Már akkor beleszerettem ebbe a könyvbe, amikor még csak az ominózus piros borítót láttam. A fülszöveget sem kellett elolvasnom, hogy tudjam, ezt a könyvet meg kell szereznem. Úgy éreztem magam a borítóra pillantva, mint amikor gyermekkoromban először autóztunk át éjszaka az Alagúton, és a vörös-arany fények elborítottak mindent. Mágikus volt, tényleg varázslatos. Aztán a borítóról eszembe jutott még az Egy különc srác feljegyzései utolsó jelenete: We are infinite... És rájöttem, hogy még mindig menthetetlen álmodozó vagyok.A Will Grayson, Will Grayson is olyan történet, aminek az utolsó oldalán egy szereplőnek ki kellene mondania, vagy legalább nekem, olvasónak, ki kellene mondanom, hogy: And in this moment I swear: we are infinite.
De mi is ez a történet? Bemásolhatom a fülszöveget, de semmit nem fog elárulni a valódi sztoriról, főleg mivel köze nincs ahhoz. Sajnos. És egyben hálisten.
"Egy hideg estén Chicago legelhagyatottabb sarkán Will Grayson belebotlik… Will Graysonba. Két tinédzserfiú ugyanazzal a névvel, akik eddig külön utakon jártak, most belekezdenek valami újba, valami váratlanba, ahol két szív egymásra talál egy középiskolai musicaldarabban."
Will és Will valóban találkoznak Chicagó-ban, de hogy ők kezdenének együtt bármibe? És hogy van-e ebben a könyvben két egymásra találó szív, hát, az igazából nem a könyv, sokkal inkább a jövő távoli zenéje...
Furcsa a viszonyom John Green-nel, mert értem is meg nem is, szeretem is meg nem is, David Levithan-nal pedig már szemezünk egy ideje, de még nem kezdtünk bele semmi komolyabba. Szóval merész vállalás volt a részemről a Will & Will, mert bár két Will Grayson-ról akartam olvasni, m.w.g. a történet közepén eltűnt, és átadta a helyét a mindent elborító, klisés, melegparódia Tiny Cooper-nek, akit ugye sikerült Mininek fordítani.
Szóval a Will & Will nem a 2 Will, hanem Mini Cooper könyve, aki nem csak m.w.g. hanem a mindig kisbetűs will grayson életébe is beszivárgott, majd átvette az uralmat felette. Minden annyira magától értetődő, ha Mini Cooper-ről van szó, minden annyira egyszerű. Akartam, őrülten akartam, hogy Isaac az legyen, aki, és majd beleszakadt a szívem, amikor Maura elárulta a legjobb barátját… Megszerettem mindkét Will Grayson-t, és megszerettem ezt a történetet is, annak ellenére, hogy legalább annyira nem vicces, mint amennyire nem komoly. Nem tudom eldönteni, hogy poénból írták, a maguk szórakoztatására, vagy tényleg azért, hogy engem szórakoztassanak (és úristen milyen sekélyes, egyszerű, röhejes, kiszámítható, és éretlen vagyok, ha engem ez szórakoztat, de TÉNYLEG szórakoztatott). Fogytak a lapok, Mini újra és újra átírta azt az idióta musicalt, m.w.g. identitásválsága odáig súlyosbodott, hogy hazament még az iskolából is. kisbetűs will grayson depressziója pedig mindent, de mindent tönkretett.Lapoztam és lapoztam és egyszer csak vége lett. Nem is értettem, hogy lehet valaminek ÍGY vége, de a kinyilvánításokon akkorát röhögtem, hogy azonnal elmúlt a haragom. Nem ígérem, hogy ha fiam lesz, Will Grayson-nak fogom hívni, érthetó okok miatt itt Magyarországon vélhetően Will-nek sem… De még gondolkozom a probléma megoldásán. Na meg azon is, hogy hogy került ide a macska. Schrödinger macskája.
Nem hibátlan könyv a két will története, sőt, kismillió gyermekbetegségtől szenved, és a karakterfejlődés helyett is inkább visszafejlődést kapunk, mégis... A sok negatívum ellenére is...Van ebben a sztoriban valami, ami elsodor, valami, ami arra motivál, hogy oldalról oldalra haladj tovább, hogy szeress bele mindkét Will Grayson-ba, igen, a melegbe is, sőt, főleg belé... Hogy fogadd el Mini Cooper-t, és meg akard nézni azt az ostoba musicalt, ami annyira rossz, hogy már majdnem jó. Hogy akarj Jane lenni, ha csak percekre is. Akarj ilyen barátokat. Hogy akarj annyira igaz lenni, amennyire ez a könyv igaz. (Még ott is, ahol nyilvánvalóan hazug.)
10 pont
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése