Egy könyv, amely kamaszokról szól – kamaszoknak és örökifjú olvasóknak, akik szeretnék a Tisztásra furcsa körülmények között érkező fiúkkal együtt megfejteni az Útvesztő rejtélyét; akik szívesen csatlakoznának az önellátó közösséget alkotó srácokhoz a hatalmas falak között elterülő Tisztáson; akik vállalnák, hogy a Futárokkal együtt feltérképezik a falak mögött található labirintust, hogy a Tisztás lakói a hosszú – némelyiküknek már két éve tartó – fogság után végre kiszabadulhassanak. De vigyázzunk, ez a kaland veszélyes vállalkozás!"
Ezzel a fülszöveggel harangozták be a The Maze Runner sorozat első kötetét, ami meglepő módon a The Maze Runner - Az útvesztő címet kapta. Amikor olvasni kezdtem, nem voltam teljesen Zöldfül, ugyanis a filmet sikerült elcsípnem korábban. Ha őszinte akarok lenni, a film érdeme, hogy a könyv lényegesen előrébb került a várólistámon, mert bár megjelenése óta tervezgettem, hogy amint időm/kedvem lesz, beszerzem legalább az első kötetet, és bepróbálkozom vele, de amint megláttam, hogy száguldozik Dylan O'Brien azok között a falak között, azonnal rám tört a vágy... Tudtam, hogy ezt olvasnom KELL, most azonnal. Aztán persze közbejött az élet, főleg a második film (ami kicsit el is bizonytalanított, szerintem kevésbé lett jó, mint az első), de mikor a kedvenc könyvtárosom rám írt Facebookon, hogy megvette a könyvtárnak a teljes sorozatot, mégis jelnek éreztem. Kocsiba ugrottam, és fél óra múlva már itthon lapozgattam az első részt.
A filmes borító gyönyörű, remekül ábrázolja a könyv hangulatát, szépek a színei, tetszik a belőle sugárzó lendület, és kétségbeesés. Jó váltás volt. Az eredeti inkább valami ostoba gyerekfeladványra emlékeztetett, amiben meg kell találni, hogy jut az egér a sajthoz. Ez sokkal baljóslatúbb.
A puha borító ellenére a papír minőségi, alaposabb lapozgatás után sem akarnak szökni a ragasztókötött lapok, erőteljesebb fogdosás után sem tűnik úgy, hogy bármi bármilyen irányba szakadni akarna. A lapok nem átlátszóak, nem WC-papír jellegűek. Tényleg polcra kívánkozó, szép könyv tehát, melyben kimondottan figyeltek arra, hogy a belbecs a külcsínhez igazodjon. A szerkesztés szép, igényes, elütést talán egyet sem találtam, vagy ha igen, annyira jó volt a tartalom, hogy nem akadtam fenn rajta.
A fordítás szerintem jól sikerült (félig elolvastam angolul is, hogy erről meggyőződhessek) remekül visszaadja a szlengszavak és a fiúk által alkotott szavak hangulatát és jelentését a magyar verzió. Igényes munka. A kiadó minden dicséretet megérdemel, mert láthatóan komolyan vették a fiatal olvasókat is, nem nézték hülyének a kamaszokat. Riszpekt nekik.
A történet pedig... Ha azt mondanám, hogy ezerszer jobb, kifejezőbb, mélyebb mint a film, akkor még mindig nem mondtam semmit. 361 oldalon keresztül olvashatjuk a srácok kitörésének sztoriját, és egyetlen olyan részt nem tudnék mondani, ami unalmas, vontatott, vagy éppen nyögvenyelős lett volna. Bár egyes szám harmadik személyben íródott, tehát nem Thomas gondolatait, belső monológjait követhetjük nyomon, és nem az ő szemén át látjuk a világot, hanem a valós helyzetet írja le Dashner, mégis úgy érezni, hogy Thomas szemszögéből vizsgál mindent. (Kicsit emlékeztet a Harry Potter-re emiatt, ott sem Harry narrál, de valahogy úgy épül köré az egész, mintha mégis ő mesélne.) Dashner - hasonlóan Rowling-hoz - néha csal is kicsit, egy-két kósza gondolatot becsempész a sorok közé, egy-két dőlt betűs betekintést enged Thomas fejébe.
A fülszöveg már önmagában spoileres, mégsem árul el semmit arról, mi is várja az olvasót. Egy kis Legyek ura-hangulat, zárt térbe helyezett csoport, egy kis Kocka-utóérzés, rendkívül sokféle karakterű/eltérő jellemű kamaszfiúk tucatjai, akik meghatározott rend szerint próbálják élni ezt a börtön-életet. Dashner nem fél bántani a szereplőket, hullanak is rendesen (erről valamiért a Fűrész jutott eszembe) A megmaradtak brigádokba rendeződnek, foglalkozások szerint, sajátos hierarchiát építenek, melyben a takarítók (lögybölők) sokkal lejjebb helyezkednek el, mint a kiutat keresők (futárok). A srácok (hasonlóan a börtönszlenghez) sajátos szókincsből gazdálkodva beszélgetnek, sajátos módon káromkodnak, saját maguk alkotta fogalmakat használnak, hogy definiálni tudják a körülöttük levő őrületet, a világnak ezt a mesterséges szeletét. Thomas utolsó fiúnak (és utolsó előtti embernek) kerül közéjük, a több év alatt már remekül kialakult rendszerbe érkezik, ahova - ez már az első napon kiderül - képtelen beilleszkedni. Egyértelmű, hogy azért tették ide, hogy megbolygassa a rendszert, megváltoztassa a srácok életét. Hiszen Thomas nem fél, ahogy a többiek, nem bizonytalan, ahogy mások, és nem hallgat, pedig a szabályok szerint hallgatnia kéne. Válaszokat keres, és nem áll le addig, amíg azok legalább egy részét nem kapja meg. A fülszöveg egy másik - alternatív változatában - Teresa-t (a Thomas után érkezett egyetlen lányt) jelölik meg a változás okában, de szerintem ez nem igaz. A változás Thomas.
(Míg a filmben Teresa hoz valami rendkívül fontosat, az ellenszert, a könyvben az kezdettől fogva a fiúk rendelkezésére áll, tehát a lány szerepe a könyvben lényegesen kisebb, és mivel a könyv bő felét kómában tölti, sokkal kisebb hatással tud lenni a szereplőkre, és magára Thomas-ra is.)
A könyv egyszerre posztapokaliptikus disztópia, egyszerre YA fantasy-dráma, és misztikus thriller, némi természetfelettivel fűszerezve. Egyszerre van meg benne a korlátok közül kiszabaduló tudomány és a fiatalok közti belső ellentétek okozta feszültség, valamint az ismeretlentől és a megismeréstől való bénító félelem. Az útvesztő nappal - nyitott állapotában is - rémisztő, éjszaka pedig maga az életre kelt borzalom, és bizonyos jelenetekben kifejezetten olyan, mintha valóban élne. Miközben mindent mechanika mozgat, még az élő szövetre épült siratókat is, a srácoknak fogalmuk sincs, ki vagy kik tették őket oda.
A történet végére persze egy-két kérdésre választ kapunk. Kiderül a hogyan, nagyrészt a miért is. Megtudjuk, kik az Alkotók, és azt is, mi köti össze Thomas-t és Teresa-t, de a valamiképpeni lezárás ellenére is olyan cliffhangerrel ér véget a regény, hogy a falat kapartam abban a 3 napban, amíg a könyvtár nyitására vártam.
A karakterek - nagyrészt - zseniálisak, Thomas sokkal szimpatikusabb itt, mint a filmben - pedig ott is beleszerettem kicsit-, Newt sokkal fontosabb szereplő, és bár Alby nem olyan kedves, és nem olyan szerethető, mint a vásznon, mégis jobban lekötött ő is itt a papíron, mint a filmes verziója. Gally ugyanolyan rohadék, és végig azt a vörösesszőke kalácsképű gyereket láttam magam előtt mikor a róla szóló sorokat olvastam. Minho sokkal összetettebb, sokkal nagyobb stratéga, imádtam a furmányos logikáját, és az esendőségét is. Kifejezetten tetszett, hogy Dashner merte igazinak mutatni a fiúkat, fiatal férfiaknak, kamaszoknak, gyerekeknek, megmutatta a félelmeiket, a gyengeségeiket, láthattuk őket sírni, nevetni. Külön jót tett a sztorinak, hogy csak egy azaz egy darab lány szerepelt benne, aki - hála az égnek - csak egy azaz egy fiúnak jelentett többet baráti társaságnak. Dashner tehát nem játszotta ki a YA-regények örök buktatójaként megjelenő tricikli-kártyát, bár a Thomas és Teresa közti telepatikus kommunikáció már-már rémisztően mutatott a Twilight irányába. (Szerencsére nem indultak el afelé az események.)
Az egész történet alatt nekem igazából egyetlen dolog volt furcsa... És emiatt fogok az értékelésemben pontot levonni. Ha ennyire okos, impulzív, ügyes srácokat sikerült itt összegyűjteni, hogy telhetett el úgy két év, hogy egyikük sem akart válaszokat? Egyikük sem kereste a megoldást, próbálkoztak-ezzel azzal, de pár kudarc után feladtak mindent, beletörődtek a sorsukba, és a futároktól várták a kiutat... Hogy nyugodhattak bele? Hogy fásulhattak be ennyire? Az egy dolog, hogy elvesztették az emlékeiket, de az átváltozás némelyiküknek visszahozott belőle ezt-azt, összerakhatták volna ezeket az emlékeket. Miért Thomas kellett, miért ő a katalizátor? (Most vonjuk ki a képletből, hogy kicsoda valójában Thomas, a többi fiú szempontjából ez nem számít.)
9 pont
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése