Finding Cinderella - Helló, Hamupipőke!

Ha ma nem fogok Colleen Hoover mérgezést kapni, akkor soha. Ennyit elöljáróban. Egyébként megfigyeltétek már, hogy 3 betűből is 2 van az írónő nevében? Olyan hosszan Colleen, hogy csak a Hoover hosszabb nála... Kiejtésben legalábbis. Szerintem vicces.
Mondjuk a Hoover-ről mindig arra a hülye vígjátékre gondolok, amiben egy megkérdőjelezhető erkölcsű kamaszlány beceneve volt a Hoover, és mindenki azért hívta így, mert nagyobb teljesítménnyel dolgozott, mint az a bizonyos porszívó. Szóval ilyen őrült asszociációim vannak, és ezek mellé Colleen képes megírni egy ilyen közbeékelt novellácskát, (szerintem még a kisregény szintjét sem éri el), amiben végig kerülgetik a szexet, mint egy alsótagozatos felvilágosítókönyv?

A Finding Cinderella-nak ugyanis üzenete van. Nem feltétlenül csak az, hogy ne szexelj, hülyegyerek, mert még nem vagy elég érett, nem biztos, hogy csak az, hogy kamaszként rettenetes döntéseket hoznak az emberek, de ebből fel kell tudni állni, de azért ezeket is a szánkba rágja, jó alaposan. Szerencsére Daniel Wesley tolmácsolásában, aki kellően humoros és kellően intelligens ahhoz, hogy elfogadjuk tőle a tanácsokat.

Na de miről is szól a történet? A fülszöveg szerint erről:

"Egy véletlen találkozás a sötétben pont elég ahhoz, hogy a tizennyolc éves Daniel és a véletlenül belé botló lány szerelmet valljon egymásnak. A románc azonban feltételekhez kötött: megállapodnak, hogy csupán egy órán át tart, és csak úgy tesznek, mintha.
A hatvan perc elteltével a lány éppúgy válik köddé, mint Hamupipőke. Daniel pedig igyekszik meggyőzni magát arról, hogy a történtek csak azért látszottak tökéletesnek, mert eljátszották az egészet. Ilyen csak a tündérmesékben szokott történni, ugye.
Egy évvel és egy boldogtalan kapcsolattal később viszont már kénytelen hinni benne, hogy létezik szerelem első látásra – hiszen találkozik Six-szel, a furcsa nevű lánnyal, akinek még furcsább a személyisége. Daniel számára sajnos az igaz szerelem megtalálása nem jelent egyet a happy enddel. Sőt, talán távolabb is visz tőle.
A múlt elképesztően sötét titka vajon képes-e árnyékot vetni Daniel és Six egyetlen esélyére, hogy megmentői legyenek?"

Totális átverés, szokás szerint, aki azt gondolja, hogy azt kapja, amire a fülszöveg alapján befizetett, hatalmasat téved. Tengernyi nyálon kell átverekednie magát az egyszeri olvasónak, és rengeteg, nagyjából a könyv háromnegyedét felölelő forró csókjeleneten, mire eljutunk a tetőpontra, csak azért, hogy 5 oldallal később az egész könyv végére érjünk. Mivel egy sorozat kettő és feledik, azaz utolsó utáni része, a szálaknak össze kell érniük, és az előző két részben felgöngyölített múltbéli ügyeknek ki kell derülnie hőseink számára is, erre Hoover nagyjából fél oldalnyi időt hagy, amíg a csókolózásra szerintem legalább ötvenet.

Nem (nem csak) az arányokkal van baj, hanem a karakterekkel is, azzal együtt is, hogy imádtam Daniel-t, imádtam a szülei provokatív, pofátlan és néhol kissé pejoratívba hajló humorát. Elfogadtam Six-et olyannak, amilyen. De végig arra gondoltam, hogy bár ne ilyennek kéne elfogadnom. Ki volt ő? Mit tudtam meg róla? Annyit, hogy múltja van, egyszer egy rossz döntést hozott. Úgy állította be saját magát a történet elején, és állítása szerint úgy viselkedtek vele mások is, mintha ő lenne a város lotyója, akit bárki megkaphatott, ehhez képest összesen 5 azaz öt darab fiúval volt szexuális kapcsolata, és Daniel volt a hatodik. A szimbolikus szám, a Six... Egy olyan lánynál, akinek a valódi neve Seven Marie, és aki abban a hitben élt, hoy Daniel a hetedik lesz...  Túl sok egybeesés. Túl sok véletlen.

Az olasz titok... Utáltam az olasz titkot. De a legjobban az utolsó 3 oldalba zsúfolt „mindenki megtud mindenkiről mindent” jelenet fájt, annyira banális volt, annyira klisés.
Amikor angolul olvastam, Daniel-re valamilyen megfontolásból 5 csillagot adtam, és miatta a könyvre is, most kénytelen vagyok racionalizálni.

Illetve meg kell emlékeznem a csodálatosan gusztustalan, undorítóra PS-elt borítóról, a stockphoto láttán Madame Tussauds sírva könyörögne a receptért, hogy hogyan lehet ilyen legyalult viaszfejet készíteni...

Maximum egy erős 7/10 jár ezért.  De csak Daniel miatt.

(Ugyanitt számozott Finding Cinderella eladó, mert vélhetően többé nem veszem kézbe magyarul, így többnek érződik benne a cukor, mint eredeti nyelven.)

Cinder & Ella

Kelly Oram újabb siker?könyve, melyet a Szívzűrterápia strébereknek után nagyon vártam, főleg mivel minden kritika olyan lelkes volt. A fülszöveg is csábító volt, még úgy is, hogy tényleg egy tündérmesét ír le:

"Ella élete minden, csak nem tündérmese. Nyolc hónapja vesztette el édesanyját egy balesetben, ő pedig súlyos sérüléseket szenvedett. Most gyerekkora óta nem látott apjához meg annak új családjához kell költöznie. Mesés…
Egyvalaki tartja benne a lelket: Cinder, akivel évek óta barátok a neten, de sosem találkoztak. Ella annyit tud, hogy a srác vicces, szexi, okos, és ugyanakkora könyvmoly, mint ő. (Á, egyáltalán nem az esete…) Fogalma sincs, hogy Cinder az egyik legmenőbb hollywoodi színész, aki a kedvenc fantasyregényükből készült filmben játssza a herceget. Vajon képest a valóságban is tündérmesévé változtatni Ella életét?"

Kemény indítás… Kőkemény… Mint a „rendes” Disney mesékben. Szóval a fairy tale hangulat már az első oldalakon eldőlt, hiszen megkaptuk a kötelező szülő elvesztése kártyát. A hercegnő költözni kényszerül, és új lakhelyén (ami most egy mindennel felszerelt villa, ápolókkal tornászokkal) gonosz mostohatestvérek, gonosz mostohaanya várja .A gonosz mostohaanya ugyan fele annyira sem gonosz, mint amennyire szegény elvarázsolt Ella gondolja, de ettől még egy hatalmas pipát betehetünk a listán a tétel mellé. A gyerekét elhanyagoló/ nem ismerő/ érzelmi szempontból tehát nem is létező apa szintén pipa. Minden adott, ami a Hamupipőke-sztorihoz kell, kivéve persze az üvegcipőt, hiszen Ella olyanban soha többé nem tud majd járni.

Érdekes hibrid ez a könyv, mert felmerültek benne jó (igazán jó) gondolatok, és igazán komoly témák, és meg is tettük az első lépéseket azok szép feloldásaihoz, de közben ott ez a mérhetetlen mennyiségű cukorszirup, amivel úgy lett nyakonöntve minden, hogy az igazán fontos dolgok elsikkadtak. Semmi nincs kibeszélve (talán csak Ella az egyik gonosztesóval alakuló kapcsolata), sehol az igazi katarzis, mert mindent beborít a „szerelem gyógyító ereje”. Kelly Oram olyan súlyos problémákkal dobálózik, mint szuicid hajlam, bullying, válás, szülő halála, a hírnév átka, stb… Ezekből 2-3 is bőségesen kitöltené a könyvet, de így, hogy minden egybe lett gyúrva, a végeredmény túl tömény, túl kidolgozatlan, túl középszerű.

Cinder mindent megold, Ella talpra áll Cinder miatt…

A nevek röhejesek, és Hollywood ábrázolása is végtelenül klisés… De az arányokkal is baj van. Ella és Cinder netes csevegései és telefonbeszélgetései szuperjók, érezni a kötődést, szinte látni a szálakat, ahogy a fiatalok között szövődnek, de rettentően keveset kapunk ebből, és emiatt a boldog végkifejlet túlságosan gyors lesz, túlságosan hirtelen. Nem lesz elég mély, nem lesz eléggé igaz. A könyv legnagyobb problémája, hogy úgy próbál komoly YA regény lenni, hogy meg akar maradni a happy end-be torkolló tündérmesék szintjén, ez a két dolog viszont kizárja egymást. Vagy a való életről beszélünk, fájdalmakról, tragédiákról, súlyos sebekről, vagy a szépleány karjára próbáljuk rá a selyemkesztyűt. Átmenet, egymásba mosódás nincs.

A mellékszereplők között vannak zseniálisak (Juliette és Vivian) vannak klisék (Vivian szülei - nem is megy át emiatt a sztori a Russo-teszten) és vannak értelmezhetetlenek (Rob, aki instantbarátként jelenik meg, mintha tényleg forró vízben oldható porból keverték volna 20 mp alatt, vagy épp az apa, aki negyvenes évei végén tanulja csak meg, hogy nem a gyermeke akart megszületni, a létéért nem a nem kívánt gyerek a hibás.) A családon belüli konfliktusok főleg a mostohagenyákkal hitelesek, azokban a balhékban tényleg van feszültség, van fájdalom. Az iskolai bullying és fizikai bántalmazás egyrészről (felnőtt oldalról hálisten) kellően komolyan lett véve, de YA oldalról mégis elbagatellizálódik. Ella nem áll ki magáért, nem védekezik, csak tűr, rettenetesen sokáig. Miért kell ahhoz Cinder, hogy ez a lány megmeneküljön? Miért nem húzta ki saját magát a bajból a saját hajánál fogva? Elég erős hozzá, csak ki kellett volna nyitnia a száját.

A főszereplő lány egyrészről remek példakép, mert kemény, másfelől viszont egy papírmasé, akinek egyediségét (pedig multikulti családból származik) sajnos nem a származása, az intelligenciája, a humora, vagy épp a hobbija adja, hanem az a baleset… Mindent megtudunk Ella-ról, korrekten fel van építve, mégis papírízű… Mégis kétdimenziós marad. Ella minden tinilányok minden fájdalma könyvbe gyúrva, és annyi tragédia egyben, ami már nem működik.
Cinder gondolataiból sokkal kevesebbet ismerhetünk meg a könyvben, megint gond van tehát az arányokkal. Amit látunk belőle, az alapján ismét azt kell mondanom, hogy annyira tökéletes az elnyomott szépfiú, hogy nem is létezik. Nehéz kedvelni, vagy álompasinak tartani, ha az ember tudja, hogy „ilyen állat pedig nincsen is”. Kevés a konfliktusa, kevés a valósága… Arra ma már nem lehet férfi főhőst felhúzni, hogy valaki egoista, jóképű, és a tökéletes nő miatt azonnal lemegy kutyába.

Tehát a Cinder és Ella sok szempontból csalódás volt számomra, bár voltak nagyon szép jelenetek, nagyon szerethető párbeszédek benne. Juliette jellemfejlődése is szuper, adtam is rá pontot, és a nagy felismerés pillanata, mikor Ella és Cinder is levetik a maszkjukat, szintén vicces volt. "Mondd, hogy autó". (Tudom, rossz példa, de a Big Brother első magyar évada jutott eszembe, amikor Horváth Zsanett th-zott minden t-vel végződő szóban, és utána hónapokig viccelődött azzal a fél ország, hogy Zsanett, mondd, hogy Margit híd. Margitthh híd.) Szóval az "oottó" rendkívül édes volt. Ott nagyon szerettem Ella-t.

De a történet vége agyoncsapott mindent, a cukormáz meleg vizeletként csorgott végig az addigi eseményeken, és a nagy pofon valamint a nagy feloldás röhejessé torzította az addig kellemes, bizsergető vagy épp elszomorító momentumokat. Ettől függetlenül megvenném egy kiskamasznak, kamasznak (megvettem magamnak is), mert egy olvasást mindenképpen megér.

A borító brutálisan, fájdalmasan rossz, Cinder tipikus kis kakadufrizurás nyálgépnek, Ella pedig photoshopba fejelt szupermodellnek tűnik rajta. Ezen a kompozíción pedig csak tovább ront az üvegcipő. Semmi titokzatosság, semmi sejtelmesség, és a könyv hangulatához sem illik. tudom, az eredeti is majdnem ez volt, csak tükrözték a cipőt, de ebben lehettek volna kreatívabbak, ha már Oram előző könyvénél is mertek változtatni.

A könyv egyébként tartós és szép, a borító nem szakad, nem gyűrődik, a sarkánál se akar kettéválni, sokadik olvasásra sem. De hát a Móra kiadó is régi motoros már ebben, pontosan tudják, hogy tisztességes munkát kell kiadniuk a kezük közül.

7  pont

A halál szerelmese

"Moszkvában működik egy titokzatos társaság: a Halál Szerelmesei, melynek tagjai egymás után vetnek véget saját életüknek. Meggyőződésük ugyanis, hogy a földi élet csak büntetés: szabadulni kell tőle. S bár ez a büntetés ideiglenes, tilos önkényesen megszakítani – az áhított öngyilkosságot csak az követheti el, aki megkapta a Halál hívó jelét. A társaság tagjai türelmetlenül várják a jeleket, s a szerencsés kiválasztott azonnal végez magával – csak egy búcsúverset ír még előtte. 
Mása Mironova egy unalmas vidéki városból költözik Moszkvába a szerelmese kedvéért, s hamarosan ő is a titkos társaságban találja magát. Most végre csupa izgalom az élete. S minden még izgalmasabbá válik, amikor Eraszt Fandorin – álnevén Gendzsi herceg – is csatlakozik a klubhoz. Senki nem sejti róla, hogy ő nem a dekadens moszkvai értelmiségiek egyike, hanem nyomozó – bár moszkvai hivatalos karrierjével már felhagyott –, aki mindenáron ki akarja deríteni, ki és mi célból veszi rá ezeket az idealista fiatalokat az öngyilkosságra. 
Borisz Akunyin krimisorozatának újabb kötetében Fandorin, a zseniális nyomozó új oldaláról mutatkozik be – megváltoztatta a nevét, remekül tud haikut írni, éppen új távolsági és sebességi rekordot készül felállítani háromkerekű automobiljával, de mindezeknél fontosabb, hogy ezúttal minden hivatali kötelezettség nélkül, a dekadens eszmékbe bódult fiatalok iránti együttérzésből kockáztatja életét…"

Kemény borítós, az Európa Kiadóhoz méltóan szép, letisztult borítójú könyv, ami - küllemét tekintve - remekül illeszkedik a Fandorin sorozatba. Tetszett a koncepció, és a fülszöveg is csábítónak ígérkezett, a könyvet olvasva mégis csalódnom kellett... A szép külső most középszerű, vontatott, mondhatni unalmas belsőt takart. 

Alapvetően 4 különböző stílust elegyítve született meg ez a regény, bulvárcikkek adják a felvezetést, és a fűszert az egymást követő tragédiák sorára, egy ostoba kislány irodalminak szánt, de inkább nevetséges naplója a tökéletesen hiteltelen, idealizált, hazug ábrázolása az eseményeknek, egy ügynök főnökének tett jelentései mutatják meg a majdhogynem hiteles képet, és végül ott vannak a "szimpla leírások", az egyszerű történetmesélés, amikor maga az író narrál, és ő próbálja megértetni az olvasóival, mi is történik. A bulvárcikkek és az ügynöki jelentések nagyon tetszettek, és teljesen be is szippantott a könyv ezeknél a nézőpontoknál, azonban Columbina halálosan ostoba sorai oldalanként reszeltek le rólam egy-egy IQ-pontot. Azt a nőt szívem szerint a megjelenésétől számított 3. oldalon szúrtam volna szíven egy kalaptűvel, naivitása, nagyravágyása, hóbortjai, és általános debilitása ugyanis teljesen kikészített. 

Na de nézzük a történetet... A fiatal, ostoba Mása Mironovna (vagy valami hasonló nevű igazából mindegy is) az isten háta mögött harminchárommal találkozik egy ifjú diákkal, aki elrabolja a szívét. A lány megszökik a szüleitől, addigi életéből, követi a fiút Moszkvába, ahol immáron Columbina-ként, a végzet asszonyaként kíván megjelenni. Befest egy kis siklót, hogy kobrának hazudhassa, átalakítja a ruháit, melyek révén csak még nevetségesebb, még szánalmat ébresztőbb lesz, mint korábban. Ő azonban végre "valakinek" érzi magát, és mint femme fatale vonul be Petya karján Prospero dózse titkos helyére, ahol gyülekeznek a halál szerelmesei. A dózse egy hazug szemfényvesztő, mindemellett egy vén kujon, egy erőszaktevő hipnotizőr, és egy rendkívül beteg elméjű, ebből fakadóan rendkívül veszélyes ember. A köré gyűlő kis társaság minden tagja sérült valamilyen módon, de a legbugyutább közöttük minden bizonnyal Columbina. A kör tagjai a halált várják vőlegényül/menyasszonyul, és ha megkapták a jelet, eldobják maguktól az életüket. Ekkor a megüresedő helyre a kör új tagot vesz fel. Tehát soha véget nem érő öngyilkossági hullám ígéretét hordozza, ezért mielőbb fel kell számolni, el kell pusztítani, és ki kell húzni a vezetője méregfogát. Ezt a feladatot vállalja magára Fandorin, akinek eleinte nincs tudomása arról, hogy más "árulók" is tagjai a körnek, hogy nem csak ő dolgozik a dózse ellen. 

Egy rettentően elcsépelt poénnal akartam indítani, el szerettem volna mondani, hogy ez a regény oroszokról szólt (haha), de aztán meggondoltam, mert pont annyira szólt oroszokról, mint amennyire nem. Pont annyira regény, mint amennyire nem, és pont annyira krimi, amennyire nem. 
Néhol megdöbbentően vontatott, Fandorin is csak passzív szemlélője az eseményeknek, nem alakítója, pedig újabb és újabb tragédiák követik egymást. A dózse sorra rontja meg a fiatal lányokat, köztük Columbina-t is, aki nem csak ártatlanságát, de maradék józan eszét is elveszti a történet előrehaladásával.  A krimiszál elnagyolt, a művészieskedés túl sok. Ennyit nem bírt el ez a soványka történet. 

Akunyin remekül ábrázol, szinte bármit, kivéve a vakszerencse által az emberek útjába sodort véletleneket. Az nem igazán megy neki, ebben a könyvben mégis abból próbált összezsúfolni jó párat, a hitelesség épp ezért szenved csorbát. A dózse annyi minden egyszerre, hipnotizőr, kémikus, mondhatni alkimista, élvhajhász, értelmiségi, koszorús költő, avatott irodalomkritikus... Annyi szerepet akar betölteni, s annyi szerepben bukik el csúfosan. Gendzsi herceg látja Prospero újabb és újabb bukását, de az egymást csak nevetséges álneveiken ismerő körtagok istenítik a vén bolondot. 

A fülszöveg és a letisztult borító sajnos becsapott, azt hittem többet, jobbat kapok majd. Persze magával a regénnyel nincs gond, szórakoztató, kellemes, csak többet ígért annál, amit nyújtani tudott. Főleg a lezárással van gondom, senkiről nem derül ki semmi a továbbiakban. Nem tudni, mi lesz a túlélők sorsa... Ez pedig súlyos hiányosság. 

7 pont