A damaszkuszi mester

"A regény egy csodálatos klezmerhegedű „élő” vándorlását, történetét és sorsát beszéli el a XX. századi Magyarországon és a világon. A hegedű a történet kezdetén néma. Ettől maga a hegedű „szenved” a legjobban, hiszen ez a hangszer érez, sőt lelke van. Hangja azonban – legalábbis ekkor – nincsen. 
Az elbeszélés kerete a kelet-európai zsidó revival folyamata a kétezres évek Budapestjén. A világírű hegedűművész, a csaknem nyolcvanéves Zigenheim Jakab Junior fél évszázados bolyongás után hazatér Magyarországra örökségével, a csodálatos klezmerhegedűvel. A hegedű, amely csak annál szólal meg, akit gazdájának választ, a második világháború óta néma, Zigenheim Junior mégis több évtizeden át őrzi különös örökségét, mert küldetésének érzi, hogy a megfelelő időben továbbadja a hangszert valakinek, aki arra alkalmas. Az „örököst” a fiatal budapesti zsidó lány, Ritter Beka személyében találja meg, aki nem régiben elhunyt apját gyászolja."

Évszázadokat felölelő történet, 3 párhuzamos történetszállal, és 2 közepesen unalmas főszereplővel, akik közül csak az egyik ember. A hegedű sajnos élemedett kora ellenére kifejezetten ostoba, és ahhoz képest, hogy lelke van, és varázslat szólaltatja meg belőle a muzsikát, elég egyszerűcskére sikeredtek a gondolatai. Beka jelene szinte elveszik az emlékek között, a családja múltja borostyánként fonódik a lányra, aki a vékonyka (alig 150 oldalas) könyv végére sem tudja lerázni magáról a tragédiákat. A félelem nem a lelkében bújik meg, inkább a génjein keresztül örökítették belé az ősei. Ezt leszámítva egészen szimpatikus lány, csak az a sok fóbia ne kínozná, és ne szivárogna be lassan az olvasók elméjébe is… 

A főszereplőt leszámítva a karakterek kidolgozatlanok, és túlságosan fekete-fehérek. Az anya Beka szemén át nézve olyan mérhetetlenül antipatikus, hogy alig lehet befogadni a róla szóló sorokat.

Nem voltam maradéktalanul elégedett, valahogy furcsának éreztem a nyelvezetet, azt, hogy a mobilját zsebéből elővevő fiatal egyetemi hallgató pendelynek nevezi a testvére testét fedő szövetet… Furcsának éreztem, hogy Bekának felnőtt nőként ennyire fogalma sincs a szexualitásról, mobillal a zsebében, az internet korában ennyire nem lehet elmaradott senki. 

Nem voltam maradéktalanul elégedett, mert egy ilyen nagyívű történetet, ekkora utat - amekkorát bejárt a hegedű - nem lehet alig 10-20 oldalban elmismásolni. Az össz-zsidó üldöztetést, a különböző korok kegyetlenségeit szintén lehetetlen átadni 2-3 sorban/éra. Túl kevés, túl gyors, és túl elnagyolt az egész, miközben Beka problémáinak boncolgatásánál túl lassú, túl részletekbe menő, és túl fárasztó. A két történet egyáltalán nincs arányban egymással, és hiába értem a koncepciót, hiába egyértelmű, hogy az írónő azt szeretné, ha a lány jelenkori kételyein és útkeresésén keresztül értenénk meg a zsidóság múltják és tragédiáját, a dolog sajnos nem működik. Pedig annyira jó volt a koncepció. Olyan kár érte.

Az utolsó öt (ismétlem ÖT) oldalra bezsúfolt „szerelmi történet” pedig végképp agyoncsapta az egész regényt. Komolytalan, kidolgozatlan, és mindennel szembemegy, amit Beka addig képviselt. 
A remek alapötlet és a kellemes zeneiség ellenére ez a történet sajnos középszerű maradt, ezért az alacsony pontszám. 

6 pont