A halál szerelmese

"Moszkvában működik egy titokzatos társaság: a Halál Szerelmesei, melynek tagjai egymás után vetnek véget saját életüknek. Meggyőződésük ugyanis, hogy a földi élet csak büntetés: szabadulni kell tőle. S bár ez a büntetés ideiglenes, tilos önkényesen megszakítani – az áhított öngyilkosságot csak az követheti el, aki megkapta a Halál hívó jelét. A társaság tagjai türelmetlenül várják a jeleket, s a szerencsés kiválasztott azonnal végez magával – csak egy búcsúverset ír még előtte. 
Mása Mironova egy unalmas vidéki városból költözik Moszkvába a szerelmese kedvéért, s hamarosan ő is a titkos társaságban találja magát. Most végre csupa izgalom az élete. S minden még izgalmasabbá válik, amikor Eraszt Fandorin – álnevén Gendzsi herceg – is csatlakozik a klubhoz. Senki nem sejti róla, hogy ő nem a dekadens moszkvai értelmiségiek egyike, hanem nyomozó – bár moszkvai hivatalos karrierjével már felhagyott –, aki mindenáron ki akarja deríteni, ki és mi célból veszi rá ezeket az idealista fiatalokat az öngyilkosságra. 
Borisz Akunyin krimisorozatának újabb kötetében Fandorin, a zseniális nyomozó új oldaláról mutatkozik be – megváltoztatta a nevét, remekül tud haikut írni, éppen új távolsági és sebességi rekordot készül felállítani háromkerekű automobiljával, de mindezeknél fontosabb, hogy ezúttal minden hivatali kötelezettség nélkül, a dekadens eszmékbe bódult fiatalok iránti együttérzésből kockáztatja életét…"

Kemény borítós, az Európa Kiadóhoz méltóan szép, letisztult borítójú könyv, ami - küllemét tekintve - remekül illeszkedik a Fandorin sorozatba. Tetszett a koncepció, és a fülszöveg is csábítónak ígérkezett, a könyvet olvasva mégis csalódnom kellett... A szép külső most középszerű, vontatott, mondhatni unalmas belsőt takart. 

Alapvetően 4 különböző stílust elegyítve született meg ez a regény, bulvárcikkek adják a felvezetést, és a fűszert az egymást követő tragédiák sorára, egy ostoba kislány irodalminak szánt, de inkább nevetséges naplója a tökéletesen hiteltelen, idealizált, hazug ábrázolása az eseményeknek, egy ügynök főnökének tett jelentései mutatják meg a majdhogynem hiteles képet, és végül ott vannak a "szimpla leírások", az egyszerű történetmesélés, amikor maga az író narrál, és ő próbálja megértetni az olvasóival, mi is történik. A bulvárcikkek és az ügynöki jelentések nagyon tetszettek, és teljesen be is szippantott a könyv ezeknél a nézőpontoknál, azonban Columbina halálosan ostoba sorai oldalanként reszeltek le rólam egy-egy IQ-pontot. Azt a nőt szívem szerint a megjelenésétől számított 3. oldalon szúrtam volna szíven egy kalaptűvel, naivitása, nagyravágyása, hóbortjai, és általános debilitása ugyanis teljesen kikészített. 

Na de nézzük a történetet... A fiatal, ostoba Mása Mironovna (vagy valami hasonló nevű igazából mindegy is) az isten háta mögött harminchárommal találkozik egy ifjú diákkal, aki elrabolja a szívét. A lány megszökik a szüleitől, addigi életéből, követi a fiút Moszkvába, ahol immáron Columbina-ként, a végzet asszonyaként kíván megjelenni. Befest egy kis siklót, hogy kobrának hazudhassa, átalakítja a ruháit, melyek révén csak még nevetségesebb, még szánalmat ébresztőbb lesz, mint korábban. Ő azonban végre "valakinek" érzi magát, és mint femme fatale vonul be Petya karján Prospero dózse titkos helyére, ahol gyülekeznek a halál szerelmesei. A dózse egy hazug szemfényvesztő, mindemellett egy vén kujon, egy erőszaktevő hipnotizőr, és egy rendkívül beteg elméjű, ebből fakadóan rendkívül veszélyes ember. A köré gyűlő kis társaság minden tagja sérült valamilyen módon, de a legbugyutább közöttük minden bizonnyal Columbina. A kör tagjai a halált várják vőlegényül/menyasszonyul, és ha megkapták a jelet, eldobják maguktól az életüket. Ekkor a megüresedő helyre a kör új tagot vesz fel. Tehát soha véget nem érő öngyilkossági hullám ígéretét hordozza, ezért mielőbb fel kell számolni, el kell pusztítani, és ki kell húzni a vezetője méregfogát. Ezt a feladatot vállalja magára Fandorin, akinek eleinte nincs tudomása arról, hogy más "árulók" is tagjai a körnek, hogy nem csak ő dolgozik a dózse ellen. 

Egy rettentően elcsépelt poénnal akartam indítani, el szerettem volna mondani, hogy ez a regény oroszokról szólt (haha), de aztán meggondoltam, mert pont annyira szólt oroszokról, mint amennyire nem. Pont annyira regény, mint amennyire nem, és pont annyira krimi, amennyire nem. 
Néhol megdöbbentően vontatott, Fandorin is csak passzív szemlélője az eseményeknek, nem alakítója, pedig újabb és újabb tragédiák követik egymást. A dózse sorra rontja meg a fiatal lányokat, köztük Columbina-t is, aki nem csak ártatlanságát, de maradék józan eszét is elveszti a történet előrehaladásával.  A krimiszál elnagyolt, a művészieskedés túl sok. Ennyit nem bírt el ez a soványka történet. 

Akunyin remekül ábrázol, szinte bármit, kivéve a vakszerencse által az emberek útjába sodort véletleneket. Az nem igazán megy neki, ebben a könyvben mégis abból próbált összezsúfolni jó párat, a hitelesség épp ezért szenved csorbát. A dózse annyi minden egyszerre, hipnotizőr, kémikus, mondhatni alkimista, élvhajhász, értelmiségi, koszorús költő, avatott irodalomkritikus... Annyi szerepet akar betölteni, s annyi szerepben bukik el csúfosan. Gendzsi herceg látja Prospero újabb és újabb bukását, de az egymást csak nevetséges álneveiken ismerő körtagok istenítik a vén bolondot. 

A fülszöveg és a letisztult borító sajnos becsapott, azt hittem többet, jobbat kapok majd. Persze magával a regénnyel nincs gond, szórakoztató, kellemes, csak többet ígért annál, amit nyújtani tudott. Főleg a lezárással van gondom, senkiről nem derül ki semmi a továbbiakban. Nem tudni, mi lesz a túlélők sorsa... Ez pedig súlyos hiányosság. 

7 pont