belőle a tétovaság, a félelem, az éretlenség… Nem motivált arra, hogy átgondoljam, merre kéne lépnem, nem rántott ki a vélt vagy valós saját nyomoromból, inkább mélyebbre döngölt benne, annyira nehéz, annyira ragadós-nyúlós volt a szereplők nyomora.
Persze kicsit magamba néztem. Akarva-akaratlanul. Tudom, hogy nem az lettem, aki kamaszkoromban lenni akartam. Tudom, hogy az akkori énem vélhetően kiröhögné a mostanit. De ez nem feltétlenül baj. Az ember változik. Változnak az igényei is. Arra jöttem rá ezt a majdnem szépirodalmi igényességű élveboncolást olvasva, hogy alapvetően elégedett vagyok. A szüleimmel való viszonyom bár sajátságos, és a társadalom számára vélhetően negatívnak tűnhet, de remekül működik, sokat tudunk egymásról és számíthatunk is egymásra (még akkor is, ha ezt olaszos temperamentummal, és őrjöngve-csapkodva hozzuk egymás tudomására). A barátságaim (legalábbis, amik megmaradtak) erősek, és tényleg tartalmasak, még ha csökkent is a barátaim körébe tartozó személyek száma az évek során. Most, ahogy ezeket a sorokat gépelem a térdemnek támasztott gépen (soha ne csináljatok ilyet, nem tesz jót neki) és a macska összegömbölyödik a mellkasomon, és az állam alá fúrja a fejét (én is szeretlek, Félix), egészen derűs a világ. Persze érzem én, hogy valahol ott, a bal sarokban, ahova ritkán fókuszálok, pulzál egy kérdőjel, és egy fontos kérdés vár arra, hogy eldöntsem, de egyelőre félre tudom tenni. Januárig legalább.

Na de vissza a könyvre. Semmi szükség nincs arra, hogy magamat is élve boncoljam fel. Ebben a történetben Gáboron kívül egy 100%-osan „hófehér” karakter sem volt, és vélhetően ő is szürke, csak róla kevesebbet tudhattam meg, ezért tűnik fehérnek. Mindenki más hazudik, mindenki más retteg, mindenki mást röghöz kötnek a titkai. Marci, a legönzőbb közöttük, és egy másodpercre sem kedveltem meg, mégis tisztelettel néztem rá azért, mert végül kimondta. Nem ide jött, nem ezt akarta. Vencelt (talán épp Gábor miatt, talán mégis önmagáért) nagyon szerettem, és egészen a könyv közepéig féltem attól, hogy az ő kapcsolatuk kevesebb hangsúlyt kap majd, hogy róluk nem tudok meg eleget, de szerencsére Róbert Katalin hű volt magához, és ismét ugrálni kezdett az időben, felvillantva a két férfi közös múltját is, illetve Vencel esetében azt az utat is, ami a közös múlt kezdőnapjához vezetett. Nekik drukkoltam a leginkább, nem a babát váró Barbinak (pedig neki lett volna igazán szüksége a pozitív energiára), és nem is a – számomra – szörnyű Zsófinak. Egyrészt viaskodik bennem a „ki vagyok én, hogy ítélkezzek”, másrészt pedig nem tudok elvonatkoztatni attól, hogy Zsófi olyan, mintha a Szívből, színből, igazán Lillája lenne, csak eltelt volna 10 év. Elkényeztetett, ostoba, folyamatosan hibás döntésekkel. Önző és kegyetlen. Közben valahol mélyen, mindezek alá temetve ott van benne is. A lehetőség, a szép érzések, a szép gondolatok, a tisztaság. Csak elmulasztotta kimondani, megélni, és talán már túl késő.

Aztán ott a középkorú Margó, aki 30 évig maga volt a megalkuvás, most döbbent rá, hogy lekéste a vonatát, elszáguldott mellette az élet, és a régi vágyak, a régi szenvedélyek nem éleszthetők fel többé. És nem ez mindannyiunk legnagyobb félelme? Rájönni, hogy valamikor valahol valami fontos történt, de akkor nem vettük észre, nem értettük meg, elsétáltunk mellette, és hagytuk, hogy mellettünk is elsétáljanak.

Semmire sincs garancia, nem is volt, és nem is lesz soha, ha érzelmekről van szó.

Féltem és fáztam ezt a könyvet, és napokig nyomott és lehangolt voltam az elolvasása után. Csak később kezdtem felengedni, mikor végigpörgettem magamban a fentebbieket, és rájöttem, hogy én nem fecséreltem el. Én megéltem a perceket. Rájöttem, hogy annak ellenére, hogy nem motivált, nem előre lökött, hanem hátra, mégis megmozdított. Mégis elindított valamit. Volt értelme végigvergődnöm, ahogy a szereplők felnyitották magukat. Volt értelme felvágnom magam.

Nem az irodalmi értéke vagy épp az eseménydús történet miatt adok rá 10-est, hanem mert erre vagy azt, vagy nullát kellene. Azzal együtt, hogy gyönyörű.

10 pont

Je suis lá - Itt vagyok

"Elsa nem érez hideget, szomjúságot, éhséget. Egy hegymászó baleset után kómába zuhanva, hónapok óta érzéketlenül fekszik egy kórházi ágyon. Illetve nem teljesen érzéketlenül.
Hall.
Csak ezt senki sem tudja.
Thibault az édesanyját kíséri be a kórházba az öccséhez,
ő viszont nem hajlandó bemenni hozzá. Neheztel rá a halálos balesetet miatt, amit okozott. A kórházban bolyongva véletlenül Elsa szobájába téved. Ahová ettől kezdve rendszeresen visszatér…"

A legnagyobb meglepetés az utóbbi időben rendelt könyvek között. Semmit nem vártam ettől a regénytől, abszolút semmit, csak próba-szerencse alapon választottam ki, mintegy kísérőnek a többiek mellé, és bumm... Égszakadás, földindulás. Ez a regény volt, ami mindent megadott, amire hónapok óta vágytam.

A Je suis lá ugyanis 207 oldal tiszta szépség. Először is: felnőttekről szól, felnőtteknek. Nem is értem, mit keres a VP sorozatban (azzal együtt sem, hogy borzasztóan örülök neki, hogy ide került, mert bármely más könyvkiadónál vélhetően nem rendelem be kísérőnek/söralátétnek az ingyenes szállítás miatt, itt viszont megtettem, és milyen jól tettem). Ez egy érett, kiforrott, intelligens írónő kőkemény kérdéseket finoman, légiesen, hihetetlen zeneiséggel boncolgató (de mégiscsak boncolgató) bemutatkozó regénye, amit soha semmilyen körülmények között nem adnék a 14 éves gyerekem kezébe. Mert a téma a regény szépsége ellenére is rendkívül nyomasztó, mert a dráma megértéséhez, feldolgozásához szerintem egy átlagos 14 éves még nem elég érett... Mert... Annyi indokom lenne. De mindet nem sorolom fel. Aki elolvassa a történetet, érteni fogja.

Miért szerettem meg ennyire az Itt vagyok-ot? Úgy gondolom lehet valami a vonzás törvényében mégiscsak, és az eleve elrendelésben is, mert pontosan egy ilyen történetre, ilyen mélységre volt szükségem, és az, hogy szinte random tettem a kosaramba, azt jelenti, hogy valahogy bevonzottuk egymást. Én a könyvet, ő engem, mint potenciális rajongót.

Ha az olvasó el tud vonatkoztatni attól, hogy Elsa nem valós személy, csak egy álom, egy szimbólum Thibault számára, akkor a szerelmi történet is csodálatos, ha nem tud elvonatkoztatni, akkor a két ember egymással párhuzamosan futó élettörténete is különleges. Felnőtt, értelmes emberek, akiknek valódi életük van, és abban az életben valódi problémák ülnek a vállukon. (Hihetetlenül üdítő volt végre céltudatos, okos, kedves és kellemes felnőttekről olvasni, nem tétova tinédzserek szerelmi nyafogásairól.) Tetszett az, hogy képesek felelősséget vállalni, imádtam Thibault és Clara közös jeleneteit, a baráti kapcsolatok alakulását, Elsa és a testvére zűrös viszonyának csigavonalban történő kibontását. Értékeltem, hogy a szülők nagyon is valóságosan reagáltak a történtekre, és azt is, hogy az egészségügy racionalizmusa is megjelent, ahogy a szív is besunnyogott az intenzív osztályra a fiatal rezidens képében, akiben még él az eszmény, hogy gyógyítani esküdött, nem elvenni egy életet. Hatalmas plusz pont volt, hogy az írónő be merte vállalni, hogy a sárral dobálásuk nélkül mutatja fásultnak, és nemtörődömnek az orvosokat, és azt is, hogy kimondta, adott esetben egy ápoló, egy random takarító, aki csak heti X alkalommal jár arra, többet tudhat egy beteg állapotáról, mint a kezelőorvosa. Clélie Avit nem moralizált, nem akarta a frankót megmondani, és Elsa sem azt akarta megtanítani nekünk, olvasóknak, hogy minden orvos, aki egyetértett a -X beírásával, az egy rohadék, egyszerűen azt, hogy keményen kell akarni. Sokkal keményebben.

A könyv végén elrejtett mottó (Nem szó szerint idézem - Mindenki azt mondta, hogy lehetetlen, aztán jött egy hülye, akinek erről nem szóltak, és ő megcsinálta.) elképesztően igaz erre a könyvre. Nem csodálom, hogy Avit megnyerte a pályázatot. Ennél nagyobb WTF nem igazán történhetett. Bár nem tudom, kinek hány %-ban köszönhető a lehetetlen bekövetkezése. Tibault és Elsa közös kőkemény munkája, ennyi biztos.

(Megj: Igaz ugyan, és ezért minden franciául szépen beszélő ismerősömtől elnézést kérek, hogy én „Tibót” végig „Tibáltnak” hívtam magamban, de annyira adta magát a párhuzam. Tybalt, aki sosem kaphatja meg Júliát, örökké csak epekedik.)

Tetszett a könyv lezárása is, hogy épp annyi happy endet kapunk, amennyi ajándékot az okos lány vitt a királynak a népmesében. Egyszerre örül és sír az olvasó, hiszen ez még mindig nem garancia semmire. Önmagában az, hogy Elsa itt van, nem elég.
A regény azonban igen.

(Valamit tudhatnak ezek a franciák, mert ismét egy francia szerzőnél éreztem azt, hogy magasan kiemelkedik a műve a – gyakran középszerű – VP tengerből. Ezeknek a könyveknek külön kategóriát, külön pöttyöt kéne létrehozni, mert nem is illenek a sorozatba, sokkal inkább célozzák meg a felnőtteket, mint a kamaszokat, és sokkal mélyebbek, mint némelyik hatásvadász arany pöttyös.)

10 pont

Grey

"…mert minden történetnek két oldala van.
E. L. James újraírta az elmúlt idők legsikeresebb bestsellerét.
Eljött a várva várt pillanat, amikor a Szürke-rajongók végre a titokzatos és izgató Christian gondolatai közé férkőzhetnek. Christian Grey szavain, gondolatain és álmain keresztül végre megtudjuk a titkot, mit gondolt a férfi az Anastasiával folytatott szenvedélyes kapcsolatáról.
A férfi gyönyörű, okos és a hatalom megszállottja. Világa rendezett, szigorú szabályok szerint működik, de fájdalmasan üres, mindaddig, amíg Anastasia Steele be nem lép az életébe. Miért nem képes ellenállni Ana csendes szépségének? Miért nem tud elszakadni tőle? Mi űzi ebbe a vakmerő és szenvedélyes viszonyba, ami mindkettőjüket felőrli? Ana átlát az álcának használt ridegségen, amivel Christian gyermekkori traumáit és szeretetlenségét palástolja. Vajon képes a lány csillapítani a fájdalmat, vagy a férfi lelkét emésztő sötét vágyak és öngyűlölet végül elűzik mellőle azt, aki az utolsó reménysugár lehetne az életében?
„Christian rendkívül összetett személyiség – nyilatkozta James –, az olvasóimat mindig is izgatták a vágyai, a gondolatai, és persze múltjának sötét árnyai is. Nagy öröm volt számomra ismét visszatérni Ana és Christian világába, és újraélni a történetet.”
Az Ötven árnyalat-trilógia világszerte 125 millió példányban kelt el, ez a könyvkiadás történetének eddigi legsikeresebb sorozata. E. L. James GREY című regénye június 18-án, Christian születésnapján jelenik meg az USA-ban."

Ennyi lenne a fülszöveg, és a majdhogynem esztétikusnak tekinthető borítót felcsapva kezdődik is a horror, eljő az apokalipszis, és valami olyan pusztulat bitang fos dolog történik, amire szavak sincsenek.
Hogy miért utálom A szürke 50 árnyalatát, és két folytatását, azt ennek a blognak a keretében még nem volt alkalmam kifejteni (és ennek a posztnak a keretében nem is fogom, de ígérem, külön posztot szentelek neki, mert megér - legalább - egy misét.), de a Grey elemzéséhez ennek ismerete nem is szükséges.
Előre le kell szögeznem, a Grey-t is utáltam. A szürkénél sokkal jobban. Miért is alakult ez így? Miért lett az érem másik oldala, avagy a fonák ezerszer, sőt, milliárdszor rosszabb, mint az egyébként is rühellt színe?
Hol is kezdjem...

A könyv több mint 700 oldal. Ismétlem, több mint 700 oldal. (Csak összevetésképpen, a Háború és béke ennek épp a duplája, több mint 1400 oldal... Tehát ez a könyv hosszban egy fél háború és béke...) 700 oldalon azért illene történni valaminek, nem igaz? Kéne cselekmény.
Na ez az, ami itt nincs. Három mondatban el tudom mondani a főbb történéseket, és a fő konfliktust.
Christian meglátja a kétbalkezes, barnahajú, jellegtelen, ártatlan Ana-t. Christian megszerzi magának az ostoba nőt, aki eközben romantikus ábrándokat szőve beleszeret. Christian - természetének engedelmeskede - a szart is kiveri a lányból, természetesen közös megegyezéses "BDSM" keretében, majd a lány elhagyja. Történet vége.
Ez a három dolog történik. Megismeri. Kiéli a vágyait. A nő lelép.

Ha nincs cselekmény, ha semmi sem történik, akkor mivel telik a 700 oldal? Őszinte leszek, azzal együtt sincs fogalmam róla, hogy olvastam az eredeti trilógiát, amiben a nő szemszögét ismerhettük meg, ott a könyv kb. 2/3-a arról szólt, hogy az ostoba liba Christian szépségét csodálja... Itt igazából valami olyasmi zajlik, hogy Ana harapdálja az ajkát, Grey-nek ettől folyamatosan erekciója van, és a nő szépségét dicsérgeti magában. Néha telefonál egyet, néha hoz egy-egy döntést, mert egy multimilliárdos cégvezetőről beszélünk, aki egy gigavállalatot irányít egy laptopról egy hotelszobából teljesen egyedül... Hiszen zseniálisan intelligens, kiemelkedő sportember, tud zongorázni, gyűjti a klasszikus irodalom első kiadásait, makulátlan az ízlése, mindig elegáns, mindig jó döntéseket hoz, és Bill Gates és Steve Jobs is hozzá járt üzleti tanfolyamra. Mert Grey ilyen zseniális. Igaz, hogy a cég valós működéséről semmi információt nem szerzünk ebből a könyvből sem, igaz, hogy valódi probléma sosem merül fel, komoly dilemma elé E. L. James egyszer sem állítja a főhősét, de nem baj, érjük be azzal, amit kapunk.
Szóval Grey 700 oldalon keresztül bámulja Ana-t, beszélget a saját farkával, és a farka mindenre reagál. Ana hajára, Ana illatára, Ana ajkaira... A horzsolásra Ana lábán. Christian farka nagyjából olyan szerepet tölt be ebben a történetben, mint Ana belső istennője az eredeti trilógiában, egyfajta dupla narrációt kapunk általa, saját, Grey-étől eltérő szemszöget, valamint némi disszociatív személyiségzavart. Ami, valljuk be, rendkívül ijesztő.

Ha eddig azt hitted, kedves olvasó, hogy C. G. egy beteg állat, akkor most rá kell döbbenned, hogy mekkorát tévedtél. Ostoba Ana szemüvegén át egy pszichopata, szociopata vadbarom képe rajzolódott ki, aki fizikailag és mentálisan is bántalmazza a vele levő nőt, minden létező módon elnyomja, és igyekszik olyannyira megtörni, hogy az, ami a nőből marad, már nyomokban se emlékeztesse az eredetire, hanem az ő igényei szerint formálódott szexjátékszer legyen, ami sosem gondolkozik, ritkán kérdez, de mindig készséges. Az árnyalat-trilógiában Christian szimplán csak ennyi. De a Grey-ben ennél jóval több. Itt pontosan nyomon követhető, hogy vadássza le a lányt, hogy követi, hogy méreti be a telefonját, hogy zsarolja bele a szüzessége elvesztésébe, és hogy zsarolja bele a se veled se nélküled jellegű, szinte kizárólag szexen alapuló, fizikai és lelki bántalmazást bőségesen tartalmazó, rendkívül egészségtelen kapcsolatukba, aminek a végkifejlete előre borítékolható. Valóban félelmetes oldalról oldalra előrehaladva látni, hogyan töri meg a naiv, ostoba kislány ellenállását, hogyan teszi szinte állatias módon magáévá, hogyan hagyja a legérzékenyebb pillanataiban magára... Néhol a hideg rázott ezektől a jelenetektől. (Olvastam valahol a neten egy szürke 50-es poént, amiben azt írták, hogy csak azért romantikus erotikus könyv kategóriában árulják, mert a pasi mocskosul gazdag, ha egy vízvezetékszerelő lenne, akkor a gyilkos elmék egyik epizódjának könyves feldolgozásaként kéne eladni... Teljesen igaz.)

Ha eddig azt hitted, hogy nem lehet rosszabb, akkor bizony megint tévedtél.
Christian gondolatait olvasni olyan, mint a Lepkegyűjtő fejében járni, ahol néha látogatást tesz Ted Bundy, és Andrei Chikatilo is. Grey ugyan nem öl nőket, de legalább olyan elszabott a lelkivilága, mint a fentebb említetteknek. Grey pszichiátriai eset, akinek gyógyszerekre, terápiára (és néha egy gumiszobára) lenne szüksége, nem pedig szubmisszív ostobákra, akik adják a lovat a marhaságai alá.

Egy percig nem tudom sajnálni a fickót, hiába a múltja tragédiája, hiába a drogos anya, hiába az anya halála, és a kanapé alá gurult zöld kisautó… Grey kapott egy második esélyt az élettől, olyan esélyt, ami egymilliárdból egy embernek adódik, és ennek ellenére 700+ oldalon keresztül semmi másról nem olvashattunk, mint arról, hogy szegény nyomorult Grey, akinek ekkora fájdalmakat kellett átélnie, szegény Grey, aki Elena áldozata, szegény Grey, akit még a csúnyagonosz Ana is elhagy…
Ha őszinte akarok lenni, okádtam ennek a fickónak minden gondolatától. Az E. L. James által ebbe a könyvbe beleköpött Christian ugyanis se nem mély, se nem érdekes, se nem intelligens. Egy ösztönlény, egy papírmasé Patrick Bateman… Nem találok rá szavakat. Rosszabb, mint bármi, amit az Árnyalat-trilógia alapján képzeltem. Egy fickó, akinek 30 évesen odáig terjed a kifejezőkészsége, hogy mindent a nemesebbik szerve rándulásaival reagál le? (Jó, tudom, ez E. L. James kifejezőkészségét jelzi csak tökéletesen pontosan, illetve azt, hogy mennyire ismeri/nem ismeri a férfiakat az írónő, de akkor is vicces.) Szálanként tudtam volna kitépni a hajamat, de ha minden egyes pénisz-említésnél kirántottam volna egy szálat, mostanra kopasz lennék. Ana belső istennője, akivel az az agyhalott nő járja a vitustáncot a saját fejében, kutyafüle Grey kommunikatív péniszéhez képest.

A könyv mérlege: E. L. James még mindig hülye, Grey még mindig beteg, de már lassan fokozhatatlan mértékben (ha ebből is trilógia lesz, nyilván fog ez még fokozódni). Ana még mindig egy idióta. A történet még mindig egy talicska trágya. Grey, aki elvileg egy kőgazdag „úriember”, ebben a könyvben 2 arcát mutatja. 1) tahó vadállat, ha rangban, hierarchiában, anyagi helyzetben alatta állóval beszél 2) idióta nyiforgó kislány, ha Ana nem úgy cselekszik, ahogy ő elvárná, és ez a kettősség a könyv legnagyobb hibája.

Mégsem ezért mondom, hogy tűzrevaló ez a könyv, nem a minősíthetetlen stílus, nem a cselekmény hiánya miatt. Minden korábban említett fekáliát elfogadtam volna, ha egy olyan férfi főhőst hoz E. L. James, aki VALÓBAN képes egy ekkora cég vezetésére, akinek van elég töke a saját és mások életének kézben tartásához. De ez a Grey, ez a nyafogó életképtelen olyannyira töketlen, hogy azt se nézem ki belőle, hogy a helyi WalMartig el tudná vezetni a családi terepjárót… Végig az volt az érzésem, hogy áramot kéne vezetnie, de mielőbb.

Értékelés: Minősíthetetlen
-10/-10 - mert ennél kevesebbet nem tudok adni

Cinder & Ella

Kelly Oram újabb siker?könyve, melyet a Szívzűrterápia strébereknek után nagyon vártam, főleg mivel minden kritika olyan lelkes volt. A fülszöveg is csábító volt, még úgy is, hogy tényleg egy tündérmesét ír le:

"Ella élete minden, csak nem tündérmese. Nyolc hónapja vesztette el édesanyját egy balesetben, ő pedig súlyos sérüléseket szenvedett. Most gyerekkora óta nem látott apjához meg annak új családjához kell költöznie. Mesés…
Egyvalaki tartja benne a lelket: Cinder, akivel évek óta barátok a neten, de sosem találkoztak. Ella annyit tud, hogy a srác vicces, szexi, okos, és ugyanakkora könyvmoly, mint ő. (Á, egyáltalán nem az esete…) Fogalma sincs, hogy Cinder az egyik legmenőbb hollywoodi színész, aki a kedvenc fantasyregényükből készült filmben játssza a herceget. Vajon képest a valóságban is tündérmesévé változtatni Ella életét?"

Kemény indítás… Kőkemény… Mint a „rendes” Disney mesékben. Szóval a fairy tale hangulat már az első oldalakon eldőlt, hiszen megkaptuk a kötelező szülő elvesztése kártyát. A hercegnő költözni kényszerül, és új lakhelyén (ami most egy mindennel felszerelt villa, ápolókkal tornászokkal) gonosz mostohatestvérek, gonosz mostohaanya várja .A gonosz mostohaanya ugyan fele annyira sem gonosz, mint amennyire szegény elvarázsolt Ella gondolja, de ettől még egy hatalmas pipát betehetünk a listán a tétel mellé. A gyerekét elhanyagoló/ nem ismerő/ érzelmi szempontból tehát nem is létező apa szintén pipa. Minden adott, ami a Hamupipőke-sztorihoz kell, kivéve persze az üvegcipőt, hiszen Ella olyanban soha többé nem tud majd járni.

Érdekes hibrid ez a könyv, mert felmerültek benne jó (igazán jó) gondolatok, és igazán komoly témák, és meg is tettük az első lépéseket azok szép feloldásaihoz, de közben ott ez a mérhetetlen mennyiségű cukorszirup, amivel úgy lett nyakonöntve minden, hogy az igazán fontos dolgok elsikkadtak. Semmi nincs kibeszélve (talán csak Ella az egyik gonosztesóval alakuló kapcsolata), sehol az igazi katarzis, mert mindent beborít a „szerelem gyógyító ereje”. Kelly Oram olyan súlyos problémákkal dobálózik, mint szuicid hajlam, bullying, válás, szülő halála, a hírnév átka, stb… Ezekből 2-3 is bőségesen kitöltené a könyvet, de így, hogy minden egybe lett gyúrva, a végeredmény túl tömény, túl kidolgozatlan, túl középszerű.

Cinder mindent megold, Ella talpra áll Cinder miatt…

A nevek röhejesek, és Hollywood ábrázolása is végtelenül klisés… De az arányokkal is baj van. Ella és Cinder netes csevegései és telefonbeszélgetései szuperjók, érezni a kötődést, szinte látni a szálakat, ahogy a fiatalok között szövődnek, de rettentően keveset kapunk ebből, és emiatt a boldog végkifejlet túlságosan gyors lesz, túlságosan hirtelen. Nem lesz elég mély, nem lesz eléggé igaz. A könyv legnagyobb problémája, hogy úgy próbál komoly YA regény lenni, hogy meg akar maradni a happy end-be torkolló tündérmesék szintjén, ez a két dolog viszont kizárja egymást. Vagy a való életről beszélünk, fájdalmakról, tragédiákról, súlyos sebekről, vagy a szépleány karjára próbáljuk rá a selyemkesztyűt. Átmenet, egymásba mosódás nincs.

A mellékszereplők között vannak zseniálisak (Juliette és Vivian) vannak klisék (Vivian szülei - nem is megy át emiatt a sztori a Russo-teszten) és vannak értelmezhetetlenek (Rob, aki instantbarátként jelenik meg, mintha tényleg forró vízben oldható porból keverték volna 20 mp alatt, vagy épp az apa, aki negyvenes évei végén tanulja csak meg, hogy nem a gyermeke akart megszületni, a létéért nem a nem kívánt gyerek a hibás.) A családon belüli konfliktusok főleg a mostohagenyákkal hitelesek, azokban a balhékban tényleg van feszültség, van fájdalom. Az iskolai bullying és fizikai bántalmazás egyrészről (felnőtt oldalról hálisten) kellően komolyan lett véve, de YA oldalról mégis elbagatellizálódik. Ella nem áll ki magáért, nem védekezik, csak tűr, rettenetesen sokáig. Miért kell ahhoz Cinder, hogy ez a lány megmeneküljön? Miért nem húzta ki saját magát a bajból a saját hajánál fogva? Elég erős hozzá, csak ki kellett volna nyitnia a száját.

A főszereplő lány egyrészről remek példakép, mert kemény, másfelől viszont egy papírmasé, akinek egyediségét (pedig multikulti családból származik) sajnos nem a származása, az intelligenciája, a humora, vagy épp a hobbija adja, hanem az a baleset… Mindent megtudunk Ella-ról, korrekten fel van építve, mégis papírízű… Mégis kétdimenziós marad. Ella minden tinilányok minden fájdalma könyvbe gyúrva, és annyi tragédia egyben, ami már nem működik.
Cinder gondolataiból sokkal kevesebbet ismerhetünk meg a könyvben, megint gond van tehát az arányokkal. Amit látunk belőle, az alapján ismét azt kell mondanom, hogy annyira tökéletes az elnyomott szépfiú, hogy nem is létezik. Nehéz kedvelni, vagy álompasinak tartani, ha az ember tudja, hogy „ilyen állat pedig nincsen is”. Kevés a konfliktusa, kevés a valósága… Arra ma már nem lehet férfi főhőst felhúzni, hogy valaki egoista, jóképű, és a tökéletes nő miatt azonnal lemegy kutyába.

Tehát a Cinder és Ella sok szempontból csalódás volt számomra, bár voltak nagyon szép jelenetek, nagyon szerethető párbeszédek benne. Juliette jellemfejlődése is szuper, adtam is rá pontot, és a nagy felismerés pillanata, mikor Ella és Cinder is levetik a maszkjukat, szintén vicces volt. "Mondd, hogy autó". (Tudom, rossz példa, de a Big Brother első magyar évada jutott eszembe, amikor Horváth Zsanett th-zott minden t-vel végződő szóban, és utána hónapokig viccelődött azzal a fél ország, hogy Zsanett, mondd, hogy Margit híd. Margitthh híd.) Szóval az "oottó" rendkívül édes volt. Ott nagyon szerettem Ella-t.

De a történet vége agyoncsapott mindent, a cukormáz meleg vizeletként csorgott végig az addigi eseményeken, és a nagy pofon valamint a nagy feloldás röhejessé torzította az addig kellemes, bizsergető vagy épp elszomorító momentumokat. Ettől függetlenül megvenném egy kiskamasznak, kamasznak (megvettem magamnak is), mert egy olvasást mindenképpen megér.

A borító brutálisan, fájdalmasan rossz, Cinder tipikus kis kakadufrizurás nyálgépnek, Ella pedig photoshopba fejelt szupermodellnek tűnik rajta. Ezen a kompozíción pedig csak tovább ront az üvegcipő. Semmi titokzatosság, semmi sejtelmesség, és a könyv hangulatához sem illik. tudom, az eredeti is majdnem ez volt, csak tükrözték a cipőt, de ebben lehettek volna kreatívabbak, ha már Oram előző könyvénél is mertek változtatni.

A könyv egyébként tartós és szép, a borító nem szakad, nem gyűrődik, a sarkánál se akar kettéválni, sokadik olvasásra sem. De hát a Móra kiadó is régi motoros már ebben, pontosan tudják, hogy tisztességes munkát kell kiadniuk a kezük közül.

7  pont

The Death Cure

James Dashner megölte az illúzióimat, megölte a "királyt", és ami ennél sokkal nagyobb baj, megölte ezt a sorozatot is. Úgy tűnik, hogy egy, azaz egy rész volt benne, annyit tudott értékelhetően kiadni magából, az elsőt, az Útvesztőt, és bár a másodiknál még reménykedtem, most végleg elhagyott a hitem.

Hé ott! Mr. Dashner! Ha csak egy jó története van, de az bökött jó, akkor elég ám egy könyvet írni, nem kell belőle trilógia! 

Az az első, az kérem tisztelettel, annyira jó volt, hogy kár volt mindazzal, ami utána jött, elrontani. Mert itt most az történt. A tejszínhabos karamellás jegeskávéra a második részben szórt egy kis babot meg némi hányásízű Bogoly Berti-féle mindenízű drazsét, majd most a harmadik részben meghintette porított csótánnyal, és a biztonság kedvéért némi illékonyra varázsolt patkánymérget is kevert bele, hogy az is beledögöljön, aki egyébként nem óhajtotta meginni ezt a szart, csak beleszagolt. A Halálkúra története egy kalap szart nem ér, sajnos. Kezdjük ott, hogy nincs is történet, csak összevisszaság, amitől az olvasó nem győzi kapkodni a fejét. Kik jöttek? Mi van? Miért lehet bízni bennük? Mi volt ez az egész? És ha ez volt a vége, akkor miért volt a második rész? Miért nem ugrottunk ide rögtön az első után? És mi az, hogy a VESZETT jó? És ez mi volt? És Brenda? És Teresa? És hol az a Thomas, akit szerettünk? És most őszintén, mi a bökött volt ez?

A fülszöveg szerint ennek kellett volna történnie:

"A Tűzpróba után úgy tűnik, az őrült hajszának vége. De Thomas biztos benne, hogy nem bízhat a VESZETT-ben. Hiába állítják, hogy nincs több megtévesztés, hogy a Próbák nyomán már minden szükséges információt megszereztek, és most Thomas és társai visszakaphatják az emlékeiket, hogy végrehajthassák az igazi küldetésüket. A csapat tagjaitól várják ugyanis, hogy létrehozzák az emberiséget fenyegető halálos vírus ellenszerét. Csakhogy Thomas sokkal több mindenre emlékszik, mint a VESZETT vezetői hinnék. Hazugságokkal többé nem mennek semmire. Ám a dermesztő igazság jóval veszélyesebb, mint azt Thomas valaha gondolta volna. A csapat újabb gyilkos kalandra vállalkozik, hogy kifürkéssze a VESZETT legnagyobb titkát. Menekülésük során tomboló Buggyantakkal és profi fejvadászokkal kell megküzdeniük, majd egy titkos szervezet csap le rájuk. Milyen árat kell fizetniük azért, mert a saját kezükbe vették a sorsukat? Túlélheti-e vajon bárki a Halálkúrát?"

Ehhez képest mi történt? Thomas köszöni szépen, de nem kér az emlékekből. Az a fiú, aki az első részben majdnem megöleti magát a Siratókkal, csak, hogy emlékekhez jusson, most komolyan nem kér az igazságból? Nem akarja tudni, ki vagy mi ellen kell harcolnia? És csak azért nem akarja tudni, mert fél szembesülni azzal, mekkora szemétláda volt korábban, amikor a VESZETT-nek dolgozott? Ehh.... Thomas semmitől sem fél. Legalábbis az előző kötetekben nem félt. Önmagától sem. Az a Thomas, akit én látok magam előtt, pontosan tudta volna, hogy mivel kisgyerekként került a VESZETT karmai közé, mivel zsarolták, fenyegették, majd agymosáson esett át, semmiért sem lehet felelősségre vonni. Ő is csak áldozat. Az a Thomas, akit én ismerek és szeretek, bátran nézett volna szembe a múltjával, nem menekült volna el a valóság elől. Úgy látszik Dashner és én más Thomas-t ismerünk.
Minden szereplő kifordult magából, a random beemelt újak épp úgy, mint a régiek. Minő meglepetés, megint átverték a srácokat, és valaki, akit barátnak hittek, ismét a VESZETT embere. Minő meglepetés, megint mindenki életveszélyben van, újra és újra kapják a negatív hatásokat, lövések, áram valamiféle bizarr gránátvetőből, tűz valamiféle bizarr gránátvetőből, ütések fejre, testre, mindenhová... És mindegyikük túlél, és mindegyikük megy tovább. Ha még valamiféle bökött supermanek lennének, akkor meg is érteném, de ezek itt emberek. KAMASZOK. És bár Thomas szorgalmasan ájuldozik, mint egy szűzlány az 1800-as évek Angliájában, akinek megcsókolták a csuklóját, de sosem lesz komolyabb baja. SOSEM. Lövés? Kialussza. Agyrázkódás? Azt is. Gázmérgezés? Azt is. Fertőzés? Egy nap alatt. Félig agyonverik? Csak megrázza magát, és fut tovább. Már az előző kötetnél írtam arról, hogy túl sok ilyen epizódot zsúfolt a könyvbe Dashner... Na ha ott sokat mondtam, akkor itt most nem is biztos, hogy fogok rá szót találni. Ez már sokszor tíz a huszonnegyediken. Nem hihető. Nem érdekes. Nem jó.
Minho sem önmaga már, hova lett az a határozott, de szerethető fickó, akit az első részben megismertünk? Hova? Ki ez a pukkancs bököttkalap, akinek a világvége közben is csak arra van gondja/ideje/energiája, hogy másokat bökögessen?
Menekülni kellene a VESZETT elől, épp csak lerázták őket, tán ha fél perc előnyük van, és Minho és Newt nekiáll verekedni? TÉNYLEG? De most tééééééényleg? Fogtam a fejemet, és kapartam le az arcomról a bőrt, mert erre nem, ismétlem nem lehet magyarázat az, amit Newt-ról megtudtunk. Lehet, hogy a kitörés hatott mindenkire, így vagy úgy, de Newt nem hülye. A legértelmesebbek egyike. A dolog megint nem hiteles.

És Teresa. Oké, utáltam, sőt, szerintem a világon mindenki utálta, kivéve Thomas-t, de miért kellett ennyire a perifériára lökni? Már mellékszereplőnek sem mondanám, annyira jelentéktelenné vált, és egyszerűen értelmezhetetlen volt a nagy visszatérése... Miért kell hőst csinálni abból, akit előtte nullára épített le az író? Ha drámai, vagy nagyon jelentős pillanatként akarta volna eladni Teresa önfeláldozását, akkor arra kellett volna törekednie, hogy minél többet legyen színen, minél jobban meggyűlöljük, hogy a végén akkora pofont kapjunk, amekkorát még soha.

Na meg... Ha a kitörést gyorsítják a változók, akkor miért kellett a kontrollcsoport tagjait ugyanannyi impulzussal támadni mint az immúnisakat? Mi ebben a logika? Utána kiemelték volna őket a csoportból? Egyesével? Miért nem lehetett védeni a csapatot, tompítani az összes negatív hatást, és inkább csak pozitívakat generálni mesterségesen? Főleg annak tükrében, ami a végkifejlet lett ebben a bökött harmadik részben.

Komolyan ennyire bökött vagyok, hogy nem értem? A végkövetkeztetéshez a sok hülye okos VESZETT eljuthatott volna már az első kötet végén, megkímélhette volna a srácokat, és lehetett volna minden így… Ehelyett hagytak ennyi embert meghalni, attól a vak reménytől űzve, hogy majd az agy barázdáinak, illetve az egyes agyterületek aktivitásának/inaktivitásának mérésével megmondják, mitől jobb egyikük immunrendszere mint a másiké? Dafuq? Most akkor tudatos döntésen múlik az őrület? Aki elég határozott, és elég keményen küzd ellene, az lesz immúnis? Aki meg feladja, az nem? Eddig abban a hitben éltem, hogy a vírus és az arra való immunitás valamiféleképpen a vérrel és az antitestekkel függ össze, rohadtul nem a „szabad akarattal”, és a változókkal (illetve változókkal csak annyiban, hogy bitang erős immunrendszer erősebben harcol, emiatt meg triplán nincs értelme a végsőkig terhelni mindenféle környezeti hatással és sérüléssel a srácokat)… Szóval most le vagyok sújtva. Ez a befejezés számomra csalódás volt. Innen nézve az Útvesztő is csak egy hatalmas lufi, ami szépen kipukkant, és a második rész pedig teljesen értelmetlen lett, emiatt a harmadik miatt.

Az az érzésem, hogy akkora katyvasz lett ebből az egészből, hogy már maga Dashner se tudott kimászni belőle, ezért inkább „ledobta a bombát”, hogy „megoldja” a problémákat. Szomorú. Tényleg szomorú.
Pedig az eleje bökött jó volt, Zöldfülként könnyű volt élvezni. Így, hogy „mindent tudok”, de semmit se értek, kihívás még elfogadni is. Sajnálom.

Csak azért adok rá annyi pontot, amennyit, mert van bennem némi tudattompító nosztalgia az első rész iránt, és mert látom magam előtt Dylan O'Brien-t, és mindjárt vetkőzni fog, aki egy nagyon aranyos kissrác, a Teen Wolf-ban is szeretem.

6 pont

The Scorch Trials

"Az Útvesztő-sorozat második kötete. 
Már a sorozat nyitókötetében sem volt éppen leányálom a rejtélyes Próbák első szakasza a gyilkos Útvesztőben. A Tisztás túlélői most újabb titokzatos kalandnak, még kegyetlenebb kísérletnek néznek elébe: vár rájuk a Tűzpróba. Az Útvesztő ugyancsak szenzációs bestsellerré lett folytatásában Thomasra és társaira újabb vérfagyasztó megpróbáltatások várnak. A Föld felszínét hatalmas napkitörések jórészt felperzselték, az emberiséget megtizedelte egy halálos vírus. A fiatalok megtudják, hogy ők is megfertőződtek, ám ha kiállnak egy újabb Próbát, meggyógyulhatnak. Kalandos útjuk során nyoma vész a csapat egyetlen lány tagjának, Teresának, és a fiúk elhatározzák, hogy felkutatják, még ha ez az életükbe kerül is. Halvány fogalmuk sincs róla, micsoda elképesztő veszélyek várnak rájuk… James Dashner, a világszerte óriási sikert aratott Útvesztő-sorozat szerzője az egyik legnépszerűbb amerikai ifjúsági író. A trilógiának szánt sorozat köteteinek száma utóbb négyre nőtt, ahogy a Sziklás-hegységben élő szerző gyermekeinek száma is. Az Útvesztő és folytatása, a Tűzpróba írója amúgy nem nagy barátja a számoknak, pedig eredetileg könyvelőként dolgozott. Most viszont rendkívül hálás azért, hogy történetek írásából élhet, és úgy tartja, nála nagyobb mázlista kevés van a világon."

James Dashner The Maze Runner sorozatának második része is eljutott hozzám, és azon melegében át is rágtam magam a Tűzpróbán. Ugyanis olyan ez a könyv, mint a drog. Csak még egy oldalt, csak még egy oldalt, csak még két bekezdést, csak egy rövid fejezet... A sokadik még után azon kaptam magam, hogy a 319. oldalt falom, és már annyira közel a vége, hogy értelmetlen lenne abbahagyni. Nem is hagytam.

A regény pergő ritmusú, az izgalmat folyamatosan fenntartó akció, - tudom, unalmas, hogy örökké a Harry Potter-hez hasonlítom, de - olyasféleképpen sodró lendületű, mint a Harry Potter, az ember olvasás közben automatikusan vetíti a filmet magának, és botladoztatja a saját Minho-ját és Thomas-át a végeérhetetlen sötét folyosón, majd kilöki őket a felperzselt fennsíkra, ahol a nap a lelket is kiégeti a vándorokból. A VESZETT kísérletében újabb és újabb változókra vizsgálják a srácok reakcióit, és ezek a változók - bár az útvesztő után ezt sosem gondoltam volna - egyre halálosabbak. A fiúk túlélése a lehetetlennel, és sorozatban több hatalmas csodával határos, csak Thomas maga annyiszor volt életveszélyben, ahányszor Kína teljes lakossága eddigi történelme során összesen, és akkor a többi tisztársról még nem is beszéltünk.Hihetetlen. Közben valahogy mégis hiteles. A bökött A csapat után előkerülnek a roppancs B-k, a lányok, és előkerül egy új telepata, Aris.

A világról, és a regényben leírtak mögötti valós történésekről még mindig keveset tudni, nem hihetünk a szemünknek, és az eszünknek sem. Lehet, hogy minden hazugság. Lehet, hogy minden így igaz. Lehet, hogy, amit a tisztársak szemszögéből látunk, az a megmaradt világ. Lehet, hogy minden a kísérlet része. A sok bizonytalanság mellett egyetlen dolog tűnik bizonyosnak, az első rész nagy túlélő esélyese, az akkor még második helyre szoruló Minho szép lassan átveszi a teljes csapat irányítását, és amíg legutóbb Thomas-t jelöltem meg a változás belső indukátorának, most Minho minden cselekvés motorja. Bár erre a feladatra jelölték ki, mégsem a kijelölés állítja őt a csipet-csapat élére, hanem belső nagysága, sziklaszilárd jelleme, és erős idegei. Mindezek mellett, Thomas-hoz hasonlóan, aki ebben a történetben inkább a szív, nem a vezér, Minho is mer gyenge lenni, és ettől válik igazán szimpatikussá. Newt továbbra is abszolút kedvenc. Sose fogja elveszteni a helyét a szívemben.

Dashner leírásai még mindig hátborzongatóak, és elképesztően reálisnak érződnek. Szinte érzem a forróságot, szinte vágja a szememet a fény. A homok pereg az ujjaim között, és cuppog a talpam alatt a nyálkás, taknyos vér... Az elképzelhetetlen is elképzelhetővé válik (lásd varázstakony), és annak ellenére, hogy még mindig értelmetlen minden, a hihetetlen, felfoghatatlan borzalmak is igazsággá válnak. A harc a túlélésért egyre keményebb (és higgyétek el, ez nem fejezi ki, mennyire kemény is valójában), és olyan gyomrosokat oszt ki a könyv, amik a legvadabb rémálmomban se szerepeltek korábban. Ha Chuck miatt sírtál... Ezen a történeten zokogni fogsz.

Na és ki az, akiről még nem esett szó? Teresa. Róla ne is essék. Teljesen bökött. Ha az első részben utáltad, kedves olvasó, akkor itt meg is köpködöd majd. Nekem is nehezemre esett visszafogni magam. "Aluszikálj, Thomas" - hangzott el a nőstényördög agyából telepatikusan, és itt vágta el magát nálam végleg. Amit eztán tett, az már lófüle volt ehhez a mondathoz képest. Ez a lány egy plotty, és per pillanat émelyítően boldog vagyok, amiért nincs románc, és amiért a fülszövegnek - ismételten - köze nincs a történethez.

A belbecsről ennyit, a külcsínről pedig csak annyit, hogy mindkét borító szép, a minőség továbbra is magas, a ragasztókötés szépen tart, és elütéssel sem találkoztam, szóval a kiadó továbbra is hű magához. Ezúton is köszönöm a kedvenc könyvtárosomnak, hogy amikor kétségbeesetten ráírtam Facebookon, hogy azonnal kérem a folytatást, félretette nekem.

8.5 pont