The Death Cure

James Dashner megölte az illúzióimat, megölte a "királyt", és ami ennél sokkal nagyobb baj, megölte ezt a sorozatot is. Úgy tűnik, hogy egy, azaz egy rész volt benne, annyit tudott értékelhetően kiadni magából, az elsőt, az Útvesztőt, és bár a másodiknál még reménykedtem, most végleg elhagyott a hitem.

Hé ott! Mr. Dashner! Ha csak egy jó története van, de az bökött jó, akkor elég ám egy könyvet írni, nem kell belőle trilógia! 

Az az első, az kérem tisztelettel, annyira jó volt, hogy kár volt mindazzal, ami utána jött, elrontani. Mert itt most az történt. A tejszínhabos karamellás jegeskávéra a második részben szórt egy kis babot meg némi hányásízű Bogoly Berti-féle mindenízű drazsét, majd most a harmadik részben meghintette porított csótánnyal, és a biztonság kedvéért némi illékonyra varázsolt patkánymérget is kevert bele, hogy az is beledögöljön, aki egyébként nem óhajtotta meginni ezt a szart, csak beleszagolt. A Halálkúra története egy kalap szart nem ér, sajnos. Kezdjük ott, hogy nincs is történet, csak összevisszaság, amitől az olvasó nem győzi kapkodni a fejét. Kik jöttek? Mi van? Miért lehet bízni bennük? Mi volt ez az egész? És ha ez volt a vége, akkor miért volt a második rész? Miért nem ugrottunk ide rögtön az első után? És mi az, hogy a VESZETT jó? És ez mi volt? És Brenda? És Teresa? És hol az a Thomas, akit szerettünk? És most őszintén, mi a bökött volt ez?

A fülszöveg szerint ennek kellett volna történnie:

"A Tűzpróba után úgy tűnik, az őrült hajszának vége. De Thomas biztos benne, hogy nem bízhat a VESZETT-ben. Hiába állítják, hogy nincs több megtévesztés, hogy a Próbák nyomán már minden szükséges információt megszereztek, és most Thomas és társai visszakaphatják az emlékeiket, hogy végrehajthassák az igazi küldetésüket. A csapat tagjaitól várják ugyanis, hogy létrehozzák az emberiséget fenyegető halálos vírus ellenszerét. Csakhogy Thomas sokkal több mindenre emlékszik, mint a VESZETT vezetői hinnék. Hazugságokkal többé nem mennek semmire. Ám a dermesztő igazság jóval veszélyesebb, mint azt Thomas valaha gondolta volna. A csapat újabb gyilkos kalandra vállalkozik, hogy kifürkéssze a VESZETT legnagyobb titkát. Menekülésük során tomboló Buggyantakkal és profi fejvadászokkal kell megküzdeniük, majd egy titkos szervezet csap le rájuk. Milyen árat kell fizetniük azért, mert a saját kezükbe vették a sorsukat? Túlélheti-e vajon bárki a Halálkúrát?"

Ehhez képest mi történt? Thomas köszöni szépen, de nem kér az emlékekből. Az a fiú, aki az első részben majdnem megöleti magát a Siratókkal, csak, hogy emlékekhez jusson, most komolyan nem kér az igazságból? Nem akarja tudni, ki vagy mi ellen kell harcolnia? És csak azért nem akarja tudni, mert fél szembesülni azzal, mekkora szemétláda volt korábban, amikor a VESZETT-nek dolgozott? Ehh.... Thomas semmitől sem fél. Legalábbis az előző kötetekben nem félt. Önmagától sem. Az a Thomas, akit én látok magam előtt, pontosan tudta volna, hogy mivel kisgyerekként került a VESZETT karmai közé, mivel zsarolták, fenyegették, majd agymosáson esett át, semmiért sem lehet felelősségre vonni. Ő is csak áldozat. Az a Thomas, akit én ismerek és szeretek, bátran nézett volna szembe a múltjával, nem menekült volna el a valóság elől. Úgy látszik Dashner és én más Thomas-t ismerünk.
Minden szereplő kifordult magából, a random beemelt újak épp úgy, mint a régiek. Minő meglepetés, megint átverték a srácokat, és valaki, akit barátnak hittek, ismét a VESZETT embere. Minő meglepetés, megint mindenki életveszélyben van, újra és újra kapják a negatív hatásokat, lövések, áram valamiféle bizarr gránátvetőből, tűz valamiféle bizarr gránátvetőből, ütések fejre, testre, mindenhová... És mindegyikük túlél, és mindegyikük megy tovább. Ha még valamiféle bökött supermanek lennének, akkor meg is érteném, de ezek itt emberek. KAMASZOK. És bár Thomas szorgalmasan ájuldozik, mint egy szűzlány az 1800-as évek Angliájában, akinek megcsókolták a csuklóját, de sosem lesz komolyabb baja. SOSEM. Lövés? Kialussza. Agyrázkódás? Azt is. Gázmérgezés? Azt is. Fertőzés? Egy nap alatt. Félig agyonverik? Csak megrázza magát, és fut tovább. Már az előző kötetnél írtam arról, hogy túl sok ilyen epizódot zsúfolt a könyvbe Dashner... Na ha ott sokat mondtam, akkor itt most nem is biztos, hogy fogok rá szót találni. Ez már sokszor tíz a huszonnegyediken. Nem hihető. Nem érdekes. Nem jó.
Minho sem önmaga már, hova lett az a határozott, de szerethető fickó, akit az első részben megismertünk? Hova? Ki ez a pukkancs bököttkalap, akinek a világvége közben is csak arra van gondja/ideje/energiája, hogy másokat bökögessen?
Menekülni kellene a VESZETT elől, épp csak lerázták őket, tán ha fél perc előnyük van, és Minho és Newt nekiáll verekedni? TÉNYLEG? De most tééééééényleg? Fogtam a fejemet, és kapartam le az arcomról a bőrt, mert erre nem, ismétlem nem lehet magyarázat az, amit Newt-ról megtudtunk. Lehet, hogy a kitörés hatott mindenkire, így vagy úgy, de Newt nem hülye. A legértelmesebbek egyike. A dolog megint nem hiteles.

És Teresa. Oké, utáltam, sőt, szerintem a világon mindenki utálta, kivéve Thomas-t, de miért kellett ennyire a perifériára lökni? Már mellékszereplőnek sem mondanám, annyira jelentéktelenné vált, és egyszerűen értelmezhetetlen volt a nagy visszatérése... Miért kell hőst csinálni abból, akit előtte nullára épített le az író? Ha drámai, vagy nagyon jelentős pillanatként akarta volna eladni Teresa önfeláldozását, akkor arra kellett volna törekednie, hogy minél többet legyen színen, minél jobban meggyűlöljük, hogy a végén akkora pofont kapjunk, amekkorát még soha.

Na meg... Ha a kitörést gyorsítják a változók, akkor miért kellett a kontrollcsoport tagjait ugyanannyi impulzussal támadni mint az immúnisakat? Mi ebben a logika? Utána kiemelték volna őket a csoportból? Egyesével? Miért nem lehetett védeni a csapatot, tompítani az összes negatív hatást, és inkább csak pozitívakat generálni mesterségesen? Főleg annak tükrében, ami a végkifejlet lett ebben a bökött harmadik részben.

Komolyan ennyire bökött vagyok, hogy nem értem? A végkövetkeztetéshez a sok hülye okos VESZETT eljuthatott volna már az első kötet végén, megkímélhette volna a srácokat, és lehetett volna minden így… Ehelyett hagytak ennyi embert meghalni, attól a vak reménytől űzve, hogy majd az agy barázdáinak, illetve az egyes agyterületek aktivitásának/inaktivitásának mérésével megmondják, mitől jobb egyikük immunrendszere mint a másiké? Dafuq? Most akkor tudatos döntésen múlik az őrület? Aki elég határozott, és elég keményen küzd ellene, az lesz immúnis? Aki meg feladja, az nem? Eddig abban a hitben éltem, hogy a vírus és az arra való immunitás valamiféleképpen a vérrel és az antitestekkel függ össze, rohadtul nem a „szabad akarattal”, és a változókkal (illetve változókkal csak annyiban, hogy bitang erős immunrendszer erősebben harcol, emiatt meg triplán nincs értelme a végsőkig terhelni mindenféle környezeti hatással és sérüléssel a srácokat)… Szóval most le vagyok sújtva. Ez a befejezés számomra csalódás volt. Innen nézve az Útvesztő is csak egy hatalmas lufi, ami szépen kipukkant, és a második rész pedig teljesen értelmetlen lett, emiatt a harmadik miatt.

Az az érzésem, hogy akkora katyvasz lett ebből az egészből, hogy már maga Dashner se tudott kimászni belőle, ezért inkább „ledobta a bombát”, hogy „megoldja” a problémákat. Szomorú. Tényleg szomorú.
Pedig az eleje bökött jó volt, Zöldfülként könnyű volt élvezni. Így, hogy „mindent tudok”, de semmit se értek, kihívás még elfogadni is. Sajnálom.

Csak azért adok rá annyi pontot, amennyit, mert van bennem némi tudattompító nosztalgia az első rész iránt, és mert látom magam előtt Dylan O'Brien-t, és mindjárt vetkőzni fog, aki egy nagyon aranyos kissrác, a Teen Wolf-ban is szeretem.

6 pont